Bár ne tette volna...

Mindezidáig a baltás gate központjában álló figura, Orbán Viktor, bár az ügy kulcsszereplői mind rá hivatkoztak, nem tartotta érdemesnek kommentálni a botrányos esetet.

A botrány címszavakban: Rami Safarov 2004-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen hidegvérű és kegyetlen módon meggyilkolta örmény katonatársát, amiért életfogytiglan börtönbüntetést kapott. Múlt hét pénteken, augusztus 31-én Safarovot a magyar állam kiadta Azerbajdzsának, ahol rögtön megérkezése után szabadon engedték, sőt kitüntették és nemzeti hősként ünnepelik. Az örmény diplomácia azonnal megszakított minden kapcsolatot Magyarországgal, és erős nemzetközi lobbitevékenységbe kezdett hazánk elítéléséért.

Az örmények nyilvánosságra hozták: előre jelezték a magyar kormánynak, hogy az odahaza nem bűnözőként, hanem hősként nyilvántartott Safarovot kiadatás esetén szabadon fogják bocsájtani, és tudhattak a háttérben folyó tárgyalásokról is, mert erre augusztus 25-én külön felhívták a magyar kormány figyelmét. Az azeri elnök a szabadon bocsátás után bejelentette, hogy már egy éve folynak a magyar féllel a tárgyalások, és Orbán Viktorral állapodott meg a kiadatásról. A nyár folyamán a magyar diplomácia valóban kiemelt figyelmet szentelt Azerbajdzsánnak, Szijjártó Péter és Orbán Viktor egyaránt tárgyalásokat folytatott Bakuban.

A feltételezések szerint anyagi ellenszolgáltatások (pl. államkötvény vásárlás, beruházás) fejében születhetett meg a megállapodás Safarov kiadatásáról, amit az eddig elmúlt időszakban a magyar állam következetesen megtagadott.

Most azonban Orbán Viktor, végre megszakítva hétvégi meccsnézését, nyilatkozott az ügyben. Bár ne tette volna. A rövid nyilatkozat minden mondata minimum csúsztatás, rosszabb esetben szimpla hazugság.

De elsőként érdemes a konkrét tartalom mögé nézni, hogy mi az, ami nincs a nyilatkozatban.

Orbán nem fejezi ki megdöbbenését, tiltakozást az azeri lépéssel szemben, még a sörpocakját sem ráncolja össze morcosan. Amúgy Ferenc Józsefesen reagál: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vagyok elégedve.” És úgy különösebben nincs is jelentősége az egésznek (és mire a falevelek lehullanak, itt lesz a zsozsó. Vagy nem).

Orbán ezzel még azt a nyápic kis picsogást és cincogó tiltakozást is érvényteleníti, amit a magyar külügy valahogy kiizadt magából, és valószínűleg szorulni fog a fideszes Kupper András is, a Magyar-Örmény Baráti Tagozat elnöke, aki szerint az azeriek „átvertek minket”.

Nincs ügy, mert Orbán azt mondja (ahogy például a Schmitt ügy sem volt ügy), márpedig az állam ő vagyunk, szóval: pofa súlyba és mindenki húzzon vissza közmunkára!

A gond csak az, hogy rajta kívül mindenki más érzékeli, hogy éppen most csorog le a csula az arcunkon, amit az azeri cimbivel közösen köptek rá, és jó lenne letörölni a gyalázatot. Hadd ne kelljen úgy tennünk, hogy az arconköpés egy „szimpla mindennapos aktus”. Bár Orbán valószínűleg arra számít, hogy hiszen engedelmes alattvalóként szemlesütve tűrtük eddig is a több tucatnyi megalázást, miért lenne ez kivétel? Ez a turha azonban most nagyon mélyről jött.

A teljes képhez érdemes szó szerint megvizsgálni Orbán reakcióját:

„Magyarország eddig is nemzetközi jogi eljárástrendet követte az azeri kiadatási ügyben, ezután is ezt teszi.”

Magyarországnak lehetősége és nem kötelessége volt a kiadás. Mégpedig a területelvűség miatt: Safarov a bűncselekményt itt követte el, a büntetését is jogszerűen töltötte Magyarországon. Semmilyen jogi vagy más kényszer nem hatott a kiadatás mellett. Az, hogy Magyarország élt azzal a lehetőséggel, hogy kiadja Safarovot, mégpedig annak nyilvánvaló tudatában, hogy a hazájában nemzeti hősként ünnepelt gyilkos várhatóan nem tölti ki büntetését, egyértelművé teszi, hogy valamilyen érdeknek kellett közrejátszania azért, hogy ez a „gesztus” létrejöjjön.

„és nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ennek nyomán kialakult vitának”

Az elbagatelizálás a létező legrégebbi és legszánalmasabb trükk. A magyar diplomácia egy forró háborús gócpontba nyúlt bele. Az örményekkel fenntartott addigi baráti, jó viszonyt felváltotta a legsúlyosabb diplomácia lépés, a kapcsolatok teljes megszakítása. Itt nem vitáról van szó, hanem minimum súlyos szószegésről, rosszabb esetben egy mocskos üzletről. A nemzetközi sajtó címlapon hozta az esetet, és mindent lehet mondani, de azt nem, hogy a magyar közvélemény „nem tulajdonít különösebb jelentőséget” az esetnek. Éppen, hogy tulajdonít, és ritka kivételként szinte teljesen egyöntetűen és határozottan elítéli a kormány lépését. Nehéz ma olyan véleménnyel találkozni, amely védhetőnek vagy jelentéktelennek tartaná ezt az erkölcsi és politikai szempontból egyaránt arcpirítióan cinikus húzást.

Amennyiben Orbán számára ennek nincs jelentősége, az minősítse őt, de ezen blazírt „hát aztán” vállvonáskor ne hivatkozzon a magyar állampolgárokra, mert emögött a gusztustalanság mögött nincsen kétharmad. És most nincs pártszimpátia alapú megoszlás sem, mert ami undorító, az undorító. Orbán most valóban létrehozta az egységet – önmaga ellen.

„Higgadtan és nyugodtan vesszük ezt tudomásul.”

Ez talán a legárulkodóbb. Hiszen épp csak készségesen hozzájárultunk ahhoz, hogy hőst csináljanak egy hidegvérű, aljas és gyáva gyilkosból. Érthető hát a higgadtság és nyugodtság, hiszen az azeriek is higgadtak és nyugodtak. Ha az azeriek tényleg átvertek minket, és mi ezt higgadtan és nyugodtan tudomásul vesszük, az annyi tjelent, hogy csicskák vagyunk, az törli belénk a lábát, aki akarja, érdekérvényesítő képességünk egy beteg krumplibogáréval vetekszik. Hoppá... De hiszen az elmúlt két évben kizárólag azt hallottuk, hogy velünk aztán nem baszaxik senki, nem félünk semmilyen konfliktustól, és annyiszor vertük már vissza Brüsszel csapatait, hogy bőrkeményedés van a seggükön a farbarugdosástól. Most pedig higgadtan és nyugodtan egy pissz nélkül vesszük tudomásul, hogy egy rosszarcú zsebdiktátor lehazugozzon minket, és akkora sallert keverjen le vezérlő csillagunknak, hogy a takony menetet vág a nyakán?

Vagy esetleg azért a lazulás, mert eleve így boltolták le? Pénz beszél, kutya ugat?

„Ez egy demokratikus európai állam. A nemzetközi jog szabályait nem titkos megállapodások szerint alakítják, hanem ahogyan azok írva vannak, nyilvánosan.”

Nem teljesen világos, hogyan válik két hét alatt egy félázsiai, erőtől lágyuló, kancsukát kívánó és demokráciacserére szoruló hordából (fényes türkménbasink értékelése rólunk), demokratikus és európai állam. Ez mégis mikor történt? Mert mi még ott tartunk, hogy Brüsszel lehúzta magát a klotyón: gyarmatosító, moszkovita, nyáladzó végelgyengülésben kimúló puhány, akit úgy szippant fel az ázsiai őserő, mint egy csík kokaint.

„Nem tervezünk semmit, mert Magyarország képes arra, hogy minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezeljen.”

Ez legalább tényleg igaz, a súlyos problémákat ezidáig mindig elbagatelizálással és szőnyeg alá söpréssel kezelte a kormány, és nem is tervez semmit az ügyükben. A magánnyugdíj pénztárak megvédésével kampányolt, majd kivégezte őket, az átléptetéskor a zsarolás és fenyegetés mellett az egyéni számlavezetésre tett ígéretet, majd mindegyik kamunak bizonyult. Ellenzékben felmagasztalta az Alkotmánybíróságot, majd az első neki nem tetsző lépésnél elvágta a torkát. A politikától való csalódott elfordulásra a szavazási rendszer saját képére szabásával és a részvétel további nehezítésének tervével válaszolt. Népszavazást szervezett a tandíj ellen, majd nekiállt az összes állami ösztöndíj megszüntetésének. Eddig valóban minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezelt. És mindegyikben könnyűnek találtatott. Ahogy ebben az esetben is, amikor egy nagyon súlyos kérdést pimf kofalármának próbál beállítani. Pedig most a legfontosabb erkölcsi kérdések forognak kockán, amelyeket nemsokára elsőtől fognak tanítani a suliban.

„Magyarország mindenkivel jó viszonyra törekszik. Megadjuk a tiszteletet, éppen ezért mindig a nemzetközi jog szabályainak betartása mellett fogunk eljárni a jövőben is, ugyanezt fogjuk cselekedni a jövőben is hasonló esetek esetén. Tiszteljük az örményeket, és reméljük, hogy jó viszonyt ápolhatunk velük a következő évtizedekben is.”

Orbán egyedül az azeriekkel törekedett jó viszonyra, és még ez sem jött össze, simán pofánröhögték. A nemzetközi jog szerint járt volna el, ha nem élez ki egy konfliktust, és nem nyújtja át tálcán az azerieknek a gyilkost. Az örmények kérték, hogy ne tegye meg ezt a nyilvánvalóan ostoba lépést, de nem tisztelte meg őket azzal, hogy ezt figyelembe vegye, és nem csoda, hogy ezek után köszönik szépen, nem kérnek az ilyen módon ápolt jóviszonyból.

Annak azonban, hogy „ugyanezt fogjuk cselekedni a jövőben is hasonló esetek esetén” sajnos nagy az esélye.

Orbán ezzel a nyilatkozattal megerősített minden pesszimista feltételezést. A legkevésbé sem zavarja az ügy, nem is tekinti ügynek, mindeközben azonban egyszerre két országot alázott meg: az örményekét és a sajátját.

Hiába éri őt majd nagy valószínűséggel az a szégyen, hogy a nemzetközi porondon az azeriek összenevetnek a háta mögött, az örmények kiköpnek előtte, és mindenki más hitetlenkedve csóválja a fejét. A legnagyobb kár, amit okozott, hogy megfosztotta erkölcsi integrációja és önbecsülése egy darabjától az általa képviselt embereket. Orbán Viktor cserbenhagyott és elárult minket. Neki köszönhetően immár nem csak gazdasági és jogi, hanem erkölcsi szinten is elértük a bóvli besorolást.