„Nemcsak az Alaptörvény Átmeneti rendelkezéseinek megsemmisített szabályait, de egy sor egyéb, az Alkotmánybíróság által korábban törölt jogszabályt az Alaptörvénybe ír be a koalíció. Úgy tűnik, a parlamenti többség tart az AB-től, mert azt is megszabják, hogy a testület mostantól milyen szempontok szerint vizsgálódhat.”

Végleg eldőlt. Az Orbán-rendszer megbukott. Nem azért bukott meg, mintha nem nyerhetnének még 1-2 választást rezsicsökkentéssel, készpénzosztással, adminisztrációs trükökkkel. Azért bukott meg, mert ennek a rezsimnek nincs többé víziója, már csak delirál. Mint az alkoholista, már csupán utántölt: pancsolt populizmussal, mézes-ágyas kommunikációval, vagy égetett, kommersz hazugságokkal issza szintre magát. Nincs már terv, minden kaszáló erőfeszítés csak a következő pohárig tart ki. És zabál hozzá, behabzsol, államosít mindent: jogköröket, intézményeket, iskolát, diákot, történelmet, hitéletet, múltat, választást, energiát, kultúrát. Fenntartói úgy viselkednek, mint Móricz dühös kisparasztja a lakomán: kapkodva pakolják a pártalkotmány bendőjébe, amit megkíván a szemük: „csak egyszer jóllakni!”. Nem gondolkoznak, nem is rágnak, csak tömnek és nyelnek.

Azzal, hogy az Orbán-rezsim dühből és bosszúból olyan értelmetlen részletszabályokat akar alkotmányba foglalni, amelyek még a normál törvényhozás keretében is viszolyogtatóak, barbárak vagy épp kicsinyesen elfogultak, azt jelzik, hogy Orbán számára megszűnt a jövő.

Nem csak arról van szó, hogy a Fidesz már jó ideje otrombán hazudik felhatalmazásáról. Hiszen gondoljunk bele, hányan szavaztak volna arra a programra, amely ezeket az elemeket tartalmazza:

• diákok röghöz kötése
• egyetemi autonómia korlátozása
• a hajléktalanok bűnözővé nyilvánítása
• a kormány elcseszései miatt a lakosságra különadó kivetése
• bírósági ügyek ügyészi eltérítésének lehetősége
• választási kampány korlátozása
• egyházak feletti állami kontroll
• az Alkotmánybíróság jogköreinek további csorbítása
• a szólásszabadság korlátozása

Csak hogy szűken a mostani alkotmánymódosítási kört tekintsük (ide se véve a magánnyugdíjpénztár-einstandot, a választási regisztrációt, a keleti despotákhoz való dörgölőzést, vagy az oktatás szétverését).

Gondoljunk bele: ezt a rengeteg korlátozást és hivatali hatalomkiterjesztést az állampolgári alapjogok(!) közé kívánják belefoglalni, cinikusan megcsúfolva az alkotmány célját és értelmét. Pedig, ahogy az Eötvös Károly Intézet pontosan megfogalmazza: „Az alkotmányok egyik legfontosabb funkciója, hogy érvényre juttatják az ember elidegeníthetetlen jogait és szabadságát azzal, hogy korlátokat állítanak a szabadságot fenyegető hatalomgyakorlással szemben.” Ez az elv itthon megfordult: az alkotmány nem a védelem, hanem egyre inkább a jogfosztás eszközévé válik. Nem az állampolgárt védi a hatalom túlkapásaitól, hanem éppen ezen túlkapások igazolására használják fel. A szabadság biztosítékából így válik a pedellus által írt nevelőintézeti házirenddé és nádpálcává.

Ez a felfogás nem egyszerűen kicsinyes, hataloméhes, hungarotalibán barbárság, hanem egy ennél fontosabb dolgot is mutat: ez a rezsim az irracionalitás olyan fokát érte el, amelyben megszűnt a predikció, a józan előrelátás képessége. Mindezek az ötletszerű, rendeleti alkotmányozási intézkedések nem illeszthetők bele semmilyen vízióba, sokkal inkább emlékeztetnek mondjuk a Katrina hurrikán utáni fosztogatásra. Nincs olyan jövő, amelyet akárcsak megpróbálni érdemes lenne ilyen agyalágyult kondíciókkal. Ebben a toldott-foldott fenyegetési lajstromban és baksisosztó adománylistában (Fekete Györgynek adományozott nemzeti összkultúra, Kövér Lászlónak alkotmányozott parlament-huszárok) nincsen semmilyen támaszt adó, lelkesítő vagy megnyugtató. Ez egy befuccsolt Frankenstein-kísérlet, Dr. Moreau szigetének naplója.

Az országnak jelenleg nincs alkotmánya. A helyén egy probléma van. Ez a súlyosan alkotmányellenes passzusokkal telepakolt, napi érdekek mentén változó jogszabálykupac csak annyira alkotmány, amennyire anno Caligula lova consul volt. Semennyire. Csak mert annak nevezik, még nem változik azzá.

A legsúlyosabb mégis a valóság- és jövőérzékelés teljes hiánya. Gondolhatja-e például bárki, hogy következmény nélkül meg lehet úszni azt a gusztustalanságot, hogy miközben a tárgyalást ígérnek róla a diákoknak, aljas és sunyi módon gyorsan magába az alkotmányba írják bele az egyetemi autonómia korlátozását és a diákok röghöz kötését?! Úgy, hogy a kormány által kézzel válogatott, seggcsókra kész oktatási kerekasztal tulajdonképpen még össze sem ült?! Milyen társadalomképe lehet azoknak, akik még a legitim hazugság és társadalmi egyeztetés langyos látszatával sem fárasztják magukat?

Vagy talán azt gondolják, hogy azok a diákok, akiknek az arcába éppen most hazudtak bele századszor röhögve, ráadásul mindannyiszor egyre gusztustalanabbul, azok jövőre el fognak párologni? Nem lesznek itt egy-négy-nyolc év múlva, és nem fognak szavazni? Vagy az adósságba vert szülők, akik azt élik meg, hogy gyerekeiket a Kádár-kor után újra ideláncolják az egyre sivárabb ugarhoz, legyintenek majd és jót nevetnek az egészen?

Esetleg azt hiszik, hogy a nincstelen létezés kriminalizálása, a hajléktalanok eltakarítandó humán hulladékká nyilvánítása, az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” alkotmányba vésése nem leplezi le mindennél nyilvánvalóbban ezen hirtelensült gazdagságú elit pudvás álszentségét és érzéketlenségét?

Kiszámíthatóság és remény, azaz jövő nélkül nincs prosperáló társadalom, csak elvándorlás, fásultság és düh. Éppen ezért, ennek a kontraszelektált idiotizmusnak nincs jövője. Jövő nélkül pedig egyetlen lehetősége marad: a pozíciók szocialista-típusú beásása, felkészülés a gerontokráciára.

A kis gömböc még gurul, hajtja az éhség. De minden nagy zabálás ugyanúgy ér véget.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!