- Zöld kandeláberemre, mindig van valami megható abban, amikor újra megnyitják a Pfinánc bábszínház kapuit! Bár mindenki pontosan ismeri a gépzongora hangjaira leforgó koreográfiát, a Parlament nyitó ülése mégis jó emlékeztető arra, hogy hol is élünk:

„Mikor a vasárnap fölyhőtlenül gyütt,
Fölő'töttük az ünneplő ruhát,
Az agyatlanítást megnéztük együtt
A Póruljártak-útján odaátt.

Nézd, nézd, hogy forog a gép,
Nézd, nézd, hogy agyakba tép,
Remeg a pízes, a jómódu nép.
(Kar): Hahó! szarvat-a-likba, éljen Übü apó!”

(Alfred Jarry: A nagy agyatlanítás nótája)

Nem mellesleg érdemes lenne egy nagyobb lélegzetvételű áttekintést végezni, hogy a harmadik magyar köztársaság törvényhozása és parlamentáris működése milyen lépcsőkön keresztül érte el mostani pincemélyi állapotát. Azt az állapotot, amikor éppen az intézmény működésének értelme és funkciója veszett el, és a parlamentből legfeljebb építészetileg érdekes tégla és stukkóhalmaz maradt.

Szerencsés esetben a parlament a politikai érvek találkozóhelye, pezsgő fórum, ahol az istenadta nép közvetett képviselői útján megvitatja közös dolgait, valamint meghozza az érvek és ellenérvek ütköztetésével kiérlelt törvényeket.

A parlament működéséből mára sikerült mindezen zavaró elemeket kiiktatni. A szakmai vitát és társadalmi egyeztetést például, abszurd módon, az egyéni képviselői indítvánnyal, mer olyankor az ilyesmi már nem is kell. Mert csak nem. A vita értelmét a rendkívüli gyorsított törvényhozás bevezetésével, amikor a képviselőknek tulajdonképpen a törvénytervezet elolvasásra sincs idejük, nem hogy felkészülésre, vizsgálatra, végiggondolásra.

Mindezek következményeként a Fidesz Központi Bizottsága jelenleg feketén-fehéren rendeleti kormányzást folytat, és ehhez már Kádáréknak sem volt szükségük valódi parlamentre.

Ennek megfelelően jelenleg a neogót épületegyüttes közös felsőházi nappalija egyedül kampányhelyszínként lehet érdekes. És közös megegyezéssel mindenki annak is használja. (Ezen funkció egyik legsajátosabb szexuális kiegészítője egyébként az önsimogatásra alkalmazott öninterpelláció, amely már-már olyan szemérmetlen politikai maszturbálás, hogy ezek idejére a kicsiket ki kell küldeni a szobából.)

Kétségtelen, ennél jobbat érdemelnénk, és tény, keveseket hoz lázba ez a színjáték. Most mégis nagy volt a kíváncsiság, hogy a kampányévnyitón megjelenő miniszterelnök miként fog beszámolni az olyan vakáción elkövetett csínytevésekről, mint például a puffasztott IMF lista és kiváltkép a balta-bartel.

Orbán természetesen nem lett volna önmaga, ha a bekapott gólözönt ne úgy próbálta volna beállítani, hogy tulajdonképpen az ellenfél kapuját látjuk, és ilyen fényes 10:1-es győzelmet nem arattunk az 1982-es magyar-salvador óta.

Stábjával a „legjobb védekezés a támadás” régi trükkjével próbál kijönni a 22-es csapdájából. Az azeri fiaskóról Navracsiccsal folytatott beszélgetése valószínűleg pont úgy hangozhatott el, ahogyan azt Joseph Heller 50 évvel ezelőtt megírta, amikor a 22-es csapdájának tisztjei Yossarian sorsán töprengenek egy balul elsült bevetés után:

A bocsánatkérés és katarzis tehát nem csak hogy elmaradt, de Orbán egyenesen megdicsérte magát, hogy „morálisan és erkölcsösen” (sic!) járt el, és ő maga „igazságos döntésnek tartja” Safarov kiadatását. 

A témában később Orbánt pótló Navracsics szintén így járt el. Egy szóval sem helytelenítették az azeri lépést és nem tettek gesztust az örmények vagy saját hazájuk felháborodott közvéleménye felé. Csupán a saját seggüket védték.

A témában a kormánytagok tehát megfogadták a Magyar Külügyi Intézet tanácsát, és nem csak „butának”, de egyenesen „bárgyúnak” is mernek mutatkozni. A valaha szebb napokat látott Navracsics Tibor igazi eminensként emellé még a „tájékozatlant” is bevállalta, mivel oda talált nyilatkozni, hogy elég kinyitni a külföldi sajtót, amely mind helyesli és jóváhagyja a magyar kormány lépését. Ez alatt legfeljebb a külföldi képviseleteken elheverő Magyar Nemzetekre és Azeri Harsonákra gondolhat, mivel a nemzetközi sajtó és szervezetek mind éppen hogy éles kritikával illették a kormány lépését.

A kormány tehát beleállt a védhetetlen védésébe, és kimaradt egy lehetőség, hogy buta helyett tévedésüket belátó, a felelősséget vállaló és érző embernek merjenek látszani. Pedig ez utóbbi nem is lett volna akkora butaság, talán lemosott volna valamennyit a gyalázatból és javította volna a kapcsolatokat. Többek között az övékét is velünk.

De hogy egy olyan eseménysorozatot, amelynek eredményeképpen szabadlábra és megjutalmazásra került egy brutális gyilkos, kiéleződött egy nemzetközi konfliktus, megszakadtak egy országgal a kapcsolataink, partnerei előtt magyarázkodásra kényszerült a magyar diplomácia, és amely cselekedet kivívta a hazai közvélemény egyöntetű felháborodását, nos, hogy egy ilyen cselekedetet milyen erkölcsi és politikai alapról lehet sikernek beállítani, ezt inkább mindenkinek a fantáziájára bízom. Mindenestre itt, az amoralitás, cinizmus és hiúság forrásvidékén taláthatóak meg az Übüség igazán jellegzetes dimenziói.

A miniszterelnök hitet kért a kormányban. Mégis, milyen alapon?

Az ország nyilvánosházában tehát nem történt semmi meglepő, a bábszínház üzemel, bár a taps egyre ritkásabb. És mi tagadás, van némi kínos abban, ahogy az egyre fényesebb győzelmi jelentések kezdenek hasonlítani Mohammed Saeed al-Sahaf, az Öböl-háború alatti iraki információs miniszter sajtótájékoztatóira, amiben napról-napra egyre laposabbra verik az amerikaiakat, miközben ravasz hadicselekkel mind közelebb kergetik őket Bagdadhoz.

Mi tagadás, Vitéz Lejszló kalandjaira áhítozó lurkóként még valamennyire élvezhető lenne egy ilyen előadás, de felnőttként az ember csak szomorúan fogja a fejét, hogy mennyire megalázóan gyereknek nézik.

Merdre!