A kortárs abszurd népszínház „Szomorú Szaniszló” című kacagtató rémbohózatának fordulatait valószínűleg még sokáig fogjuk idézni. Legyen azonban bármennyire sírva röhögős, ennek a kispolgári vérkabarénak a legfontosabb tanulsága nem az, hogy üdvös-e, ha az állam kitüntet egy médiában induló mentális paraolimpikont. A sokkal alapvetőbb kérdés, hogy tüntessen-e ki az állam egyáltalán bármilyen újságírót?

Az hogy a szabadságharc alkalmából most egy rasszista paranoidot ért utol az elismerés, egyáltalán nem működési hiba. Egyszerűen csak a megszakítatlanul velünk élő Kádár-kor logikájának csupasz bizonyítéka. Amikor az állam adja az újságíró-elismerést, az kábé olyan, mint amikor a szultán kiosztja az „Év férfija” díjat a háremére vigyázó eunuchok legjobbjainak.

Rendes újságírónak nem amiatt kell aggódnia és felháborodnia, hogy lehúzzák egy ilyen listáról, hanem attól kell félnie, hogy felkerül rá. Bármelyik rendszerben. Akik pedig most visszaadták a Táncsics-díjukat, azoknak bizony el sem kellett volna fogadniuk azt.

Az újságíró munkája elismerését ugyanis nem várhatja és nem is fogadhatja el a politikától. Már amennyiben az ethoszához az angolszász „watchdog”, azaz „őrkutya” felfogás áll közelebb. Nem pedig a keleti „élenjáró udvari propagandista” betűszomorító médialakáj életpálya-modellje.

A watchdog-modellben a nyilvánosság ellensúlyt képez a hatalommal szemben. Figyeli a hatalommal felruházottak kezét, hogy nem csalnak-e. És ugatni kezd, ha azt látja, hogy azok visszaélnek hatalmukkal, belenyúlnak a közösbe vagy rosszban sántikálnak. Ebben a modellben a jól teljesítő újságíró az olvasóval van, az ő érdekeit védi. Egyrészt morális okból, mert azt látja helyesnek, ha a szabadságát házát védi, amely saját működésének is alapja. Másrészt társadalmi okból, mert ezt várja tőle az olvasó, aki a nyilvánosságtól elfogulatlan, objektív tájékoztatást és vészjelző rendszert vár, hogy állampolgárként tények alapján, tájékozottan tudjon dönteni. Harmadrészt pedig gazdasági okból, mert nyugaton a sajtót jobbára nem az állam, hanem az olvasó tartja el, ami a függetlenségének nagyon fontos összetevője. Ahol pedig megjelenik benne az állam pénze, azt igyekeznek minél inkább elszigetelni a politikai befolyástól. Ezért lehet működőképes, minőségi és jobbára pártatlan például a mintaadó állami BBC.

Természetesen ez a minőségi sajtó ideálképe, és még a legjobbak esetében sem működik általánosan és evidensen. Viszont ez az elvárt norma, szakmailag az ehhez közelítő teljesítményt ismerik el, és magától értetődő, hogy bérfirkászoknak, ámokfutó rasszistáknak vagy mikrofonállványoknak nem adnak Pulitzer-díjat.

Mint ahogy ennek a képletnek az is része, hogy az igazán kemény játékosok, mint pl. egyes buldog-szívósságú oknyomozók, vagy éppen az illegalitásba jócskán átcsúszó, kormányzati piszkos ügyeket leleplező Wikileaks-gerillák sokkal inkább számíthatnak a hatalom bosszújára és üldözésére, mintsem buksisimogató dicséretére.

Vagy esetleg el tudjuk azt képzelni, hogy lemondása előtt a Függetlenség napján Nixon még kitünteti egy csokinyuszival Bob Woodwardot és Carl Bernsteint a Watergate-ügy kapcsán nyújtott kiváló munkájukért? Vagy hogy mondjuk Gyurcsány Ferenc díjat ad át Bodoky Tamásnak a rendőri túlkapásokról szóló tényfeltáró anyagért? Esetleg Schnitt Pál kitünteti a HVG-t igazságkereső szorgalmáért?

Nyugaton ezért a kitüntetés egyrészt a sajtó iránti nagyobb bizalom révén, másrészt civil és szakmai oldalról érkezik. Mivel ez így természetes: azok jutalmaznak, akiket a sajtó szolgál.

No persze Keleten is azok jutalmaznak, akiket a sajtó szolgál. Csak itt éppen fordított a felállás. Errefelé nem az állampolgárok közössége, hanem a hatalom a megrendelő. A sajtó döntő része önkéntesen, kényszerből vagy gazdaságilag függ a hatalomtól. Tőle kapja forrásait, hirdetéseit, megrendeléseit, és persze díjait is. A polgárok az adóforintjaikból finanszírozott közmédiával kapcsolatban tulajdonképpen semmilyen módon nem tudják érvényesíteni civil érdekeiket. Ez a csata a TV és rádió 90-es évekbeli politikai bekebelezésével eldőlt: a hatalom esélyt sem adott a törvényileg és gazdaságilag független közmédia létrejöttének. A BBC vagy TV5-típusú független, minőségi közszolgálati média helyett a közmédiából nálunk szimpla politikai bordély lett, egyre tehetségtelenebb kurvákkal.

De az elvileg államon túli sajtó sincs sokkal jobb állapotban. A legtöbb esetben pontosan ismertek a politikai megrendelő-finanszírozók. Csoda hát, hogy ezek a „szabad” és „független” sajtótermékek nem az állampolgárok, hanem az őket eltartó gazda kegyeit keresik? Az olvasó választási lehetősége így jobbára abban áll, hogy kiválaszthatja, milyen típusú elfogultságra és politikai szolgálatra kíváncsi. Valódi újságírást pedig egyre kevesebbet kap.

Bár a helyzet idehaza elég súlyos, tegyük hozzá, hogy a hatalom példaképének választott Kínában vagy Oroszországban előrébb tartanak. Ha valaki ott watchdogot akar játszani, azt fedetten vagy nyíltan egyszerűen összeverik, kivégzik, börtönbe vagy munkatáborba küldik. Bőven van tehát még hova zuhanni, amiként a nemzetközileg mért sajtószabadsági mutatónk sajnos egy ideje már valóban csökkenőben is van.

Nézhetjük akárhogy, a hatalom által jogilag és gazdaságilag ellenőrzött média-környezetben ilyen díjat kapni nem elismerés, hanem bélyeg. A watchdog megfelelője itthon az ölben tartott, kézhez szoktatott harci pincsi, aki csóválja a farkát a gazdinak, boldogan visszahozza botot, annak megy neki, akire uszítják, és ha mindent jól csinált, kap egy kis simit, tortát, egy darabot a fontosság érzetéből, vagy éppen díjat. Bárki meggyőződhet erről, ha végignézi a hazai rezsimek kitüntetési gyakorlatát, és a hozzá rendelt teljesítményt.

A hatalom a kutyakiképző módszereket persze az elmúlt időszakban fokozatosan továbbfejlesztette. Egypárti médiatanáccsal, gumiszabályokkal, blogerek feljelentésével. Alig pár hete pedig az alkotmány már nem is a szólásszabadságot védi, hanem éppen a szubjektív alapú cenzúra lehetőségének teremt alapot.

Táncsics-díj politikustól? Ugyan már! Táncsics munkájának díja az egykori rezsimtől a sajtóvétségért kiszabott börtönbüntetés volt, a nép által adományozott elismerése pedig a fogságból való kiszabadítása.

Nem visszaadni kell, ha valakinek van ilyen izéje, egyszerűen csak vágja a kukába!

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!