Március 15. idén egészen másról szólt, mint azt bárki csak sejtette volna. Összehasonlító tömegméricskélés, beszédek és politikus-spotting helyett az ország útjai napokra sarkvidéki túlélőgyakorlat helyszínévé változtak. A nemzeti összefogás absztrakt ideája hirtelen átvérzett a valóságba: az ítéletidő ünnepi frázisok helyett cselekvést követelt.

És aki egy hóba vágott lyukba szorulva éjszaka az utolsó deciliter benzint füstöli el, annak igen konkrét és határozott elképzelése lesz a katasztrófavédelem fontosságáról, valamint állam és polgára közti viszonyról. Egy rakás jogfilozófiai finomság jelentőségét veszti, és a bajba jutottat egyetlen dolog érdekli: számíthat-e segítségre, működni fog-e az a gépezet, amelynek baj esetén működnie kell? Kinek, mikor és mennyire lesz fontos, hogy megmozdítsa érte a seggét? Mellédumálás, magyarázkodás, bénázás nem ér pontot.

Ez az élmény pont elég közvetlen és csontreszelő ahhoz, hogy az érintett ne fogadja el a máskor oly olcsón felhordott felületkezelő hazudozást. És igen, kijózanító, amikor nem a láthatatlanná üldözött hajléktalant, lesajnált bántalmazott nőt, és naplopónak bélyegzett csóró diákot, hanem a „teljes jogú” római polgárt kapja telibe az állam közönye és kontársága. A saját élmény kritikussá tesz: vajon tényleg itt hagynak az út szélén a hidegben és sötétben megfagyni? Hát nem látják, hogy baj van? Miért nem csinál valaki valamit?

Ilyenkor hirtelen más fénytörésbe kerül a mindaddig távolról látott és esetleg elnézett sunyiság, hazugság és hóhányás. Egy fagyos igluvá vált kocsiban kisgyerekkel, nagyszülővel töltött 20-30 órás etap után a kincstári csúsztatás és önünneplés bejáratott rituáléja most valószínűleg sokak számára új színezetet kapott.

Ennek a március 15-nek két fontos tanulsága volt. Az egyik, hogy a társadalmi szolidaritás igenis létezik. A másik, hogy a kormányzat a több évtizedes hagyományhoz hűen, egyszerűen képtelen bármiféle önvizsgálatra.

Hótalpra magyar!

A civil társadalmat vagy 60 éve minden eddigi szocialista és kvázi-szocialista (mint pl. a mostani) kormányzat tűzzel-vassal pusztította. Hatalmi szándékaiknak megfelelően a hazai összeszerelésű rezsimek a legkülönfélébb módon próbálták – legtöbbször sikerrel – egymás ellen fordítani a társadalom tagjait, hogy semmi ne zavarja a hatalmi monopólium élvezetét. Ehhez épp úgy megfeleltek a valós érdekellentétek, mint mesterségesen szított konfliktusok: feudális kasztosítás, fajgyűlölet, osztályellentét, inter/nacionalista uszulás, mikor mi volt könnyebb. A saját tábor és szűk érdekközösség gyűlölettel való egyben tartása egyszerűbb és kényelmesebb eszköz volt, mint az összefogás munkásabb és macerásabb programja.

Mégis egy-egy villanásra, mint 48-ban, 56-ban vagy 89-ben, a szabadság közös ügye létrehozta a szolidaritást, megmutatta, hogy létezhet egyéni érdeken túlmutató közös alap. Létezhet olyan közös cél, amiért együtt mozdul a nemes és a paraszt, a munkás és a mérnök, a jobbos és a balos. Ezek a forradalmak ha végső céljukat nem is érték el, éppen emiatt nem is buktak el: időről időre megmutatták, hogy még képesek vagyunk erre az önkéntes közösségre. És ez erőt és hitet adott a következő generációknak.

A mostani esemény is azt mutatta meg, hogy hiába minden habzó szájú ellenségképző manipuláció, a mocsaras felszín alatt nem szűnt meg a civil alap. Az emberiesség, önzetlenség, humánum talapzata még mindig ott van a mélyben. Március 14-16 között rengeteg magánember mozdult meg, hogy segítsen a bajba jutottakon vontatással, étellel-itallal, szállással, információval. És ami a legtanulságosabb volt, hogy a civil segítők milyen találékonysággal és hatékonysággal tudták megszervezni ezt a segítséget. Az érdemi információ-áramlás szinte teljes mértékben nekik volt köszönhető. Miközben például a hivatali beteg mamut másfél nap alatt egyetlen semmire sem jó sms-t tudott elküldeni tájékoztatásként, addig a kis rádióadók, facebook-oldalak, magánemberek által instant beüzemelt kollaboratív Google-térkép folyamatos friss információkkal szolgáltak, és hatékonyan látták el a közvetítő szerepet a segítséget kérők és nyújtók között. Ez a spontán közösségi összefogás a magyar társadalom jobbik énjét mutatta meg. Egyben azt is, hogy van remény.

A handa banda

Miközben a civilek és a terepen dolgozó kéklámpások sokszor erő felett teljesítettek, gyors és hatékony megoldásokat rögtönöztek, ha kellett, addig ez korántsem volt elmondható a tábornokokkal gazdagon dúsított agytörzsről. Habár évezredes toposznak számít az önfeláldozó közlegények és az imbecil vezérkar szembeállítása, a márciusi hócsata sajnos nem cáfolt rá erre a képre. Noha a felsővezetés súlyos szakmai hibákat is vétett a legkritikusabb 2-3 nap alatt, a legelszomorítóbb tanulság mégis talán az önkritikára és tanulásra való teljes képtelenség.

Több híroldal is összefoglalta az elmulasztott, elkésett vagy rosszul meghozott döntések krónikáját. Ezek alapján egyértelmű, hogy mind a megelőzés, mind a mentés, mind a kommunikáció terén jelentős hibák történtek, sőt, a Deutsch Tamás által emlegetett káosz sem lenne erős kifejezés.

Csak példaként:

• a katasztrófavédelem nem tett előkészületeket az előrejelzések szerint bekövetkező rendkívüli helyzetre 
• a Katasztrófavédelem késve, rosszul vagy egyáltalán nem élt a kifejezetten ilyen esetekre létrehozott jogosítványaival és lehetőségeivel, a döntések jelentős késéssel, csigalassúsággal születtek meg (pl. kamionstop)
• teljes információs csőd: a katasztrófavédelem szinte egyáltalán nem használta a direkt erre a célra kiépített, a tájékoztatásba a különféle médiumokat bevonó rendszert
• a Belügyminisztérium képtelen volt érdemi információval szolgálni a bajba jutottaknak, a majd egy nappal a katasztrófahelyzet bekövetkezte után küldött sms éppen csak érdemi tájékoztatást nem tartalmazott, pl. egy olyan segélyközpont elérhetőségét, ahol a hóban ragadtak információhoz juthattak volna
• az állami fenntartású honlapok, ha éppen egyáltalán elérhetőek voltak, alig vagy egyáltalán nem tartalmaztak értékelhető információt, sőt, olykor téves információval tovább növelték a zavart (mint pl. a rendőrség hibás közlése a M1-es megnyitásáról)
• senki nem koordinálta az osztrákoktól érkező segítséget, akik némi tétovaság után improvizálni kényszerültek
• súlyos koordinációs zavarok a Honvédséggel
• és a sort még hosszan lehetne folytatni

Kétségtelen, hogy a helyzet rendkívüli volt, és jókora kihívást jelentett. Ilyen kiélezett helyzetben bizonyos mértékig érthetőek a hibák és fennakadások. Mint ahogy az is biztos, hogy ha érződne némi felelősségvállalás, tanulni, fejlődni akarás, ne adj isten önkritika, akkor az emberek is elnézőbbek és megértőbbek lennének. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a vezetés érzékeli a valóságot, felelős módon kezeli a problémát és képes tanulni a hibáiból. Az elismert és feldolgozott hibák (akár személyeket érintő konzekvenciákkal) emellett hitelességet és bizalmat is ébresztenek az állampolgárokban. Mivel azt üzenik, hogy az eset nem szimpla kudarc, hanem tapasztalatként beépül a rendszerbe. Így az állampolgár azt érezheti, hogy az adóért és bizalomért cserébe létezik számon kérhető felelősség, következmény, levont tanulság, és mindezek eredményeként minőségi fejlődés.

A leginkább elszomorító és megdöbbentő azonban éppen ennek a kulcsfontosságú elemnek, a rendszerszintű önkritikának a teljes hiánya. Utólag pontosan ugyanazt a politikailag felülrajzolt, lekezelő, rátarti, relativizáló, minden felelősséget elhárító és öndicsérő handabandázást látjuk-halljuk, amit mondjuk Cinege Lajos elvtárs képviselt, vagy amit a tragikus augusztus 20-ai tűzijáték vagy a 2006-os rendőri túlkapások kapcsán tapasztalhattunk.

Mint annyiszor, megint csak a jól ismert, kozmás hazudozást kapjuk: gond egy szál sem, minden tökéletesen rendben van! Sőt, minden még annál is tökéletesebb volt, mint azt bárki remélni merte.

Egy rezsim egyszerűen nem hibázhat. Mivel mifelénk minden a politikai felsőbbrendűségről szól, ezért a kurzusok minden tette egyben a tökéletesség kivetülése is. Ennek köszönhető, hogy bármiféle vizsgálatot megelőzve a kormányszóvivő kapásból 100%-osnak értékelte a katasztrófaelhárítás munkáját, és a képviselők szintén 10-ből 10 pontot adnak a válság kezelésére. Egyszerűen nincs olyan elmulasztott intézkedés, szakmai hiba, bénázás és alkalmatlanság, amit ne lehetne kommunikációval és az ellenfél ócsárlásával elfedni. Miközben a 6 évvel és hat nappal ezelőtti bénázás ugyanúgy rajtunk csattant.

Pedig semmi nincs, ami jobban rombolná a hitelességet, mint ez a bolsevik valóságtagadás. Mindez automatikusan hozza magával a kényszerű hazugságokat, tereléseket, és döbbenetes megnyilvánulásokat. Például, hogy a belügyminiszter gyors és határozott intézkedés helyett kioktatja az állampolgárokat, majd 16 órát kihazudik a sztoriból, a sikerre vágyó miniszterelnök hamis győzelmi jelentést tesz közzé, a veszélyhelyzetet PR-parádéra használó TEK mások önkéntes áldozatvállalását lopja el magának, a hivatal egyik vezetője katasztrófaturistáknak nevezi a segíteni érkező osztrák hókotrókat és mentősöket.

A hibákon túl éppen ez a mindent letagadás, felelősség-áthárítás, kincstári önfelmentés és magadícséret az igazán viszolyogtató. És a legnagyobb baj, hogy ez semmiféle teret nem enged a fejlődésnek, és így szinte teljesen reménytelennek tűnik, hogy valaha is foglalkozni tudjunk a valódi problémákkal. Például a tavaly több ezer tűzoltó által írt nyílt levéllel, amely éles kritikával illeti a katasztrófavédelem inkompetens vezetését, súlyos szakmai és személyi kifogásokat emelve. Hogy érdemben felmérjük, mit jelentett, hogy az átszervezés során megszabadultak a polgári védelem állományának 90%-tól, szélnek eresztve a tapasztalattal és helyismerettel rendelkező állományt. Hogy fel lehessen mérni, valójában hányasra is vizsgázott a tavaly szokás szerint végletekig központosított és politikai megfontolások miatt kontraszelektálódott állománnyal felálló irányítási rendszer. Az a szisztéma, amely egy gyakorlat keretében bármikor megvédi a Tatooine-t, de amelyiken kifog a behavazott Tatabánya.

Szólhatnak a fanfárok, hogy milyen mesebeli tökéletességgel működött a rendszer. Aki átélte, annak más sztorija lesz. És mindaddig, amíg fontosabb az éppen uralkodó posztkommunista elit tévedhetetlenségének és tökéletességének illúziója az állampolgárok valódi biztonságánál, addig van félnivalónk. És nem csak a hófúvástól.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!