mindig érdeklődéssel figyeltem azokat a szelíden óvatos elemzéseidet, amelyekben a legordasabb és -cinikusabb húzásokban is képes voltál meglátni a lágyító humánum lehetőségét, és az „egyrészt-másrészt” dekázással döntetlenre menteni a menthetetlent is. Eddig talán csak két olyan alkalomra emlékszem, amikor kiléptél a semleges sztoicizmus biztos bunkeréből, és valami olyasmit mondtál, ami a felületes szemlélő számára akár megdöbbenésnek, sőt minimálverziós felháborodásnak is tűnhetett. Emlékszem, sokan meg is lepődtünk, mintha legalábbis rányitottunk volna Kalkuttai Teréz anyára káromkodás vagy likőrivás közben

Később azért minden helyreállt, ezek a sebek nyom nélkül behegedtek, miután, úgy tűnik, sikerrel akklimatizálódtál az új állami érzékenységi együtthatóhoz, és ilyen kihágás többé nem is borzolta a kedélyeket. Azóta is példás önmegtartóztatásról és rugalmasságról teszel tanúbizonyságot, amely igen figyelemreméltó, különösen abba belegondolva, hogy sok érintett számára az elmúlt időszak eseményei és módszertana inkább érzéstelenítés nélkül végzett végtagcsonkításokra emlékeztettek, legyen szó alapjogokról, retorikai, diplomáciai vagy erkölcsi, valamint a parlamentáris és a gazdasági területet érintő beavatkozásokról.

De szavaidban szerencsére mindig elérhető volt az a morfium, amely segített békévé oldani a darabolós törvényhozás riasztónak ható következményét és szövődményeit, vagy azért, mert mondjuk felmutattad a beavatkozást végző szakemberek emberi oldalát, vagy mert útmutatásod alapján lehetett minderre akár úgy is tekinteni, mint pl. a kóros túlsúly egyedi és radikálisan újszerű kezelésére.

Mindig irigyeltem a pániktól és az illetlen realitásoktól való példaértékű távolságtartásodat, miközben a műtétek egyre sikeresebbek lettek, a beteg pedig egyre halottabb.

Sajnos számomra elérhetetlen ez a hatalommal együttérző nyugodt buddhizmus, aminek nem árt se nap, se szél, és minden helyzetből kimenti a maga egyrészt-másrészt igazságát.

Bárcsak osztozhatnék benne, de így kénytelen vagyok csupán azzal a kevéssel szolgálni, hogy a blogodban vázolt megfejtési javaslatokhoz egy másik nézőpontból hozzátennék plusz egyet.

Mi lehetett tehát az oka annak, hogy Orbán Viktor a biztos lebukás tudatában hivatkozott valójában nem létező IMF-követelésekre? Az általad felvetett lehetséges variációk:

1) Szimpla figyelemelterelés (addig sem az azeri botrányról beszélnek).

2) A kormány az IMF-mumusra keni azokat az intézkedéseket, amelyeket maga akar bevezetni.

3) Zavarkeltés, hátha a jelentős tárgyalási hátrányból némi kommunikációs párnacsata után Orbán valamilyen misztikus módon előnyösebben tud kijönni (mondjuk az IMF túlreagál, aztán összeszégyelli magát és enged, vagy ilyesmi, a médiatörvény vs EU felállásban már láttunk hasonlót).

Mindez nagyon szép és kulturált, és valószínűleg nyomokban igazságszemcséket is tartalmaz. Nevezhetnénk akár a műtéti terület fertőtlenítési kísérletének is, ha már egyszer a részeg felcserek rozsdás lombfűrésszel estek neki a combcsontnak. Az úttörő/cserkész ahol tud segít, ugye. Egyfelől.

Másfelől, ha kivesszük a páciens szájából a tömést, esetleg kicsit megváltozik a választ inspiráló akusztikai környezet, és nem csak a fűrész járásának simasága vagy időnkénti elakadása ad töprengeni valót.

Elsőként magát a problémafelvetést is vehetjük direktebbre:

Miért hazudik egyre nyilvánvalóbb nyíltsággal Orbán Viktor és a kormány?

Az általam felvetett lehetséges +1 válasz:

4) Orbán azért mond zöldségeket, mert egy pillanatnak élő szónok, aki az adott konkrét közönséget akarja meggyőzni, elbűvölni és magáévá tenni. Ebben van gyakorlata. Ehhez nem terjeszti ki a figyelmét sem időben sem térben. Tehát, hogy pl. mit mondott pár napja (konkrétan éppen az ellenkezőjét, hogy rendben folynak a tárgyalások), vagy miként értékelik a szavait pár kilométerrel arrébb. Mert az ő fejében nincsenek párhuzamos univerzumok, az már egy másik nap és másik helyszín problémája és megvívandó csatája lesz. És majd ott is megkeresi a helyhez és időhöz adekvát állítást/hazugságot.

Ő egy „gyere ki a hóra az áfész elé” stílusú utcai harcos (magát is így jellemezte), megnyerendő szituációkban és nem folyamatokban gondolkozik, ezért a következetesség idegen tőle. Ebben az egy vonásában megbízható.

Csak pár példával illusztrálva. Emlékezzünk vissza: Brüsszelben részt vett a „hogyan tekerjünk a gazdasági hüvelykszorítón a renitens államok esetében” nevű dzsemborin (miután „erős Európa” szlogennel vitte végig az EU-elnökséget és az egyes országok gazdasági autonómiáját megszorító tárgyalás-sorozatot), majd másnap, azzal a lendülettel, ahogy március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén leszállt a gépe, azonnal elkezdte köpködni a hüvelykszorítós inkvizítor EU-t. Hezitálás és kétely nélkül. Új színpad, új koncert, új áfész-parkoló. Számára ez nem dilemma, hanem a helyzet természetes logikája.

Vagy: átadja az antikommunizmusért járó díjat, és azon a délelőttön nincs nála nagyobb komcsifaló, majd két hét múlva a legnagyobb hódolattal omlik retorikailag is a kínai főtitkár lábai elé/közé, akivel úgymond már negyven éve együtt gondolkodik életről-halálról, munkáról, és a misszionárius póz alternatíváiról, miközben aláfestésnek a háttérben tibetieket vegzálnak Kádár style-ban. Retorikailag mindig csak a mának él. Ugyanezt már megfigyelhettük a Merkel-levél, a médiatörvény részleges fordítása és hasonlók kapcsán.

Ugyanez volt az attitűd most a baltás-gate kapcsán is, és ezért tudta az azeri elnök orbitálisan megszívatni a súlycsoportot váltó légsúlyú Viktort. Orbán azt hitte, hogy a személyes találkozón, az általa kultivált „mano a mano” felállásban a sportszárból előrántott karizmájával lenyűgözte a muszlim kecskepásztort, és a meccset megnyerte. De a kecskepásztor nem az európai gentleman agreementre utazott, amit Orbán maga máskor szintén oly kedvtelve és plebejus büszkeséggel hugyozott keresztbe minden adódó alkalommal. A fickó már akkor csencselésből építette a saját renoméját, amikor Orbán még csak próbálgatta a konzervatív háromrészes öltönyre való átállást a liberális farmerkabátról. Így aztán hirtelen Vittorio Pinocchio érezhette úgy magát, mint Merkel naccsos asszony vagy Baroso báró úr a brüsszeli budoárban: valaki azzal kezd dicsekedni a kocsmájában az övéinek, hogy szétkokizott egy európai mimózát. És tényleg, lehet-e annál kínosabb, mintha megfújják a zsebtolvaj óráját? Mit lehet erre mondani? Az új menetben pár nappal később természetesen hazudni a transzparenciáról, ami nyilván azonnal lelepleződik, amint pár órával később mindenki bejelenti, hogy feléjük vagy kurvára nem transzpraráltak semmit (karabahi bizottság, oroszok, usa, nato sb.) vagy egyenesen sorozatosan nyíltan az arcukba hazudtak (örmények). De a zenebohóc persze nem fárad, előkapja a következőt, hogy „nem baj, van mááááásik...”

És itt harap önfarkába a kelgyó: lehet folyamatosan abban bízni, hogy egy új hazugsággal a feledés ködébe lehet burkolni a régi hazugságot, megpróbálni időt nyerni az aktuális kamuzás leleplezéséig, és remélni, hogy mindez aztán majd csak elvezet valahova. (Ugyanezt látjuk a sorozatos sikerekkel a recesszióba vezető gazdaságpolitika kommunikációjában.) És igen, meg lehet próbálni mindezt racionalizálni és megpróbálni nagyobb stratégiák elemének feltüntetni. Ez azonban csak a hazug szempontjából tűnhet reális stratégiának. Aki nincs ebbe a spirálba belekényszerítve, vagy élethelyzeténél és érintettségénél fogva nem rabja a helyzetnek (mint például a magyar állampolgárok túlnyomó többsége) annak számára ez egy nyilvánvaló hitelességi krízis. Mégpedig, ahogy a mellékelt ábra mutatja, ez egyértelmű mind nyugati mind keleti irányban. Hitelességi krízisben szenvedőkkel pedig senki nem szívesen működik együtt (ezért is tűntek el a befektetők Magyarországról), mert nem szívesen lesznek érintettek a kiszámíthatatlanul hömpölygő hazugságcunamiban.

Éppen ezért, mivel a külső kapcsolatait elveszítette, Orbán már csupán a belső közönségnek játszik.

Azt pedig pontosan tudja, hogy mivel idehaza nagyon magas az egy főre jutó állam, ez a közönség teljesen kiszolgáltatott a túlhatalomnak: a pártos sajtó, a lakájjá tett és immár fenyegetően fellépő közmédia, a civilek védelmét ellátni képtelen intézményi rendszer, a nem köz- hanem kormányszolgálatra pozícionált bürokrácia egyenlőtlenné teszi a meccset. Az impotens, erőtlen és megosztott politikai ellenzék szintén megkönnyíti az alternatív valóságértelmezést.

Az egyre rövidebb szavatossági idejű hazugságlánc, úgy tűnik tehát, veszély nélkül gyarapítható újabb szemekkel. Orbán látszólag bízhat az ily módon leszedált, aranyhal-emlékezetű társadalom tehetetlenségében, és kényelmesen hagyatkozhat a következmény nélküliség hazai gyakorlatára. Emiatt csúsztathat, állíthat nyilvánvaló valótlanságokat, azaz hazudhat ő is reggel, délben és este. A hazai politikának ez a legkisebb energiaállapotú helyzete, erre alakult ki a rutin, és jelenleg nincs semmi, ami kimozdítaná erről az energiaszintről.

A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy azért, mert nem látványos, a hitelességi erózió nagyon is működő folyamat, és végtére felemészti azokat, akik a megszenvedett igaz válaszok helyett a hazugság napi kényelmét választják.