Sorkatonaként abban az időszakban voltam határőr, amikor a keletnémetek fegyver helyett bőrönddel indultak meg nyugat felé. Előszeretettel Magyarországon keresztül: zöld határon, hamis útlevéllel, páneurópai pikniken, majd ’89 novemberétől szó szerint a falat ledöntve, mindent elsöprően. Magától értetődő volt, hogy nem tartja fel őket határzár, Honecker-nyilatkozat, fenyegetés, sorompó, Stasi, semmi. Menni fognak egyedül, családdal, gyerekkel, fapados autóval, kúszva, úszva, akárhogyan. Még 18 éves kölyökként is tudtuk, miért. Nem is volt kérdés, ők szigorítottan kapták azt, amit mi lightosan a legvidámabb barakkban. 

Mostanában sokszor eszembe jut ez a határokon átrepítő eltökéltség. Mégpedig azért, mert még abban az időben sem hagyta el annyi ember Magyarországot, mint az utóbbi pár évben. A németekkel szemben mi jobbára kivártunk. Nekünk a bölcsek engedték, hogy korlátozott valutával hűtőládát és kétkazettás magnót vegyünk a Maria Hilferen, nemsokára meghalt Kádár, ki lehetett menni eltávra választani, és egy darabig úgy tűnt, lehet itthon is „valami”. Később az EU-ba is beléptünk, és voltak többen, akik szerencsét próbáltak külföldön, de még mindig nem indult itthonról tömeges exodus.

Röghöz voltunk kötve – belül. Nem feltétlen büszke patriotizmusból, az természetes volt, inkább félelemből, kényelemből, agorafóbiából, mert bár szorított, megszoktuk a szűket, rosszul beszéltük a nyelvet, ha egyáltalán, és ideszögelt mindaz a kevés, amit sok munkával, nagy nehezen összeraktunk. És ott volt a remény is. Hinni akartuk, hogy az a dülöngélő, olykor ijesztően idomtalan izé, amit épülő magyar demokráciának gondoltunk... Szóval, hogy abból előbb-utóbb lesz valami. Talán nem is nekünk, de a gyerekeknek már biztosan. És ez a „valami” fontos lesz, értékes és lelkesítő.

Azzal áltattuk magunkat, hogy a baj kívül volt. És ha ez a baj kiment az országból, minden sokkal jobb lesz, mint az a nyúlós, ragacsos, gusztustalan valami, amit ’89 előtt közérzetnek neveztünk. Hogy jobb kell legyen annál a hazugságra szoktató, tekintélybeteg, sunyi közegnél, amit addig államként és közviszonyokként ismertünk. Hittük, hogy ha lesikáljuk a sok rászáradt dzsuvát és mocskot, mit rákentek a pártlapok, akkor a jövő végre a miénk lehet - fene tudja, talán azért, mert megérdemeljük. Hát sikáltuk és drukkoltunk.

Aztán úgy 10-15 év múlva az tűnt fel, hogy még mindig zavarba ejtően túl sok a kellemetlenül ismerős hangsúly, gesztus és karakter. Sőt, újra egyre több lesz. Végszóra aztán a múltnak hitt dohos ájert és penészes ízt úgy hozta vissza a legutóbbi pár év, mint egy romlott madelein süti. Csak éppen most a jövő reménye nélkül: hiszen büdös szájjal pont az röhög szembe velünk, amitől, azt hittük, hogy távolodunk.

Az utóbbi évszázad magyar történelmének egyik legnagyobb kivándorlási hullámát, a félmillió kiröppenését, azt hiszem, éppen ez a csalódottság motiválta. Nincs háború, megszállás, dögvész, katasztrófa, sokak számára az ország mégis sokkal inkább lett csatatér, fenyegetés, csapda és ugar, mint marasztaló otthon.

Ha egy magunkféle nehezen mozduló, tenger nélküli, nyelvébe zárt, kis nemzet fiai, lányai közül százezrek kelnek útra, annak súlyos oka van. Egy évszázada a félfeudális KUK szétrohadása adta a tömeges kivándorláshoz a hátteret, mielőtt végleg elemésztette volna a világháború fenéje. Akkor Amerika volt az ígéret, ahol a zsellér földet, de legalább munkát remélhetett, a proli és kispolgár pedig arisztokratikus lenézés helyett szívós munkáért megbecsülést és akár karriert. Fel is húzták a kitántorgott magyarok fél Hollywoodot, a Manhattan projektet és megalapozták a Szilícium-völgyet. Mindazt, amit itthon, a rendi-nemesi Magyarországon vagy a szocialista érában nem tudtak volna.

Sok minden változott azóta, de a kivándorlásnak ez a remény-szála nem. Mert erős indok kell ahhoz, hogy valaki felnőtt-fejjel nekiinduljon a bizonytalannak. Hogy egy olyan gyökértelenségbe távozzon, ahol nincsenek rokonok, barátok, idegen a környezet, a nyelv, és ahol ő maga is idegen lesz. Nem, aki kimegy, nem a könnyebb végét fogja meg a dolognak, talán csak az élhetőbbet. Mindenesetre a távozáshoz vagy a sürgető vágynak vagy az elűző csömörnek kell kivételesen erősnek lennie. A 2010 óta emelkedést mutató kivándorlási görbét szemlélve, úgy tűnik, jelenleg nálunk ez utóbbiról van szó.

Amikor az ismerősöket kérdezem, azt látom, hogy az elvándorlás nem árulás és nem menekülés, hanem kritika. Sőt, ítélet. Akárkivel beszéltem, aki nekivágott, előbb utóbb kiderült: bár a képletben mindig ott van a jobb megélhetés, a kivándorlók elsősorban nem anyagiasak, éppen hogy idealisták. Ahogy egy blogon egy kommentelő tűpontossággal írta: azért mentem el, mert honvágyam volt. Mennek, mert olyan helyet szeretnének találni, ahol megbecsülik és felnőttként kezelik őket, van látszatja és értelme a küszködésüknek. Kapnak egy kis darab jövőt, amit ők rendezhetnek be: a saját sorsuk urai lehetnek. És azért máshol, mert itthon erre nem látnak esélyt. És legfőképpen, mert nem akarnak náluk hitványabbak előtt megalázkodva, félelemben élni, ami itthon szinte keretfeltétel.

Aki most elmegy, egész egyszerűen nem akar befizetni még egy körre a múltra. Nincs 10-15 éve a legjobból, hogy egy bezárkózó, szűkhomlokú fociköztársaságra költse. Ahol a szorgalmat megfojtja a bürokrácia és a mutyi. Ahol a kultúra pártgiccsé matyósodik. Ahol a jog nem megvéd, hanem kiszolgáltat a hatalomnak. Ahol a közbeszéd helyén debil drukker-diktatúra monologizál és halandzsázik. Ahol a hazafiasságból hungarotalibán varázsige lett, amellyel „nemzetivé” bűvölik a sok kis pitiáner magán- és pártérdeket. Aki elmegy, egyszerűen nem hisz ezen múltba hidaló kádári kalifátus rövid távú megválthatóságában.

Beleértve ebbe a jelenlegi ellenzéket is, amelyik szintén képtelennek mutatkozik a megújulásra. Amelyik egyre vékonyabb csíkokra szeleteli magát, és gondolkodásmódja nagyobbrészt éppoly avítt, szemforgató és penészes, mint az éppen regnáló pszichózisé. Amely ellenzék petyhüdten és némán asszisztál végig a demokrácia kivégzését, és egy-egy belső vitájába sokszorosan több energiát fektetett, mint a jogállam megvédésébe összesen. A harmadik magyar köztársaság fényes nappal végrehajtott, nyílt színi kivégzése jóformán semmilyen komoly ellenállásba vagy szabad szemmel látható társadalmi tiltakozásba nem ütközött. Mindannyiunk szégyenére egyedül a nők és a gyerekek hallatták hangjukat. A bántalmazott nők és a még egyetemre sem méltónak tartott hallgató-gyerekek. Egyedül ők emeltek szót a vendetta-alapú pártforradalom rendszere ellen.

És ennek is köszönhető, hogy az a félmillió ember, aki kiiratkozott a rendszerből, csupán a jéghegy csúcsa. A nagyobb tömeg az, amelyik a határokon belül vonult belső emigrációba.

Akik ugyanúgy hánynak az egésztől, de nem tudnak, nem akarnak elmenni. Inkább lebuknak, szokják az oxigénhiányt, a közöny köpenyébe öltöznek, megpróbálnak bezárkózni a magánéletbe. Igen, éppen mint a rendszeralkotó Csermanek király idején. Megvan a véleményük, és megtartják maguknak. Vagy legyintenek. Vagy kényszerűen büszkék, hogy túlélik a „féldecis rezsimeket”.

Mert a leggyilkosabb nem a harc és küszködés, hanem az elfogadás, beletörődés: a lápi lebegés. A hideg béke túlélése. Az új király a minap nyíltan meg is mondta: azért kell a röghöz kötés, hogy a generációk hibátlanul átadják egymásnak ezt a tudást és reflexet. Mert ha másból nem is, a ciklusból rendszerré növelni kívánt régi-új rend így legalább várjobbágyból önellátó lehet. Aki kiszolgálja és fenntartja. A házirend pedig egyszerű: „ne lázadj sorsod ellen, tiszteld az erőt, szeresd urad, és gyűlöld ellenségét!” Ehhez nem kell polgár.

Nagyon sok fejben és családban billeg a kérdés: most menjek vagy maradjak? Mentsem ki innen a sorsom? Hagyjam, hogy hatalmat nyert kontárok és képmutatók elkergessenek itthonról? Vagy legyek belföldi bujdosó, töltelék a kolbászban, önkéntes emberáldozat?

Vajon mennyi az esély itthon a honvágyra?

Mert szinte biztos, hogy ha kurzusváltással vagy anélkül nem változtatunk azon, ami velünk történik, akkor még többen pörögnek majd ki ebből a berohadó magházból. Mert ahol a fiatalok nem látnak jövőt, onnan menni fognak. Menni, mert van még vesztenivalójuk. És nem tartja fel őket tündérmese, röghöz kötés, fenyegetés, határozat. Menni fognak egyedül, családdal, gyerekkel, fapadossal, autóval, kúszva, úszva, akárhogyan.

Mert így van ma is: minél erősebben fúj a szél Keletről, annál inkább sodor Nyugatra.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!