Diktatúrák és a kirohadt belű rendszerek leggyakrabban akkor omlanak be, amikor kifogy az üzemanyaguk: az a lelkesedés, az a hit és szándék, ami hatalomra juttatta őket az előző struktúra romjain. A legkegyetlenebb rezsim falai is remény-alapokra épülnek, és akkor dőlnek össze, amikor ez az alap tarthatatlanul elmocsarasodik a felhúzott torony latrinájából leszivárgó mocsok miatt. A Harmadik Birodalom vagy a sztálini diktatúra sem jöhetett volna létre, ha a kommunizmus és fasizmus nem találja meg azokat a pontokat, amelyekre építkezve kezdetben képesek voltak a tömegek reménykapacitását a saját céljaik támogatására fordítani.

És az ő példájuk mutatja meg azt is, hogy a rendszerek minőségét deklarált céljuknál sokkal döntőbben határozzák meg a felhasznált eszközök. Épp úgy nem lehet a vesztes német kispolgár újra büszke, ha a kertje végében ártatlan embereket égetnek el, ahogy a keresztényi szeretet tanítását sem lehet hitelesen máglyák és kínpadok árnyékából hirdetni, vagy nem lesz az egyházi elnyomás alól felszabadult az, akiért bármikor eljöhet az NKVD vagy az ÁVH.

Épp így hiába hivatkozik demokráciára egy rezsim, ha eszközeiben és napi működésében paternalista, félfeudális (vagy tán egészen az) eszközöket és szemléletet alkalmaz.

Szabadságot nem lehet ajándékba kapni vagy kérni a hatalomtól.

Idehaza a bizakodás majd a fogcsikorgatás korszaka után jelenleg a kiábrándultság és csömör a legmeghatározóbb közös élmény. Az 1989-es rendszerváltás reménytartalékait az elmúlt húsz év felemésztette. A több mint 50%-ot képviselő „bizonytalanok” csoportját nyugodtan nevezhetjük csalódottaknak.

A mentális közállapotokról sokat elárul, hogy az aktuális miniszterelnök a demokratikus államforma saját hatáskörbeni megváltoztatását az állampolgárok lesajnálásával összekötött szövegkörnyezetben minden következmény nélkül vetheti oda foghegyről.

Azt hogy ezt a kiábrándult állampolgárok közönyétől kísérve teheti, nem azt jelenti, hogy a demokrácia mint rendszer bukott el. Magyarországnak nem a túl sok demokrácia a problémája, hanem éppen annak hiánya. Az átlag-magyarnak csupán a különböző fokozatú diktatórikus hatalomgyakorlás verzióiba volt alkalma belekóstolni. Idehaza a demokráciáról nincs és tulajdonképpen sosem volt személyes tapasztalat.

A kitűzendő cél éppen ezért nem a demokrácia-kísérlet feladása, hanem éppen ellenkezőleg: az elkezdése kell hogy legyen.

Ehhez világos beszédre és főként cselekvésre van szükség, mert abból van jelenleg a legnagyobb hiány. Egyben ez a válsághelyzet kiváló alkalom arra, hogy megtudjunk magunkról egyet s mást. Diagnózis nélkül azt sem fogjuk érteni, hogy mi és miért történik velünk, hogy jutottunk idáig, kell-e hagynunk, és ha nem, mit tehetünk. 

Az elkövetkező posztokban megpróbálom összegereblyézni diagnózis és javaslat-tétel szinten, ami tőlem telik, és kérek mindenkit, akinek fontos, hogy értelmes párbeszéd folyjon közös dolgainkról, tegye hozzá a témához saját észrevételeit, véleményét javaslatait!

Mindehhez a mottó lehetne az országféltő-ostorozó Ady kívánsága:

„Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.”

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!