Miért és miként változik önpusztítóvá az erő politikája?  Miért érzik úgy egyre többen, hogy a politika süket és vak, és nem hallgat a józan észre? Hogyan falja fel a fülkeforradalom gyermekeit? Haláltánc első rész.

Megszaladás és Danse Macabre

Megszaladásnak hívja a biológia, amikor egy faj életében valamilyen szelekciós hatás egy tulajdonságot optimális paraméterein túl, minden korlát nélkül változtat, növel. Mégpedig olyan mértékig, hogy az a faj létét is fenyegeti. Ilyen a pávakakas ragadozókat vonzó hatalmas, udvarlásra kifejlesztett farktolla, vagy az ősszarvas hasonló okból óriásira növesztett agancsa, mely végül lehetetlenné tette az életét, és kihalt.

Ugyanez a törvényszerűség megfigyelhető társadalmi szinten is. És úgy tűnik nálunk épp mostanában lesz egyre látványosabb ez a megszaladás. Ha példaként csak az elmúlt néhány hét eseményeit vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a hatalmi szelekció olyan típusú önerősítő folyamatokat hozott létre, amelyek egyre súlyosabb rendszerhibákhoz és végső soron értelmetlen szenvedéshez és katasztrófához vezetnek.

A folyamat hátterében ez esetben a kontroll nélküli cselekvésre módot adó kétharmados erőpolitika áll. Ez a momentum egyszerűen kiiktat bármiféle hagyományos politikai eszközt (tárgyalást, egyeztetést, kompromisszumot) és az önérdek vezérelte agressziót olyan általános modellként kezeli, amely már középtávon is a társadalom működőképességét veszélyezteti.

A haláltánc műfaja maga is egy megszaladásra adott művészeti válasz volt a középkorban: a pestisjárványok tömeges pusztítása állt kialakulása hátterében. Idehaza ma a pestis nem más, mint az elbutító, mindent lebíró hatalmi gőg, a lelket és szellemet támadó fekete halál. A híreket olvasva akárha az egyes hatalmi területek képviselőinek groteszk bokázását látnánk. És egyre több az olyan szakma, csoport, közösség, amely e bizarr csontzenére mintha a középkori szövegekkel együtt mondaná: „Vado mori” – „Elmegyek meghalni”.

Táncoktatás

„Elmegyek meghalni. Bölcs beszédű vagyok, egyebeket beszédemmel megrekesztöttem, de az halál megrekeszte engemet, azért elmegyek meghalni.”

Az egyik legszomorúbb halotti beszéd és temetői valcer talán az oktatásé. Ez a terület az egyik állandó áldozata a rövidtávon gondolkodó spórolásnak. Legalább 10-20 év, mire az oktatásba fektetett figyelem, tőke és munka megtérül, ilyen távlat a választási ciklusra lüktető politikus-agy számára azonban szinte már felfoghatatlan. Ezért folyamatos a rángatás, kapkodás, átszervezés. Az úgynevezett „oroszlán-ciklus” itt majdhogynem száz százalékos alapossággal működik. Az új, győztes hím megöli elődje kölykeit, amiként a magyar politikusok elődjeik munkáját, eredményeit, tüntetik el kínos alapossággal.

Tulajdonképpen nincsen olyan iskolai vagy egyetemi csoport, amely ugyanazon feltételekkel tudná befejezni a tanulmányait, mint ahogyan elkezdte. Van osztályozás vagy nincs, a rendszer épp bolognai vagy nem, a tanterv hol saját, hol központi, állandó kérdés van-e tandíj, hitel, röghöz kötés, meglesz-e még jövőre is az egyetem, és ki fogja működtetni az önkormányzat, az állam vagy egy egyház: mind folyamatosan frusztráló bizonytalanságot szül.

Minden kormány felmondja a leckét az oktatás fontosságáról és a tudás alapú társadalomról, de igazán még egyik sem hitt benne.

A mostani rezsim pedig az egyeztetés nélküli erőpolitika eszközét használva sajnos különös kegyetlenséggel pusztít a romokon. Mintha a racionalitás és hatékonyság utolsó morzsáit is el akarná tüntetni a rendszerből. Az ámokfutást pedig a folyamatból tökéletesen kizárt tanárok, szülők és szakma egyaránt elhűlve figyeli.

Mindez még a kormánypártok saját lehetőségeihez és képességeihez mérten is megdöbbentő. Orbán valamiért elhatározta, hogy megalázza és móresre tanítja Pokorni Zoltánt. Ezért ezt a rendkívül fontos, jövőt meghatározó területet a döbbenetesen fogalomtalan, és ásatag szemléletű Hoffman Rózsára, és a bármiféle modernitás esküdt ellenségének számító KDNP-re bízta. A számítás kiválóan bevált, hiszen Pokorni energiáját tökéletesen leköti a kármentés, de szinte még szilánkokat sem tud belsősként kimenteni a józan ész számára abból az őrületből, ami az oktatás körül zajlik, amiként sorozatban mondanak le az oktatásügyi államtitkárok is. De Orbán bízik Rózsában, az oktatás országos pusztulása pedig jáulékos kár.

A finanszírozás és fenntartói felelősség kérdése maga a rémálom, és jól példázza a megszaladás jelenségét.

Ahogy a Fidesz még alig pár éve a hülye népszavazáson eltöröltette a tandíjat, most 180 fokos fordulattal, minden állami ösztöndíj megszüntetését dobja be. Természetesen bármiféle szakmai egyeztetés, felmérés, hatástanulmány (és pláne népszavazás) nélkül.

A felsőoktatás finanszírozása és az egyetemek puszta létének  kérdése már-már  úgy tűnik, mintha valamiféle pletykaszinten dőlne el, aminek eredményéről utoljára az érintett intézményeket és hallgatókat értesítik. A közgazdász és jogászképzés elleni villámháború pedig akár egy irracionális bosszúhadjáratnak is felfogható a kormányzattal szembeni gazdasági és jogi kifogásokra válaszul. Más indok és magyarázat ugyanis nem érkezett.

Az iskolákkal kapcsolatban a KDNP első dolga volt, hogy az egyházi intézményeknek magasabb fejpénzt csikarjon ki, mint amit egy értéktelen ateista gyerek után adnak, rögtön megborítva a rendszert. Emellett az oktatási koncepció kidolgozásába szinte kizárólag a kisebbséget jelentő egyházi szakemberek vettek részt. Innentől már csak gurult a kő. Az önkormányzatok szinte versenytárgyalást írtak ki a feltőkésített egyházaknak, hogy vegyék át iskoláikat, mivel maguk nem tudták megoldani a finanszírozást

És a tét egyre emelkedik: az önkormányzatiság megszüntetése keretében az állam most besöpri az iskolákat is. Szokjuk meg: Pesten mindig mindent jobban tudnak. Természetesen ezt is kapkodva, átgondolatlanul, improvizálva, agyament módon szétvágva ugyanazon iskolát állami és önkormányzati darabkákra. Ja, és persze mindezt megfelelő forrás biztosítása nélkül. Az egész olyan átgondolt, mintha valaki úgy akarna csirkepaprikást készíteni, hogy bevág egy kézigránátot a tyúkólba.

Mindezen már csupán hab és marcipán az olyan improvizált cinikus és ostoba ötletek tömkelege, mint a röghöz kötés, a kéttannyelvű iskolák vegzálása, a lófelmérés, az egyetemek fejére ültetett állami komisszár, a mindent előíró, ideológiai torzsszülöttként világra jött központi tanterv, az angol helyett a német első nyelvvé tétele, és a legpimfebb, de a kádári gyökereket és szocializációt pontosan mutató köpenyhordási ötlet.

Elszabadult hajóágyú. Mintha Magyarországot tényleg egy kínai összeszerelő üzem igényszintjére szeretné kalibrálni a kormányzat egy vékony, saját magát szűk körben újratermelő elittel. A szemléleti nyitottság társadalmi mobilitás és korszerű tudás helyett egy befelé forduló, tekintélytiszteletre és paternalizmusra épülő jövő látszik kibontakozni. Kevesek bölényfejű butasága, szemben sokak elvesző reményével.

Az oktatás elmegy meghalni.

Antiszociális politika

„Elmegyek meghalni. Szegény vagyok, és semmit velem el nem viszek, ez világot megutálom, mezéjtelen belőle kimegyek, és elmegyek meghalni."

Az Orbán-kormány nem csinál titkot abból, hogy kizárólag az egészséges, jól kereső középosztálybeli szavazót veszi teljes emberszámba. Amilyen például a parlamenti padsorokban ül: aki annyit ér amennyije van. Neki kedvez adóval, végtörlesztéssel, neki takarítja ki az egyetemről a mezítlábasokat, rugdalja el a szavazástól a prolikat, neki oszt földet és állami forrásokat.

Egyfajta választói darwinizmus ez. Az a réteg, amely eleve vagy éppen a nehezített pálya miatt nem tud, esetleg nem akar voksolni, és nem tudja megvédeni magát, az teljes lelki nyugalommal aprítható, kriminalizálható, kitörölhető és eltüntehető.

A Fidesz számos alkalommal megmutatta, milyen problémamegoldási módozatot lát üdvösnek a „kellemetlen” elemekkel kapcsolatban. Erős rendpárti imidzset igyekszik felmutatni a neki kedves rétegnek, és egyszerűen becsukja a szemét minden neki nem tetsző jelenség előtt, vagy gyorsan adminisztratív „megoldást” kreál a problémára.

A hajléktalanságot szociális, egészségügyi és társadalmi probléma helyett, amivel így foglalkozni kellene, egyszerűen bűnné nyilvánította, és rúgott még egyet azokon, akiknek se reményük, se képviseletük (és persze se szavazatuk).

Az elmúlt hét híre, hogy a kormány a téli hajléktalan ellátásban résztvevő szervezetek számára eddig még a pályázatot sem írta ki. Az a társaság, amelyik egy délután alatt képes alkotmányt módosítani, egy éjszaka elég neki a választási törvény átszabásához, két hónapnyi tanácsadásért sürgősséggel átutal egymilliárdot a szívének kedves piakutató cégnek. Nos, ennél a társaságnál az emberek tucatjaira váró fagyhalál nem éri el az érzékenységi küszöböt. Szintén múlt heti hír, hogy mindeközben nem adják át, a 345 millióból épült ellátóhelyiséget sem. Ahogy a Drótban mondja Bunk Morland nyomozó: ezek az emberek „ott halnak meg, ahol nem számít”.

A családon belüli erőszakot ugyanígy akarta láthatatlanná bűvölni a kormány, gyáván eldugva, elhazudva, mintha a tagadás, és az atyáskodó hímsovén kioktatás segítene sértetlennek megőrizni a nemzeti együttműködés kipingált díszletét.

A hatalom kábítószerfüggők problémáját szintén hatalmi és adminisztratív eszközökkel látná jónak kezelni. A szakma által kidolgozott drogprevenciós stratégiát félredobva itt is az eszetlen kriminalizálást vette elő. Hiába a nemzetközi példák, egészségügyi és szociális szakemberek munkája, az adminisztratív szigorkodás egyszerűbb és jobban kommunikálható. Az meg kit érdekel, mi lesz a nem szavazó, beteg kis köcsögökkel? Majd megtanulják, hogy füvezni, csíkot tolni annak éri meg, aki kap hozzá mentelmi jogot.

Így már szinte nem is okoz meglepetést a hír, hogy az elhazudás, eltagadás szemléleti vakságát már a tényekre is kiterjeszti ez a fajta gondolkodás. A neki nem tetsző adatokat, kényelmetlen megállapításokat, egyszerűen törlik a szakmai drogjelentésből. Mert akkor azok nincsenek is. A valóságnak nincs kétharmados radírja és ceruzája, úgyhogy bekaphatja.

Ezzel az önkéntes vaksággal, gyáva eltagadással, manipulációval a Fidesz pontosan úgy viselkedik, mint anno a Kádár-korszak tette a szegénységgel, homoszexualitással, és minden számára kényelmetlen jelenséggel kapcsolatban. Eltagadta és kriminalizálta. Nyomor például nem létezhetett a megvalósult szocializmusban fürdő Kádár-landen, ahogy persze munkanélküliség sem. (Ezért volt nagyon fontos például a Solt Ottília által 1979-ben létrehozott, akkor ellenzékinek és illegálisnak számító SZETA, azaz Szegényeket Támogató Alap munkája, amely erre az eltagadott valóságra hívta fel a figyelmet.)

Hiába van több egykori vidéki koleszos srác a kormánypárt vezérkarában, a Fidesz számára a szolidaritás nem létező fogalom. Ők is nagyon jól tudják, hogy a saját lecsúszásának lehetősége miatt rettegő átlagpolgár nem ejt majd könnyet a páriává tett szerencsétlenek miatt. A hajléktalan, a bántalmazott, a szenvedélybeteg, a szexuálisan más, úgyis mind csak teher, eltüntetni, szőnyeg alá söpörni való zavaró kosz, bármennyit lehet rajtuk spórolni.

Ha az erő és hatalom megszereti magát, nem marad benne sem alázat sem együttérzés. Talán sosem volt még olyan érzéketlen a szenvedés iránt magát keresztényinek nevező szervezet, mint éppen a Fidesz és a KDNP.

És e gyáva érzéketlenség és nemtörődömség miatt sokan elmennek meghalni, akiken pedig akár segíteni is lehetne. Nem is csak feltétlen pénzzel, de törődéssel, emberséggel, humánummal.

„Elmegyek meghalni. Engem nem siratnak, sem énértem nem imádnak, de elfeledtetöm még az enyimtől is, mikoron én meghalok.”

Jogában áll hallgatni

„Elmegyek meghalni. Bíró vagyok, ki immár sokakat megfedtem, de az halálnak ítéletit rettegöm, és elmegyek meghalni.”

A megszaladás egyre gyorsuló, önerősítő folyamat, amelyben az egyik rossz döntés szüli a másikat. Az erőpolitika természete, hogy a kontroll lehetőségét biztosító többnézőpontú megközelítést a gyorsaságra és hatékonyságra hivatkozva kizárja. Így egyre inkább bezáródik, saját mítoszainak és előfeltevéseinek foglya lesz, és koherencia látszatát már csupán makacssággal és még autoriterebb döntéshozással tudja fenntartani.

Ennek igazolására és támaszára pedig előbb-utóbb kiépíti ennek az alkalmi gyakorlatnak a hosszú távú, tartós jogi, hatalmi kereteit is. Mert a vitáról, érvelésről való leszokás nagyon gyors és egyirányú folyamat. A megszaladási ponton átlépett és a dolog ízére ráérzett erőpolitizálás nem ismeri a békés konszolidáció fogalmát, megszerzett területet magától sosem ad fel.

Hogy a társadalmat erőszaktól óvó és szabadságát biztosító jogból az egyeduralkodó hatalom megszaladásával miként lesz fegyver és rács a szabadságon (lásd alkotmány, választás, kampány, szólás- és véleményszabadság), arról a következő posztban lesz szó.

(Az idézetek az egyik legszebb magyar nyelvű haláltánc parafrázisból, az 1510-es Példák könyvéből származnak.)

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!