Éljen Hannibál, éljen Nyúl!

A jelenlegi hazai politika egyik jellegzetessége, hogy a kormányzó erő azt szuggerálja: végső soron minden kérdés egy farokméregetős „gyáva nyuszi” meccs.

Game of chicken – a játékelméletben ez egy zéró összegű, nem kooperatív játék neve. Mindez annyit tesz, hogy a két játékos csak egymás kárára növelheti a saját nyereségét, és a nyereség maximalizálása érdekében együttműködés helyett kizárólag versengenek.

Életbeli példája, amikor két helyi vagány autóval rongyol egymás felé, és az a gyáva vesztes, a csirke, vagy nyuszi, amelyik először elrántja a kormányt. A politikában ilyen volt mondjuk az épp most félévszázados Kubai rakétaválság, Hruscsov és Kennedy nukleáris chicken-játszmája, de volt ilyen vetülete az 56-os forradalomnak is. A játék jellegzetessége, hogy mindkét fél nem nyerhet, viszont könnyen végződhet dupla vereséggel, azaz teljes katasztrófával.

A közelmúltban idehaza ez a játszma folyt úgy általában minden politikai és gazdasági kérdésben: alkotmány, alkotmánybíróság, médiatanács, magánnyugdíj, bíróságok, földosztás, oktatás, választási törvény, stb. Tulajdonképpen nem is létezett más problémakezelési minta. A közös jellemző, hogy nincs konszenzuskeresés, kompromisszumkészség, tárgyalásos út, együttműködés, csak full gáz és reflektor. Ez persze sokban köszönhető Orbán Viktor konfliktus-kereső személyiségének, akit mintha állandó bizonyításkényszer hajtana az erőfitogtatásban. Még ott is, ahol ennek a játéknak se értelme, se haszna. Nevezhetjük akár fordított McFly-szindrómának is:

A probléma az, hogy a game of chicken az egyik legrosszabb prognózisú játék-típus, és közeli rokona az orosz rulettnek. Lehet benne nyerni egyszer-kétszer, de a katasztrófa előbb-utóbb garantáltan bekövetkezik.

A kormány lemészárolhat intézményeket, megalázhat egyes társadalmi csoportokat, felrúghat írott és íratlan megállapodásokat, mivel az aszimmetrikus hatalmi viszonyok miatt a gyengébb vagy kevésbé agresszív játékosok kitérnek előle. De a játék logikája miatt egyszer csak a visszahatás is hasonló erejű lesz, amiben vagy ő bukik nagyot, vagy jön a frontális ütközés és a totálkár, ami a legrosszabb kimenet.

A stratégia része az agresszivitás és elrettentés is. Egy sofőr annál nagyobb eséllyel nyer, minél kevésbé tűnik racionálisnak és beszámíthatónak. Erre az ellenfél egyetlen racionális válasza ugyanis az, hogy feladja és elviseli a gyáva nyuszi hálátlan szerepét, hisz így legalább életben marad.

A döntő mozzanat a teljes, végleges és visszavonhatatlan elkötelezettség kinyilvánítása, mert így gyakorlatilag csak az ellenfél/ellenség kezében van választási lehetőség: meghátrálhat, vagy ellenkező esetben a bekövetkező katasztrófa miatt magára vessen.

A kormány jelenleg is több ilyen játszmát futtat. Az egyik legnyilvánvalóbb az IMF-vel való meccs. A kormány demonstratívan többször is megtette, hogy kész tények elé állította „ellenfelét”, azt üzenve, hogy számára már nincs visszaút, odaátról tessenek manőverezni.

Bár ez ügyben jelenleg úgy tűnhet, hogy a Bokrost lekőröző Matolcsy-csomaggal, és Orbán „mondjatok egy számot” kiszólásával a Fidesz rántotta félre a kormányt, ez valójában max indexelés. Orbán már régen nem akar együttműködő Európa-politikát folytatni, neki ez mind csupán belpolitikai muníció-gyűjtés, és jelenleg számára még a karambol is több haszonnal jár, mint a megegyezés. Az ország leamortizálódása ebben a képletben érzékelhetően valamiféle járulékos kár.

Ezért lehet látványosan szószegő a partnereivel, és ezért tettetheti hülyének magát, amikor a hitelért cserébe várt testsúlycsökkentésre a zsírégető testmozgás helyett úgy reagál, hogy láncfűrésszel levág négy lábujjat, és drámaian megkérdezi: na, mennyit vágjunk még, hogy elég legyen, kutyák?!

Rizikó

A történet legszomorúbb eleme azonban, hogy Orbánnak a magyar társadalommal kapcsolatos viszonyára is igaz ez a chicken game felfogás, ami egyszerre tragikus és katasztrofális.

Ilyenek azok a húzások, amelyek mögött semmiféle társadalmi támogatás vagy egyeztetés nem áll, és a döntéshozó részéről az egyetlen érv a „félre az útból”! Mint például a felsőoktatás totális tandíjasítása vagy éppen az előzetes választási regisztráció ügye.

Jelenleg ez az értelmezési keret az uralkodó minden területen, amihez kiválóan passzol a kormányzat által olyannyira kedvelt háborús retorika. És mindez igaz a holdudvarra is. A békemenet szervezésének egyik indoka például az, hogy a „belső támadások felerősödtek”. Ez az ötvenes évekből előguberált beszédmód jól tükrözi az általános  logikát, amely igyekszik mindent és mindenkit élet-halálharcot vívó táborokra osztani. Ez tökéletesen illeszkedik a fenti logikájú játszmába, a totális hívek és totális ellenzők armageddoni összecsapásába, ahol a gyávák megszégyenülten kitérnek a dicsően továbbrobogók útjából.

Ennek a kételymentes ámokfutásnak kellene összetartania a tábort, vállalva a szélsőségesen irracionális tetteket is, hiszen azok éppen a győzelem biztosítékai.

Nem túl biztató kép, és a Fidesz kormányzása sajnos jelenleg pontosan ezt a stratégiát követi.

Ráadásul a játékelméletben további fontos elem a megelőző játékok kimenetele. Mérő László tolmácsolásában: ha valaki egyszer meghátrált, akkor legközelebb is ő fogja feladni, mivel ekkor már mindketten ismerik az előző játék lefolyását. A győztesnek pedig nem áll érdekében feladnia korábban megszerzett vérszomjas hírnevét, ami újra a korábbi vesztest kényszeríti kitérésre.

Nagy valószínűséggel ez a mechanika a magyarázata annak, hogy miért ekkora a csend és a remegés nálunk a nyuszifarmon a rombolás közepette.

Ráadásul a fent említett irracionális agresszió a félreugró vesztes számára egyben felmentést is ad. Hiszen így meg tudja magyarázni a vereséget: az ellenfele „őrült”, nincs mit tenni, jobb nem hergelni stb. Így a játék egy zsákutca, ahonnét nincs visszaút.

Úgy tűnhet tehát, hogy a Fidesz chicken game stratégiája kiválóan működik: részegen, kiszerelt a fékkel és behegesztett kormánnyal újabb győzelmek felé robog.

Kérdés, mit lehet ilyenkor tenni? Elkerülhető-e egyáltalán a katasztrófa?

Superchicken

Az eleve feladással szemben alapvetően két megoldás lehetséges. Az egyik, amikor a mindenen átgázoló nyerési szériában lévő sofőr találkozik egy még elszántabb és még irracionálisabbnak tűnő ellenféllel, aki pluszban mondjuk egy köteg dinamitot is szerel a kocsija elejére, lelocsolja magát benzinnel és a robogás közben vidáman csattogtatja öngyújtóját. Az utóbbi napokban éppen egy ilyen hír érkezett: a kajászói gazdák önkényes földfoglalása. 

Az üzenet egyértelmű: ha a földosztó hatalom látványosan szarik a helyiekre, akkor ők ezt látványosan visszaszarják. Ha ugyanis az ígéretekkel ellentétben egyetlen helyi gazda sem kap földet, ellenben az államtitkár telekszomszéd cimbije még többet is kap, mint amire pályázott, akkor nincs miről vitázni. Mivel érvnek és vitának helye sehol nincs, és várhatóan nem is lesz, fel hát a traktorra, és indulhat a csirkézés:

A bizarr az, hogy a kajászói gazdák döntése akkor jön be, ha minél többen csatlakoznak hozzájuk. Azaz szegnek törvényt, és licitálják túl a korrupció pofátlanságát az önkényes földfoglalás vakmerőségével. És a veszély is nyilvánvaló: ha a kormány nem akar nyuszinak mutatkozni, azaz visszavonni, újrapályáztatni, és ezzel a nyuszi-imidzssel felbátorítani a többi kisemmizett, átvert gazdát, akkor még jobban be kell keményítenie.

Ez a hátrányból induló superchicken stratégia tehát a játék elfogadása, a nyílt konfrontáció, ahol a minél makacsabb és végletesebb eszközöket használó fél győzedelmeskedhet. És ahol persze egyben a legnagyobb az esély is a légzsák nélküli nagy csattal végződő karambolra.

The name of the game

A másik lehetőség jóval bonyolultabb és másféle bátorságot igényel. Ennek lényege, hogy igyekszik kimozdítani a szituációt a chicken game keretei közül.

A kormányzati kommunikáció jelenleg minden erővel igyekszik megerősíteni, hogy csoportok, sőt személyek harcáról, illetve háborújáról van szó. A békemenet szervezői például egyenesen Orbán Viktor megvédését tekintik fő feladatuknak, mondván, az ő felkent személye a szabadság záloga. A békeharc mellé a személyi kultusz szinte automatikusan sorol be.

A csirke-játék logikája ugye az lenne, ha az ellenzék kiállítana egy saját kiskakast, egy emberként felsorakozna mögé, és már indulhat is a klánháború, amelyben az győz, aki nagyobb farkat és tarajat mutat. A békemenet Milla-tüntetésre való rászervezése pontosan ezt a logikát követi, és azt sugallja: annak van igaza, aki nagyobb demonstráló tömeget villant. És akár akarja a Milla akár nem, ez bizony így egy Orbán-Bajnai szkanderré változik.

A versengő tömeg-textúra alapú érvelés azonban egyedül az érvek kizárására jó.

Az alternatív megoldás az lehetne, ha a személyekre és pártokra vetített kakaskodás energiáját az érintett állampolgárok konkrét ügyekre tudnák terelni. Ezekben ugyanis a szimpla kék sarok – piros sarok logika már korántsem elég. A hitvita helyetti konkrét kérdés kikényszeríthetné a konkrét válaszadást. Ennek segítségével pedig megfordulhat a jelenleg uralkodó feudális logika, ahol a hívek a pártok érdekeit szolgálják, őket védik vagy támogatják. Ennek éppen fordítottja állna elő, amikor az állampolgár a konkrét ügyekre adott válaszok és érvrendszer alapján választ a pártok közül.

Jelenleg tény, hogy a regnáló Fidesznek, csakúgy mint a kétpárti váltógazdaságra törekvő MSZP számára (amint stratégiai anyaguk is kifejti) ez a jelenleg is zajló game of chicken a legkedvesebb forgatókönyv. Ebben ugyanis nem kell magukat érveléssel, szakmaisággal fárasztaniuk, bőven elég a fanatizálás és a populista érzelmi politizálás, amelyben nagy gyakorlatuk van.

Ennek eredménye azonban már rövid távon is csupán egy társadalmi roncstelep, teljes balkanizálódás.

Nincs mese, hogy ezt elkerüljük, nagyon gyorsan meg kell változtatni a játékot. Ha pedig a társadalom végre megunja az útról minduntalan erőszakkal lepofozott nyuszi-szerepet, akkor vegyes stratégiával kell készülnie. Egyrészről sarokba szorított helyzetekben ötvözni kell a bátorságot és a szolidáris kiállást: ide tartozik a sztrájk, bojkott, demonstráció, népszavazás, azaz egy demokrata minden tiltakozásra alkalmas eszköze. Másrészt pedig minden erővel igyekezni kell átformálni a játékteret, hogy abban az irracionális erőpolitika helyett a mi érdekeinket szolgáló ügyközpontú, érvelő viták kapják a fő helyet.

Máskülönben: game over.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!