A civil gyökerű ellenzéki szerepvállalás lassan alakul, de legalább van. Az áttörés azonban még várat magára. Kérdés: mire képesek a civilek a politikai harcmezőn?

Az előző posztban a Fidesz kihívói közül az MSZP és a DK vezetőjéről esett szó. Ők lennének a jól ismert hagyományos mosópor. Az utóbbi pár évben azonban nagyot fordult itthon a világ. Nem egyszerűen a pártpreferenciák megoszlása módosult, a politikához való alapvető viszony alakult át.

Valami eltört, megváltozott. Mégpedig 2006-2007-től kezdődően, amikor Budapest tartósan csatatérré változott, és felbomlott a bársonyos forradalom óta meglévő hallgatólagos megegyezés, miszerint mind a hatalom, mind a demonstrálók tartózkodnak a látványos erőszakcselekedetektől.

Ennek gyökere visszanyúlik egészen a hatvanas évekig, a gulyáskommunizmus alapját adó társadalmi alkuig. Ez az alku az életszínvonal emelésével és bizonyos engedményekkel a Kádár-rendszert az átlagember számára, ha nem is feltétlenül szerethetővé, de adott mértékű megalkuvással élhetővé tette, és persze elősegítette az 56-os megtorlások feledését.

Bár bizalomnak nem lehetett éppen nevezni, ez a különös gazdasági és társadalompszichológiai alapú hallgatólagos kiegyezés bőven túlélte a Kádár-korszakot. Ezért lehetett ’89-ben bársonyos az átmenet és emelték a szavazók a hatalomba a mérsékelt, inkább félfordulatot jelképező MDF-et. És ugyanez teszi érthetővé Hornék kétharmados győzelmét is 1994-ben: nem volt más ez, mint az elhagyott szőranya újbóli átölelése: nosztalgia a gazdasági biztonság és kipróbált viszonyrendszer után. A Fidesz-MSZP inga szintúgy nem sértette ezt a háztáji alkut. Ennek megfelelően mindkét részről záporoztak a populista ígéretek, miközben elszabotálták a szükséges átalakításokat.

Majd egyszer csak bekövetkezett a fáradásos törés.

Egyfelől bebizonyosodott, hogy érdemi változtatás nélkül szétrohadnak és becsődölnek az érintetlenül hagyott, vagy éppen sebtében átalakított és saját klientúrához igazított struktúrák (gazdaság, egészségügy, oktatás, közigazgatás, nyugdíj, energiaellátás stb.), a politikai elit azonban látványosan megbukott ezen problémák kezelésében. Másrészről a társadalom sem állt készen a status quo megváltoztatására, minden változtatási szándék azonnali dühödt elutasítást váltott ki, és a mindenkori ellenzék sosem volt rest ezeket az alkalmakat rögtön demagóg módon meglovagolni és saját céljára kihasználni.

Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy a politikusok hazudtak reggel, délben, este. Hanem, hogy jól felfogott taktikai érdekből olyasmit hazudtak, amire választói megrendelésük volt. Ezt az ördögi kört pedig senki sem akarta és merte megtörni.

Többek között ennek a közös rossz lelkiismeretnek a végeredménye ömlött ki az utcára az összes ellentmondásával 2006-ban és 2007-ben, mint valami elegy-belegy hányás. Az eseménysorozat számos összetevője és mozgatórugója homályos mind a mai napig, az ürügy azonban szimbolikusan szinte tökéletes volt: mint valami tudatalatti freudi álombeszéd, olyan volt a győztes vezér titkos-trágár gyónása.

A füst eloszlása, vagyis az egyéves Bajnai-konszolidáció után úgy tűnt a választók eltökélték: legyen vége a kutyakomédiának, itt a kétharmad, most már tessék rendet rakni!

Az őszinteség, szembenézés és józan helyzetfelmérés a nagy sansz ellenére azonban elmaradt. A kapott felhatalmazást a Fidesz kizárólag saját kurzusépítésére használja fel, és az ekként is tovább növelt problémákat vagy nemzeti retorikával fedi el, vagy egyszerűen sikernek nevezi őket.

Mindez lezárta az elveszett illúziók korát. A végletekig kontraszelektált elit elpuskázta utolsó esélyét is a hitelességre. Európai szinten nálunk számít az egyik legmegvetettebb foglalkozásnak a politikusé.

A pártot nem választók 50%.-ot meghaladó táborában nem a „bizonytalanok” vannak. Hanem a csalódottak.

Úgy tűnt, eljött a civilek ideje.

LMP, avagy szerelmes biciklisták

Az LMP leginkább egy jó időben érkezett, azonban egyelőre gyengén előadott performansznak tűnik. A parlamentbe kerüléshez tulajdonképpen már az elég volt, hogy léteztek és kinyilvánították unszimpátiájukat minden más párttal szemben. Majd következett a nagy megtorpanás. Szinte úgy tűnt, hogy a „lehet más” jelentése a nem politizálás. Már a szervezet létrejöttekor érezhető volt az ellentmondás: hogyan is lehetne megőrizni a szüzességet a politikai bordélyházban? Elkerülni a csínbe menést, az alkukötésekkel, paktumokkal és homokozói brusztokkal együttjáró kényelmetlenségeket? Azaz hogyan lehetne politika nélküli politikát csinálni?

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy háborúba nem lehet megszeppent, szégyenlős vagy bámészkodó civilekkel vonulni. Emlékszünk még a Háború és békéből Pierre Bezuhovra, aki afféle katasztrófaturista civilként csetlik-botlik a borogyinói csatatéren? Képzeljük hozzá, hogy közben az ólom egészségkárosító hatásáról dünnyög és növénymintákat gyűjt.

Lehet más a politika, de az biztos, hogy nem lehet társadalmi támogatás, szervezés és szavazók nélkül csinálni. Pusztán laptop alapon, habozó mimózákkal nem megy.

Érdekes módon, amint a hártyavékonyságú rétegproblémák és wishful thinking világából kiléptek a konkrét kérdések és cselekvések kockázatosabb mezejére, azonnal lett értelme és visszhangja a mutatványnak (parlamenti és közgépes láncolás, oligarcha-tematika). Tanulságos azonban, hogy még ilyenkor is könnyen kilopták a sajtot a szájukból. A parlamenti lánccsörgető akció sajtóvisszhangját például a besétáló Gyurcsány a puszta megjelenésével lenyúlta, lábjegyzetté fokozva le a kezdeményező LMP-t. Ángyán József pedig nem csak virágföldet borogatott kocsifelhajtókra, hanem odaállt az érintett gazdák elé és konkrét számokkal felolvasta a nemzeti együttművelésben érintettek listáját.

Az LMP egyik legfőbb problémája kezdettől fogva az Arc hiánya. Pedig az LMP-ben szinte kizárólag tisztek és tábornokok vannak, tagnak alig van mutatóba egy-egy nemecsek. Vidéken szinte nem is léteznek, egy ízig-vérig urbánus értelmiségi alakulatról van szó, amely nem is igazán törekszik akciórádiuszának szélesítésére. A külvilág felé pedig mindebből annyi látszik, hogy ebben a tiszti kaszinóban folyamatosan zajlanak a párbajok, a ködösen ideologikus állásfoglalások pedig hetente változnak a „talán igen – talán nem – talán még nem tudjuk” koordináták mentén. (Így működésük és kommunikációjuk jelenleg leginkább a Gyalog galopp anarchoszindikalista közösségére emlékeztet.)

Mindezek miatt az LMP a meglévő óriási esély ellenére sem volt képes növelni szavazótáborát. Hiába a jogvédő jóindulat és a környezettudatosság, egy átütő erő nélküli, belső konfliktusaiba bonyolódott, kifelé töketlen ökopárt jelenleg nem menő a szavazók körében.

És valószínűleg nem is lesz, ha minimálisan nem képes kiállítani valakit, aki nem tűnik naiv szerelmes biciklistának vagy enyhén befüvezett jogászgólyának. Jól beazonosítható arc, hang és karakteres stílus nélkül örök statiszták maradnak.

A politikailag legfelkészültebb alapító Schiffer Andrásról sajnos süt a technokrata gőg. Akár a homlokára is kiírhatná Horatius ódájából: „Odi profanum vulgus et arceo” vagyis: „Gyűlöllek, távol légy alacsony tömeg.” Talán Antall volt utoljára ennyire arisztokratikus savanyú Jóska.

Milla, avagy az ezerfejű cézár

A félcivilek által félszívvel működtetett LMP-hez képest a Milla minden ízében civil. Minden előnyével és bénaságával egyetemben. A Milla se nem párt, se nem szervezet, sokkal inkább egy négyhavonta zenés fesztivállal fellépő fészbukra hangszerelt ellenzéki fórumtopik. Ennek megfelelően a netes rendezvényszervező csapatnak nem is tábora vagy tagsága, sokkal inkább hol kisebb hol nagyobb közönsége van.

Paradox módon a Milla előbb talált magának tömeget, mint valódi programot. A közhangulat változását jól mutatta, hogy míg a régebben indult, parlamentbe jutott LMP-s zöld civilek alkalmanként alig pár tucat embert tudott demonstrációra bírni, addig a virtuális, like-gyűjtő Facebook-csoport tízezreket. Talán soha nem volt még ennyire népszerű a politikus-utálat Magyarországon, mint éppen most.

Ameddig - először a sajtószabadság apropójával - fő üzenetként ezt az amorf ellenérzést fejezte ki, addig a Milla nagyon szépen muzsikált. Szó szerint fórumot biztosított a többséget adó dühös csalódottaknak. Amiként logónak is a valaha élt legzseniálisabb protestáló fasza gyereket, Petőfit választották. A Milla ennek megfelelően afféle kritikai mozgalomként találta meg a szerepét, egészségesen távol a pártoktól és persze a felelősségtől is. A csúcspont kétség kívül a 2012. március 15-ei prózakoncert volt, amelynek hírére egy pillanatra még a Kedves Vezető térde is megremegett, aztán amikor a jó pásztor látta, hogy ezek a bárányok valószínűleg még a füvet sem fogják letaposni, megnyugodott.

A politikai woodstock ugyanis önmagában még nem hatóerő. A problémát náluk is, mint az LMP, vagy a Szolidaritás esetében is, a hogyan tovább jelenti. A vegyes forrású elégedetlenség félévenkénti nyilvános megmutatása jelzésnek impozáns, közéleti hatása azonban egyelőre a nullához közelít. Azon kívül, hogy szégyellje magát az Orbán-kormány, jelenleg nincs tétje, iránya, üzenete.

A szervezők is érezték, hogy a panasz és tiltakozás mellett pozitív állításokkal is elő kellene rukkolni.

A civilség itt azonban nemegyszer visszafelé sült el. A Milla felsőfokon beszéli a fészbuk generáció szlengjét, ismeri szokásait, kultúráját, de wifi hatótávolságon kívül gyámoltalanná válik. Gyakorlati kérdésekben megdöbbentően naiv, suta és amatőr benyomást kelt.

A legkínosabbra talán az alternatív köztársasági elnök megválasztásának kabaréja sikerült.

Az egész procesz, amelynek döntőjében olyan gladiátorok mérték össze erejüket, mint a kannásborban és önpusztító anarchizmusban utazó utcai filozófus és az eseményt gátlástalan önreklámra használó gengszter rapper, sokat ártott a Milla imidzsének. A legpenetránsabban itt mutatkozott meg, hogy a valóságba átvérezve korántsem működnek automatikusan a közösségi bölcsesség és hálózati demokrácia szépnek tűnő elvei. Amiként az is, hogy a könnyen nyomható like-ok mentén a digitális szimpátiáig egyenes az út, de az analóg valóság már sokkal keményebb dió. Kezdeményező és strukturáló cselekvési program és annak következetes, kitartó és profi végrehajtása nélkül bizony nem lehet továbblépni.

Félő, hogy a Milla újonnan beharangozott közös országépítés programja megfelelő stratégiaváltás nélkül az alternatív elnökválasztás sorsára juthat. Lehet, hogy elsőre jól hangzik a nyílt forráskódú Linux demokrácia, de a lelkes kontárkodás ismét könnyen káoszba fullaszthatja ezt a homályos kezdeményezést.

Ami viszont biztató, hogy az utóbbi időben igyekeznek saját hanggal megjelenni a nagy társadalmi visszhangot kiváltó események kapcsán, mint pl. a kiadatási botrány vagy a családon belüli erőszak ügye.

Ezek alapján két út áll a Milla előtt. Megmaradhat afféle kritikai gőzkieresztő fórumnak, amelyhez tökéletesen passzol kommunikációs eszköztára, amit időnként a netről kivisz a szabadtérre. Vagy vesz egy nagy levegőt, és amorf háttérzörej helyett konkrét javaslatokkal, tervekkel áll elő, és teljes erővel beszáll a meccsbe, amihez álláspontját profin képviselni tudó embereket futtat fel.

Október 23-án talán kiderül, mit választanak, merre indulnak tovább.

Ami igaz a Milla alapkérdéseire, az nagyjából igaz a Szolidaritásra szakszervezetben előadva, a Tiszta kezekre egyfős kiadásban és a 4K-ra mikro-kivitelben: útkeresés, bizonytalanság, az amatőrizmus veszélye.

Pedig pozitív jó mintáért nem is kell messzire menni. Itt van például a szomszédban a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom: konkrét, ügyközpontú és pozitív cselekvés, szerethető imidzs, kiváló kommunikáció, profi kivitelezés. Tessék utánozni!

PS: Az utolsó részben: Bajnai, egy még ismeretlen meg nem született mozgalom, valamint lehetséges forgatókönyvek horror és sci-fi műfajokban.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!