„A kormány kommunikációja igyekszik megosztani, megalkuvó részérdekek mentén leszalámizni a tiltakozókat. Fontos, hogy a diákok ezt felismerjék és elutasítsák, hiszen külön-külön vagy egymás ellen fordítva pillanatok alatt elvéreznek. (Ebből a szempontból az sem árt, ha rajta tartják a szemüket a politikuskeltetőnek számító „hivatalos” érdekképviseleten, a HÖOK-on, amely tavalyi is puha volt, mint a vaj, és hajlamos lehet a különalkura. Nem szabad csak erre a szálra felfüggeszteniük az esetleges tárgyalásokat.)”

– írtuk mindezt december 13-án a Találkozás egy fiatalemberrel című posztban.

A HVG híre szerint pontosan erre történik jelenleg kísérlet, amikor a minisztérium olyan különalkut készül kötni a HÖOK-kal, amely a kitűzött célokból csak morzsákat (illetve azoknak is csak ígéretét) tartalmazza. Ebben a paktumban cserébe kivételezett helyzetbe hozná a HÖOK-ot, kizárná az érintetteket képviselő Felsőoktatási Egyeztető Fórumot, cserébe olyan szereplőket hozna be a tárgyalásokba, akiknek ott semmi keresnivalójuk.

Ennek a megállapodásnak aláírása a HÖOK részéről több mint árulás, sokkal inkább bűnrészesség lenne. A rendkívül súlyos helyzet és az Egyeztető Fórum decemberi megállapodásának fényében azonban remélhetőleg egyben túl nyilvánvalóan sunyi tett is ahhoz, hogy bevállalják.

Várható volt, hogy a kormány a problémák érdemi tárgyalása helyett az „oszd meg és uralkodj” taktika bevetésével próbálja majd megúszni a kérdést. Az eddigi leépítések alatt passzívnak maradt, félig-meddig baráti HÖOK megkörnyékezése és leválasztása logikus lépés. Ha a diákság egy része, elsősorban a Hallgatói Hálózat vezetésével, nem radikalizálódik, és nem hozza lépéskényszerbe a HÖOK-ot, némi morgáson kívül a hivatalos szervezet valószínűleg most sem zavart volna sok vizet. Ideális partner lehet tehát egy ilyen aljas mutyihoz, ami a kormány részéről csupán a megszokott rutin lenne, a diákság részéről viszont méltatlan folytatása egy biztató kezdetnek.

Az, hogy a 2008-as tandíj elleni szavazás után a Fidesz 180 fokos fordulattal tavaly egyenesen az államilag támogatott helyek megszüntetését tűzte ki célul, a sokadik arcpirító cinikus lépés volt a részükről.

Mert talán emlékszünk még:

A diákok tüntetés-sorozatával azonban végre érdemi civil válasz érkezett. Sőt, a hallgatók, példamutató módon, nem csupán egyes részérdekek mellett, hanem az egész ágazat reformja és jövője érdekében álltak ki, szolidaritást vállalva egyben az utánuk jövő nemzedékkel is. Az utóbbi tíz évben nemigen akadt ehhez akár csak hasonlóra is példa. Egy generáció a legjobb arcát mutatta meg.

A kontrasztot tovább fokozta, hogy a diákok tiszta, logikus és konstruktív állásfoglalására és követeléseire a kormányzat kezdettől fogva a csúsztatás és manipuláció eszközeivel reagált. Sorozatban jöttek a megszegett ígéretek, szakmaiatlan ötletelések, elképesztő hazugságok és reakciók (romkocsmás ál-egyeztetés, 3 napos reform, hallgatók listázása, egzisztenciális fenyegetés, torzító híradások, lejáratási kísérletek). A kormányzat másfél hónap alatt a kapkodás, kontárság és sunyiság olyan tömény vegyületét állította elő, amely egyértelművé tette, hogy ez a rezsim alkalmatlan a témáról való érdemi diskurzusra.

Nehéz elfogadni, mert szinte felfoghatatlan: ezt a rezsimet a spórolási lehetőségen és a hatalomkoncentráción kívül egyszerűen nem érdekli az oktatás. A terület képviselői reménytelenül felkészületlenek, korhadtak és fogalomtalanok. Bármiféle tervezés, előkészítés és szakértelem híján egyedül a célul kitűzött felsőoktatási hatalomátvételt és forráskivonást képesek „menedzselni”. A felsőoktatás reformját tőlük várni olyan, mintha egy orrszarvút próbálnánk rábírni a gátfutásra. Nem fog menni.

(A prioritások összehasonlításaként: a futballal kapcsolatos bármely terület az utánpótlástól az infrastruktúráig összehasonlíthatatlanul nagyobb figyelmet és bővülő forrásokat kap, mint a 3 napos reformmal letudott és több mint 30%-os forrásveszteséget elkönyvelni kénytelen felsőoktatás, amely pedig Magyarország egyetlen gazdaságilag jelentős természeti erőforrása.)

Így tulajdonképpen egyetlen lehetőség marad: a további rombolás megakadályozása. Ha a diákok engednek a hat pontból, és belemennek a hatalmi mutyiba, az eltoszás átnevezésébe, azzal megszüntetik saját állításaik erkölcsi és szakmai alapját. Úgy járnak, mint apáik és anyáik: egy bűzös kompromisszum-massza kellős közepén találják magukat, amely élhetetlenné teszi az életüket a következő évtizedekre. Megszünteti tartásukat, a jobbításba, rációba, szolidaritásba vetett hitüket, felzabálja őket az élet-korrupció, és újratermelik azt, ami ellen joggal felléptek. És még egy ’56-juk sem lesz, amire emlékezhetnének, vagy egy ideiglenes itt állomásozó Vörös Hadseregük, amire hivatkozhatnának.

Fontos felismerni, hogy amiről nem lehet, arról nem szabad megállapodni!

Ahogy egy majdani érdemi rendezés alapját szüntetheti meg, ha a a diákok belemennek egy rossz alkuba, úgy az ellenkezője is igaz: a következetes kiállás és állhatatosság olyan erőt adhat, amely később sem engedi elveszni a lényeget a napi politikai érdekek között.

Éppen ezért nem szabad feladni a racionális érvekhez való ragaszkodás alapállását sem. A hatalmi szó nem érv. Adatok, indoklás, összefüggő érvrendszer hiányába a meztelen politikai akaratra nem építhető hatékony és fenntartható rendszer. Az csak a hatalomgyakorlás szado-mazó házipornója lesz, amint azt napról napra látjuk. Amennyiben a kormány a döntéseihez kapcsolódó érveket nem hajlandó feltárni, vagy ami még valószínűbb, egyáltalán nem rendelkezik ilyenekkel, úgy azokkal szemben jogos, sőt szükséges a tiltakozás. A civil társadalom ugyanis nem a hatalom csicskása.

Semmilyen érdemi érv nem hangzott el például arra vonatkozóan, hogy miért akarja fizetőssé tenni például a kormány az adott 16 szakot, amelyekre ráadásul az összes hallgató fele jelentkezett. Miért pont ezeket? Azok az alátámasztatlan, egymásnak ellentmondó mondatok, amelyek ezzel kapcsolatban szállingóztak, csupán arra voltak jók, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: ezek a döntések puszta spórolásból, továbbá homályos babonák, előítéletek és árnyékban maradó szándékok mentén fogalmazódtak meg, és semmi közük az ésszerűséghez vagy a valósághoz. Az ezek körüli alkudozásokkal kapcsolatban szintén semmilyen érv „nem szivárgott ki”. Az alku nem érv, az egész marad ugyanolyan légből kapott, űrben csíráztatott semmi, mint az önfenntartó felsőoktatás szlogenje. Miért 0 vagy 10%? Mi alapján? Hasraütés? Madárjóslás? Bármiféle szakmai, szociológiai, gazdasági indok esetleg? Statisztika, kimutatás, hatástanulmány? Hol a tervezés, politikai vita, társadalmi, szakmai, érdekképviseleti egyeztetés? Akármi, bármi, valami?! Milyen alapon tetszik beszélni? Háromnapos oktatási-reform alapon? Nekünk minden jó, amit felülről mondanak alapon?

És ugyanez igaz a röghöz kötés őrületével, az egyetemi autonómia felszámolásával és az összes többi kérdéssel kapcsolatban is. Az ilyen módon elővezetett szándékok és döntések egyszerűen nem tárgyalási alapok. Maximum alkalmatlansági tünetek. Az egész diskurzus nagyon emlékeztet a választási regisztráció esetére: az egész nem más, mint indoklás nélküli, napi érdekek mentén improvizált, átgondolatlan, és végeredményben társadalomromboló ötlethalmaz.

Ne feledjük: ami most folyik, az a magyar oktatásügy kivégzése. Amíg ez az ügy tétje, addig egyszerűen elfogadhatatlanok az olyan hátsó szobában kötött különalkuk, hogy jó, de akkor csak a fél szemét kössék be, hat helyett öten lőjenek, és a vezénylés nyelve urdu- helyett a svéd legyen. Petőfiék sem mondhatták, hogy oké, akkor az 1-4-6-8 pontokat kihúzzuk, ha 5 éven belül kiengedik Táncsicsot és a Pesti Divatlap címlapon lehozza az Anyám tyúkját.

Ami ettől a kormánytól szakmailag elvárható és vele szemben elérhető az jelenleg az, hogy ne rontsa tovább a kétségbeejtően rossz helyzetet. Ne vonjon ki forrásokat, ne terjessze ki a politikai hatalmat az iskolák után az egyetemekre is. Ne vonjon el alapjogokat egyoldalú szerződésekkel a hallgatóktól. Anyagi cenzussal ne hozza kilátástalan helyzetbe a középiskolások jókora hányadát. Ennek elérése is pokoli nehéz, de nem feladható küldetés, mert innen minden lépés hátra már a szakadékot jelenti.

A jó reformhoz szakértelem, figyelem és idő kell, és mivel a kormány nem rendelkezik szakértelemmel, így a diákoknak most a problémára irányított figyelemmel időt kell nyerniük. Határozott, következetes, racionális beszéddel, és ha kell, akkor sztrájkkal, tüntetéssel, egyetemfoglalással. Minden rendelkezésre álló demokratikus eszközzel. Elutasítani a szalámizást, összetartani és nem engedni a minimumból. Hogy egyáltalán maradjon még valami reformálni való.

És közben tervezni, gyűjteni az információt, érveket, tapasztalatot, és megtartani a lelkesedést, mert valakinek meg is kell csinálnia ezt a reformot!

______________________________________________

UPDATE: Hálisten bevált amiben bíztunk: a HÖOK nem vállalta a különalku rizikóját és elállt annak aláírásától.

UPDATE 2: Úgy tűnik, a HÖOK mégiscsak felvette a kormánykompatibilis gusztustalanság tempóját, és a délben kiadott közleményét megcáfolva mégis aláírta a különalkut. Hogy ez pontosan mit tartalmaz, egyelőre nem tudni. Ha a tegnapi verzióhoz hasonlót hagyott jóvá, úgy a pesszimista verzió érvényes, és a HÖOK, egyszerűen szemen köpte azokat a szervezeteket, akik kiállásukkal helyzetbe hozták őket.

Ez a kérdés tehát eldőlt: a HÖOK lement kutyába. A minisztériummal karöltve kigolyózta az egyeztetésről azokat, akiknek köszönhető volt, hogy egyáltalán elkezdődtek a tárgyalások, cserébe egy semmitmondó, általánosságokat felsoroló úgynevezett „részmegállapodásért”. Szégyelljék magukat!

És ahogy várható volt: a tandíjat a brutális ponthatárokkal "biztosítják" a kérdéses szakokon: 

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!