Az Országgyűlés decemberben módosította a földtörvényt, ennek értelmében 2013. január 31-ig minden mezőgazdasági földhasználatot - mérettől függetlenül - be kellett jelenteni a földhivatalnak. Korábban csak az egy hektárt meghaladó használatra vonatkozott a bejelentési kötelezettség.
Kitört idehaza az adminisztrációs furor: a kormány már-már dühödt szenvedéllyel áhítja a nyomtatványalapú kapcsolatot és hivatali dörzsit az alattvalóval. Bomlott kreativitással ötli ki az újabb és újabb okmányköteles próbatételeket: kötelező kamarai tagság, kisvállalkozások kötelező adatmódósítása (min. 10-20 ezer forintos ügyvédi költség, mulasztás esetén akár félmilliós bírság), épp hogy megúszott választási regisztráció, iskolai lószámlálás, új rendszám és évenkénti autóvizsgáztatás ötlete. Legújabban pedig a ház melletti akár zsebkendőnyi vetemény irgalmatlanul sürgős császári-királyi regisztrációja 6000 magyar forintokért, különben az aranykorona értékben ezerszeres(!) bírság már repül is a répaágyás miatt.
Mindegyikben közös elem, hogy iszonyúan kötelezőek, beteges mértékű bírságokkal fenyegetnek, és se hasznuk, se értelmük. A kamara nem szolgáltat francot sem. Az adatmódosítás nem fehérít a gazdaságon, viszont őrületbe kerget több mint félmillió kisvállalkozót. A 350 ezer 1 hektárnál kisebb humuszdarabbal rendelkező mikrotermelő a „feketén” termelt retkével pedig valószínűleg csak néz, hogy most mégis mi a francot akarnak tőle? Bármiféle ellenérték, szolgáltatás nuku, indoklás semmi, a kommunikáció pedig minden esetben a megszokott csendőr-pertu. Mert csak b+, azért! Ne okoskodj, tűrj és fizess! Szokj hozzá, kicsi rigó!
Talán pártunk így kívánja büntetni a kalandvágyból itthon maradtakat? Termelés helyett bírságból próbál előállítani GDP-t, hogy így tömködje a költségvetési szakadékokat? A végletekig el akarja csigázni, és valamilyen módon bűnössé kívánja tenni a már így is teljesen szétszívatott, megalázott, összerugdalt várjobbágyokat? Vagy azért módosították így decemberben a földtörvényt, hogy a vidéki elme ne akörül pörögjön, hogyan kerülhetett néhány család kezébe a földek döntő hányada, míg ő nem kapott francot se, hanem kösse le a figyelmét a hivatalba járás, befizetés, büntetéstől való félelem?
Talán mindez együtt. De ami a legvalószínűbb: az egész nem más mint hivatali pótcselekvés és idegrángás. Az orbáni adminisztráció nem csupán a mezei polgárt szoktatta behódolásra és félelemre, de értelmes cselekvés hiányában saját apparátusát is a munka kétségbeesett szimulálására kondicionálta. Ha nincs épeszű cselekvési terv, logikus, építő szakmai feladat, akkor marad a lázas tevékenység látszatának fenntartása. Márpedig mindehhez a legolcsóbb és legegyszerűbb eszköz a hivatali basztatás. Dübörög az állam, őrli a semmit. Labdává gyúrja a kisemberek gyomrában a szorongást, hogy szokják a függést, és menjenek össze még kisebbé és alázatosabbá. És közben eszükbe se jusson megkérdezni, erőfeszítéseik támogatása, vagy legalább a békén hagyás helyett, ugyan miért fenyegetik és csuklóztatják őket napról-napra értelmetlen hülyeségekkel?
Növekvő versenyképességről hallunk szónoklatokat, miközben idehaza még a verseny előtt kétszázötvenféle űrlapot, kérvényt és ívet kell egy átlag vállalkozónak kitöltenie csak ahhoz, hogy egyáltalán felvehesse a futáshoz a klottgatyáját, miközben odakint a versenytársai már a második körnél tartanak.
Semmi nem gyilkolja jobban a munkát, mint a bizonytalanság és az értelmetlen adminisztráció. E kettőből pedig idehaza jelenleg kiapadhatatlan tartalékok vannak. Egy becsületes vállalkozó idejének majd felét ezzel a fingreszeléssel tölti. Akinek esetleg volt alkalma összehasonlítani a mi kis hazánk adminisztratív és hivatali igényét mondjuk egy holland vagy amerikai versenytárs kötelezettségeivel, annak van fogalma a különbségről.
Pofázzon akármit, az állam ma nem segít állampolgárainak az értékteremtő munkára koncentrálásban. Ehelyett szimplán segédeszköznek tekinti őket bürokratikus önkielégítéséhez. Mintha nem lenne elég az agyonbonyolított túladóztatás (söralátét? gumilepedő!), a hivatal pluszban olyan debil csendőrstílusban nyomja rá hatalmas zsírseggét a küszködőkre, mintha eltökélt szándéka lenne, hogy csírájában fojtson el bármiféle tenni akarást.
Igen, annak a KUK-nak az utódállama vagyunk, amelynek természetét máig legpontosabban Franz Kafka írta le. És igen, utána olyan birodalmak szálltak meg minket, amelyek a bürokráciát és a kegyetlenséget világszínvonalon voltak képesek vegyíteni. De mindezt fent kell tartanunk saját magunkkal szemben is? A „munka-alapú” társadalomnak muszáj munkatábor-alapúnak érződnie? Az állami és hivatali despotizmuson kívül nem tudunk elképzelni másféle társadalmi szerződést? Szándékosan házmester és portásország maradunk, hogy könnyebben átjárjon minket a keleti szél?
Márpedig amíg ebben az országban az a természetes, hogy a polgár tesz az állam kedvére és nem fordítva, addig teljességgel reménytelen bármiféle gazdasági vagy politikai kilábalás. Ameddig gyarmattartó bürokráciát tartunk fenn kirabolható gyarmatok nélkül, kizárólag saját magunk szívatására, és ezeket a látszatcselekvéseket „sikertörténeteknek” hívjuk, addig megérdemeljük, hogy ránk rohadjon ez a magunk ültette banánköztársaság.
És ideje lenne Franz Kafkáról is elnevezni néhány hivatalt.
Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!
Utolsó kommentek