Mennyi szabadságot érdemlünk? Mennyiért dolgoztunk meg? Kiktől várjuk?

A számvetéshez tiszta beszéd kell. Elsőként is ki kell mondani: a harmadik Magyar Köztársaságnak vége. Lemészárolták, kivéreztették, és nem voltunk ott, hogy megvédjük. Fel kell tárnunk az okát, miért és hogyan történhetett ez meg. Végül pedig mindezek alapján megszervezni saját demokratikus túlélésünket.

Bársonyos bőr

A hidegháború utáni vákuumban a harmadik Magyar Köztársaság vér nélküli megszületése szerencsés kimenetelnek számított, elég a környékbeli drámaibb és kegyetlenebb forgatókönyvekre gondolni (Románia, Jugoszlávia). De a bársonyosságnak megvolt az ára. A régi és új elit alkuja könnyebbé tette ugyan a demokrácia megszületését, de egyszersmind komplikáltabbá is a működését és fennmaradását.

A demokrácia létrejötte örömteli, ámde közel sem katartikus élmény volt. A helyzetet jól jellemezte, hogy a harmadik Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án a volt moszkvai és kelet-berlini nagykövet, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a reformkommunistává mutálódott Szűrös Mátyás kiáltotta ki.

Az elkövetkező események is mind ezt a felemás bicegést mutatták. Létrejött az új politikai berendezkedés, a többpártrendszer, az önkormányzatiság, elkezdett kiépülni a piacgazdaság, elindult a kárpótlás. Azonban minden megoldás egyszersmind félmegoldás volt, és nagyon sok kérdés és probléma került máig homályzónába. Nem született lusztrációs törvény, így az előző elit gond nélkül átbútorozhatott az új rendszerbe. A tulajdonviszonyokat és a nemzetgazdaság struktúráját a „spontán” és államilag levezényelt privatizáció, valamint a kárpótlási jegyes rendszer korántsem megnyugtató és tisztázott módon rendezte át. Az egymást követő kormányok mindegyike elszabotálta az ügynöktörvényt, így a morális megtisztulás lehetősége is elmaradt (ezzel az adóssággal tulajdonképpen egyedül vagyunk a régióban).

Ezen a mocsaras talajon indult meg a politikai és gazdasági tőke nem túl eredeti felhalmozása. A folyamat során kitermelődtek a régi-új rendszer győztesei, valamint kialakult az a „korrupciós váltógazdaság”, amely villámgyorsan felemésztette a régiek mellett az új politikai szereplők morális legitimációját is.

Mivel a kontrollt és ellensúlyt képviselni hivatott szereplők (sajtó, bűnüldözés, igazságszolgáltatás, civilek), nem voltak képesek a társadalmi érdek hatékony képviseletére, a spájzolásban résztvevők pedig egymásra voltak utalva, így természetesen az „elszámolás”, a „tiszta lap” és az „újrakezdés” mindig csupán állampolgári remény, politikai részről pedig üres kampányígéret maradt.

A társadalmi és gazdasági korrupciós ökoszisztéma elemei mindeközben folyamatosan finomodtak és csiszolódtak. Nem csak elmaradt az olyan neuralgikus területek tisztába tétele, mint az üvegzsebtörvény, pártfinanszírozás, politikusi vagyonbevallás, átlátható pályáztatás, közbeszerzés, adatszolgáltatás, de időről időre ezek egyre korrupcióbarátabb formát öltöttek. A szereplők a törvénykezési, adatkezelői és ellenőrzési rendszer megfelelően kreatív alakításával és alkalmazásával kiépítették a „jogszerű” és „legális” korrupció feltételrendszerét. Nagyságrendi váltással mára a korrupció normaszegő devianciából törvényhozásba eleve beépített színre lépett és az állam gazdasági érdekcsoportok foglyává vált (state capture).

Mindez nem csak az anyagi javak politikailag motivált újraelosztását érintette, hanem a társadalmi viszonyrendszer szinte összes elemére hatott. A törvényhozást, jogszolgáltatást, de az olyan társadalmi rendszerek mindennapi működését is meghatározta, mint a média, az oktatás vagy az egészségügy.

Bár mindig rá hivatkoztak, az állampolgár érdeke a folyamatban mikroszkopikus méretűvé zsugorodott, egyre egyértelműbben és nyilvánvalóbban háttérbe szorult.

A hatalom kommunikációja pontosan tükrözte ezt az egyoldalú viszonyt: a feudális, tekintélyelvű, lekezelő beszédmód és megnyilvánulások egyértelművé tették, hogy a hatalom képviselői pontosan tisztában vannak a társadalom kiszolgáltatottságával.

Az elit a hatalmi harc végletes beszédmódját sikeresen plántálta át a közbeszédbe is, hogy emocionálisan elkötelezetté tegye a „híveket”, és ezzel a pótcselekvéssel elterelje a figyelmet a valódi problémákról. A racionális, ügyközpontú problémamegközelítést ennek megfelelően egyre inkább felváltotta a tisztán populista, érzelmekre és indulatokra épített kommunikáció.

Fontos látni, hogy mindez egy több mint húszéves folyamat során jött létre. Nem csak egyik vagy másik párthoz köthető, ugyanakkor az egyes kormányoknak, pártoknak, ahogyan az intézményeknek és az állampolgárok közösségének is mind megvan benne a saját, rájuk jellemző, csak hozzájuk köthető felelőssége. Ezt a Luca székét nem egy idegen hatalomtól kaptuk, javarészt mi hoztuk létre, vagy éppen hagytuk, hogy ilyen legyen.

Másnap

Jelenleg e dülöngélő, rosszízű muri másnapossága szorítja a fejünket. Túl sok paktum, cinkos alku, csúsztatás és hazudozás keveredett a mi kis kannás demokráciánkba. Jó lenne az egészet kirókázni, de nem megy. Persze ott a másik út: ráinni, szintre hozni, a macskajajt újabb és újabb adag zsibbasztó hazugsággal, gyűlölködéssel, demagógiával orvosolni. Szintúgy a csömörre válaszként egyre többen indulnak világgá, mintegy zárójelbe téve az egész kérdést.

A maradók számára pedig ott a talány: mégis hogyan lehet kijönni ebből a csapdából? Hogy lehet visszaszerezni az elvesztegetett esélyt? És hol vannak azok a katharok (’tiszták’), akik kisöpörhetnék ezt a disznóólat?

Az egyre élesebben körvonalazódik, hogy mire is lenne szükség sürgősen: szakértelemre, gondos tervezésre, átgondolt cselekvésre, és mindezek alapjaként valódi társadalmi párbeszédre, őszinteségre és hitelességre.

Sajnos azonban az is egyértelmű, hogy adott készletből kell gazdálkodni. Nincsenek lefóliázott, bontatlan generációk a gardróbban, akiket elég lenne csak előhúzni, hogy na, szűz fiúk/lányok, gyerünk dologra! Nem pattannak elő öntudatos, gerinces, felkészült polgárok teljes fegyverzetben a nemzet homlokából.

Mi vagyunk egyedül, és akiket magunk körül látunk. Mi, akik ebben a kozmás levegőben nőttünk fel, szocializálódtunk, ebben füstölődtünk keserűre.

Ami azt is jelenti, hogy nagyon sok csalódás, rossz kompromisszum és elmaradt lehetőség kérgesedett belénk. Ugyanekkor ebből a szempontból inkább biztató a pártot nem választók 50% feleteti aránya. Azt jelenti, megérett az eddigi szereposztás elutasítása. A rossz hír az, hogy nincs külső megváltás, felmentő sereg, rajtunk kívüli új nép, másfajta raj. Nekünk kell saját hajuknál fogva kihúznunk magunkat a mocsárból. És ebben a kiábrándult és fásult állapotban az fog nyerni, aki képes megadni azt, ami a legjobban hiányzik.

A reményt.

A reményt arra, hogy politikai várjobbágy helyett lehet felelős felnőtt állampolgárként létezni. Hogy van remény arra, hogy a párt-drukkerségen túlnőjön a társadalmi szolidaritás. Van remény az ostoba tehetetlenséget leplező gyűlöletbeszéd kultúrájának lecserélésére jobb érvet kereső vitára. Van remény a tehetség és szorgalom érvényesülésére a politikai szolgálat és hűségeskük helyett. Van remény a dilettáns kontárkodással és gyáva hazudozással szétvert ország talpra állítására. Azaz van remény a szabad emberhez méltó életre.

A dolog lényegéhez tartozik, hogy mindezt nem lehet ettől eltérő módon képviselni. Sem hazug ígéretekkel, sem félrebeszéléssel, sem lejáratódott arcokkal, zsebből kibeszélő médiával, mindenhová bólogató pártkatonát ültető hatalmi gőggel. De kizárólag passzív és defenzív panaszbeszéddel sem.

Végignézve a főbb politikai szereplőket, úgy tűnik, ennek a reménynek a képviselete egyelőre betöltetlen, vagy a szándék vagy a cselekvőképesség vagy mindkettő hiányzik. Ami van: kászálódás, vergődés, molyolás minden szinten. Egy mérgezett társadalom vergődése a pocsolyában.

Sokat elárul, hogy a remény-futam jelenleg legígéretesebb befutója az egykori pártállam bukott kormányának volt ügyvezetője.

A reménypótló. Valódi híján. A bizakodás háza védtelen csupasz csigáknak. S még az is kegyelemnek számít, ha egyáltalán elvállalja a csődbiztos szerepét. Kényszerű mentőövnek talán megteszi.

De soha nem volt alkalmasabb és kényszerítőbb alkalom, hogy felismerjük: most van soha. Csüggedt legyintés helyett lépni és cselekedni kell, még ha kényelmetlen és fáj is. Létre kell hozni a tiltakozás és legfőképpen a pozitív cselekvés tereit, felkarolni és támogatni a jó példákat. A csalódottság és lemondás alatt legelőször meg kell találni magunkban a reményt.

Hisz másunk sem maradt.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!