A Bayer-ügy utóélete pontosan megmutatja, milyen rugóra jár az elmúlt évtizedben tragikusan lezüllött politikai kultúra óraműve. És azt is, miért borzalmas és folytathatatlan ez a gyakorlat.

Ismét elveszni látszik egy esély arra, hogy a társadalomban meginduljon a problémák és traumák feldolgozásának egy újfajta, józan és problémaközpontú metódusa. Pedig némi bölcsességgel a politikai elit példát mutathatott volna arra, hogy képes módosítani beszáradt reflexein.

A legtöbb ép érzékű ember számára, politikai oldaltól függetlenül, egyértelmű volt, hogy egyes, kiragadott eseteknek a kollektív faji bűnösséggel való összemosása felelőtlen, mocskos és gusztustalan tett. És az sem volt kérdés, hogy ennek képviselője nem comme il faut. Amennyire viszolyogtató és ostoba volt maga a megnyilvánulás, annyira jó lehetőséget adott volna arra, hogy a politika kinyilvánítsa, hogy amiként az erőszak, úgy ez a fajta beszédmód sem elfogadható a társadalom számára.

Minderre voltak is biztató jelek, a jobb oldal több képviselője (pl. Navracsics, Deutsch), kicsit ugyan kényszerből és langyosan, de azért jelezte, hogy a többszörösen kitüntetett, pártállamilag jól fekvő békeharcos bizony elvetette a sulykot. Első reakcióként maga a lap is visszakozott, és majdhogynem elnézést kért. A valódi nagykutyák persze nem nyilvánítottak véleményt, óvatos hallgatással nem támadták a harcostársat, de nem is támogatták a védhetetlent.

Amennyiben a fókusz megmaradt volna a konkrét szereplőkön, azaz a hírlapírón és az újságon, úgy az eset jó példát adhatott volna arra, hogy a szélsőséges, gyűlölködő beszédmód a közös polgári értékek mentén elszigetelhető és megbélyegezhető. Ez nem valamelyik oldal, hanem a társadalom és a politika közös győzelme lehetett volna. A jogvédelem ellátja a jelzőrendszer szerepét, a kormányzó hatalom pedig demonstrálja, hogy az ilyen típusú megnyilvánulásokat nem engedi fel a mainstream-be, és a megosztó törekvésekkel szemben a társadalom egészét képviseli.

Ez olyan konszenzust biztosíthatna, amelyre mint közös alapra lehetne építeni egy, a problémát mélységében és lényegi szinte kezelő programot. Olyat, amely magában foglalja a szegregációt, nyomort, faji előítéleteket, iskolázottságot, foglalkoztatást és egy sor más kérdés érdemi kezelését. Hitelesen, szakmai alapon a gyakorlatban. Enélkül ugyanis nem megy.

Ehelyett a szereplőknek közös erőfeszítéssel sikerült újra kisakkozniuk a jól ismert, sehova nem vezető, kizárólag az indulati energiákat tovább gerjesztő megosztottságot. Ehhez pedig csupán arra volt szükség, hogy a résztvevők önző érdekből és megszokásból a lehető legrosszabb pozícióba kényszerítsék a másikat.

Amikor a kezdeti bizonytalan, többféle kimenetet is magában hordozó állapotban a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz a figyelemért cserébe emelni a tétet, és a régi reflexeknek megfelelően rátolni az egész balhét a Fideszre, azzal nagyjából el is dőlt, hogy az egész újra beledöglik az aktuálpolitikai csula-versenybe. Mindenki villámgyorsan rátalált a jól kikoptatott vájatra, az MSZP nyomban csatlakozott az érdekeibe vágóan direkt elhibázott célratartáshoz, a buliba mindig késve érkező Szolidaritás pedig rendesen alávágott az Együtt 2014-ek azzal, hogy jelenlétével egy fals irányzékú akcióban tette közvetett részessé a mozgalmat.

Az esettel a főszereplők mellett ugyanis veszített a politikai megfontoltságot kommunikálni próbáló E14 is. Mégpedig a hezitáló tétovaságával, majd a Szolidaritás önjáró lépésével, amellyel rácsatlakozott az MSZP-DK kezdeményezésre. Egyrészt elvesztette így a saját álláspont markáns kinyilvánításának esélyét, másrészt követő színben tűnt fel egy nem túl szerencsés motiváltságú akcióban. Bajnai hiába ismerte fel, hogy hiba Bayer helyett a Fideszt támadni, álláspontját nem tudta érvényesíteni. Ha az E14 szándéka szerint valóban párttá válik, nagyon gyorsan változtatnia kell, és az ilyen improvizatív, határozatlan tökölés helyett követhető és következetes állásfoglalásokkal és tettekkel kell fellépnie, különben el fog vérezni a gátlástalan profi taktikusok bozótharcában.

A DK-nak és az MSZP-nek a tagság hitéletének megerősítése miatt természetesen épp olyan elemi érdeke, hogy a Fidesz ellen vonuljanak fel, mint amennyire a Fidesznek óriási megkönnyebbülést okozott, hogy végre a régi ellenfelekkel foglalkozhat, és nem Bayer kormányvédő főcivil vérciki baromsága miatt kell mentegetőznie. Mivel a Fideszt, mint pártot magát támadták meg, teljes gőzzel beindulhatott a mi-ők retorika és terelés, és a felek megmaradhattak a lámpa leverése utáni kocsmai verekedés pusztai hagyományánál.

A legnagyobb nyertes az egészben természetesen Bayer és az általa képviselt „üsd-vágd-nem-apád” berserker retorikai őrjöngés. Röhöghet a markába, miután második cikkével kajánul ablakot rajzol a horogkeresztből, és örülhet, hogy a DK-MSZP hathatós segítségével elérte, hogy a Fidesz beszálljon a segge megvédésbe, törlesztve mintegy a békemenetekért. Amelyek nem mellesleg, így visszamenőlegesen is kaptak egy - valószínűleg sok résztvevő által amúgy nem kívánt - radikál-szélső bukét.

Az MSZP és a DK persze mindent elkövet, hogy rátolja az ügyet a Fideszre, védekezésre kényszerítse, karbantartva így a saját rajongóit, és fenntartsa a fasiszta-Fidesz látszatát. Akkor is, ha jól tudják, hogy a Fidesz a legkevésbé sem faji, sokkal inkább egyfajta elcseszett szociáldarwinista lendülettel, vagyoni alapon szegregál. Mivel számára is kényelmesebb, a Fidesz elfogadta ezt a diskurzust, azon az áron is, hogy a szoci-szapulásért cserébe tulajdonképpen egy gyékényen árul egy vállalhatatlan figurával. Pedig egy egyértelmű és nyilvánvaló elhatárolódással, horribile dictu, Bayer kizárásával nagyon pozitívan is kijöhetett volna a szituból. Közép-megoldásként megmaradhatott volna a higgadt távolságtartásnál is. Egy zsebnáci mögé való védelmező felsorakozás azonban nem éppen polgári cselekedett, és a legkevésbé sem bölcs lépés. (Emellett a baltás-ügy után a "Ne álljatok a gyilkosok pártjára" felirat pedig legalábbis megmosolyogtató.)

Tömören: Gyurcsány célja az volt, hogy kiprovokálja a Fideszből, hogy ne elítélje, hanem védje meg Bayert. Az pedig meg megvédte, hogy provokálhasson Gyurcsánnyal.

A végeredmény egyelőre tehát az a meddő acsargás, amely megakadályozott bármilyen érdemi cselekvést az elmúlt évtizedben, viszont segített megőrizni a törzsgárdák harci szellemét a politikai anyag-csatában. A direkt-süketeknek ebben az ostoba harcában azonban mindannyian vesztesek vagyunk. Mert ahogy egy indiai közmondás tartja: „ahol az elefántok szeretkeznek, ott százszor jaj a fűnek!”

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!