Senki ne mondja, hogy idehaza nem lehet szorgalommal előre jutni! És azt se, hogy ehhez évtizedekig kell gürcölni. A tehetség akár két hónap alatt is áttör, mint a szúróláng! A Századvég Alapítvány például alig pár hetes munkával keresett közel egymilliárdot (egész pontosan 933.695.905 Ft-ot), sőt, magáncégként alig egy év alatt kiütötte szinte a teljes magyar közigazgatási apparátust is a nyeregből. A kormányzat szinte minden fontos területen az ő szavaikon csüng.

És ezek a szavak valóban aranyat érnek. Az index számításai szerint egyetlen oldalnyi Szávadvég-tanulmány átlagára közel félmillió adóforint, ennyit ér meg nekünk oldalanként, hogy a minisztériumok munkáját vezetőink egy külsős céggel végeztetik.

És még mondják, hogy idehaza nincs lehetőség a kisvállalkozások számára, és nem becsülik meg a szellemi munkát. Pfhh... És azt se akarom még egyszer hallani, hogy elhúzódnak a kifizetések!

Történt ugyanis, hogy egy először visszavont, majd újra meghirdetett pályázat alapján, amelyen másodszorra már a Századvég egyedüli versenyzőként indult, a kormánnyal a kutatócég tavaly decemberben kormányzati tanácsadásra szerződött. Majd erre még idén februárban rátettek egy lapáttal, így összesen 3,1 milliárd forint került a kalapba 3 éves időtávra, amelyből most 2012-ben potom 1 milliárdért lehetett tanácsolni.

Az NFM szerint március közepén a Századvég még nem végzett munkát, és tanácsadóék is úgy nyilatkoztak, hogy egyelőre tájékozódnak a minisztériumnál, mit is kellene csinálni. Ami érdekes, ha azt tekintjük, hogy a munka elvégzésének határideje május 31. volt. De a cégnél az utolsó hetekben intravénásan beköthették a Red Bullt és tökükre viharlámpát akaszthattak. Mert úgy tűnik, rövid időn belül nem csak kopaszra tanácsolták magukat, hanem a tanácsok minőségellenőrzése és hasznosulása is egy bespeedezett turul sebességével viharzott át a teljes apparátuson, mivel június végére már át is utalták a Századvégnek a közel egymilliárd forintot a munkáért.

Na, ezt nevezem én hatékonyságnak! Ez már kérem, egyenesen pilótafülke-forradalom!

Látják, ez az igazi tehetséggondozás, nem a pedagógus életpálya. Tudni kell, mikor kibe érdemes fektetni. Ahogy például az egyenesen a Századvégtől érkező és kormányszóvivővé magasztosult Gíró-Szász András kifejtette a nehéz időszakban szükséges spórolásról:

 A fizika- és töri-tanár az bizony luxus. Viszont a pár hét alatt összeizélt oldalanként félmilliós tanácsadás, az maga a kenyér és kútvíz. A végső lemondás: fényevő aszkézis. Megmondta a Századvég-főnök is: a demokrácia pénzbe kerül. Hát ezt sajnáljátok tőlünk, b+?

Már csak egy bibi van. Az egyszeri polgár nyilván kíváncsi, hogy mégis miféle plazmasűrűségű bölcsesség lehet az, ami megér oldalanként félmillió forintot? Erről azonban a kormányzat hallgat. Mélyen.

Talán egészségügyi okokból, hisz a felkészületlen egyszerű elmét sokkszerűen érné a tudás ilyetén kiáradása. (Vagy elfelejtettük a bibliai Uzza esetét, akit már a szent szavakat tartalmazó frigyláda puszta érintése is megölt? Lásd: 2 Sámuel 6:3-7)

Amíg erről a szentségről és súlyos államtitokról nem hull le a lepel, addig csak a megbízás tárgya alapján találgathatunk, hogy miben is nyújtott a Századvég ilyen értékes segítséget. A szerződés alapján következő területeket ügyét mozdították elő: foglalkoztatáspolitika, közigazgatás, vagyongazdálkodás, uniós támogatások lehívása, szerencsejáték stratégia, postastratégia, Budapest-fejlesztési stratégia, határon túli magyarok helyzete.

Az utóbbi időszak sikersztorijai, nem igaz?

Upsz, jut eszembe, és ezek a figurák készítették fel Schmitt Pált is. Tudják, hogy a plágiumvádas interjúban eséllyel állja a sarat a keményen kérdező Obersovszky Péterrel szemben. Vagy hogy méltósággal viselje a  csiklandó nyelvcsapásokat? Már nem is emlékszem. Mindenesetre az eredmény: menekülés, médiatörténeti szégyen, majd végül csúnya zakó, lemondással.

De a mánál maradva: a legszebb az egészben, hogy olyan feladatokat szerveznek ki közpénzből egy külsős magáncégnek, amelynek ellátására maga az államaparátus szolgálna.

A híradásokból kirajzolódó kép ugyanis jelenleg a következő: az (alkotmánybíróvá emelt Stumpfhoz, kormányszóvivővé nemesült Gíró-Szászhoz, és a Heti Válasz vezetőihez) köthető Századvégnek közvetlenül Orbán Viktor adja a megbízást Habony Árpád közvetítésével. A cégtől visszaérkező stratégiát pedig Lázár János feladata átverni a minisztériumokon, amelyek így tulajdonképpen bedolgoznak a fentieknek.

De miért is jó mindez?

Két eset lehetséges.

1) Vagy a köztisztviselői, azaz na, izé, kormánytisztviselői kart, az alapos tisztogatás ellenére is, teljes mértékben átitatta a labanc-kór, és nem lehet rájuk bízni semmi szakmába vágót. Viszont itt ez a kis magáncég, amely olcsón, gyorsan dolgozik. Munkájuk minőségéhez és elfogulatlanságához kétség sem férhet. (Jobban belegondolva, a forradalmi lendülethez elég lenne csak őket megtartani.)

2) Vagy a centrális erőtér közepén elhelyezkedő, Mikulás-szindrómás Orbán ezáltal még közvetlenebb befolyással rendelkezhet minden kormányzást érintő kérdésre. Hiszen így kizárólag neki elkötelezett, tőle függő figurákon keresztül kell érintkeznie a világgal. Semmiféle szakértelem vagy lelkiismeret nem okozhat zavart az erőben.

Hiszen talán még emlékszünk: a magukról elfeledkezett külügyesek például nem tartották túl jó ötletnek az azeri baltás-pajtással üzletelni, a közigazgatási minisztérium szakértői pedig aggályosnak és alkotmány-ellenesnek gondolták a választási regisztráció ötletét. Ergo: megbuktak a zsinati vizsgán.

Noha Orbán határozottan megmondta, hogy a szakértelem humbugja helyett a döntések politikai aspektusát kell erősíteni. Márpedig ennek erősségét kizárólag egyetlen személy biztosíthatja...

Igen, eltalálták.

Most akkor ezért a zajmentes visszhangért tényleg olyan nagy ár lenne évente ez a koszos 1 milliárd forradalmi forint, és mind az a járulékos hatás, ami vele jár? (Mivel a forradalmi Magyarországon vagyunk, az természetesen fel sem merül, hogy ebből afféle Tocsik-pénzként visszajutna valamicske a pártkasszába is.)

Hm. Főúr, megfizetek!

___________________________________________

Update: az index helyreigazítást közölt, miszerint a Századvégben a kéthónap alatt az egymilliárdért nem csak döntés-előkészítési anyagokat gépeltek, hanem „tanácsadási tevékenység, valamint közvélemény-kutatási és projekt-menedzsmenti feladatok ellátása” is folyt. Bizony. Hát akkor ez így most már tényleg arányos, sőt, mondhatni „baráti” ár. A kutya nem vállalta volna kevesebbért, és a döntések is milyen jól sikerültek, ugye. Így már „Minden nagyon szép, minden nagyon jó,mindennel meg vagyok elégedve!”

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Mennyi szabadságot érdemlünk? Mennyiért dolgoztunk meg? Kiktől várjuk?

A számvetéshez tiszta beszéd kell. Elsőként is ki kell mondani: a harmadik Magyar Köztársaságnak vége. Lemészárolták, kivéreztették, és nem voltunk ott, hogy megvédjük. Fel kell tárnunk az okát, miért és hogyan történhetett ez meg. Végül pedig mindezek alapján megszervezni saját demokratikus túlélésünket.

Bársonyos bőr

A hidegháború utáni vákuumban a harmadik Magyar Köztársaság vér nélküli megszületése szerencsés kimenetelnek számított, elég a környékbeli drámaibb és kegyetlenebb forgatókönyvekre gondolni (Románia, Jugoszlávia). De a bársonyosságnak megvolt az ára. A régi és új elit alkuja könnyebbé tette ugyan a demokrácia megszületését, de egyszersmind komplikáltabbá is a működését és fennmaradását.

A demokrácia létrejötte örömteli, ámde közel sem katartikus élmény volt. A helyzetet jól jellemezte, hogy a harmadik Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án a volt moszkvai és kelet-berlini nagykövet, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a reformkommunistává mutálódott Szűrös Mátyás kiáltotta ki.

Az elkövetkező események is mind ezt a felemás bicegést mutatták. Létrejött az új politikai berendezkedés, a többpártrendszer, az önkormányzatiság, elkezdett kiépülni a piacgazdaság, elindult a kárpótlás. Azonban minden megoldás egyszersmind félmegoldás volt, és nagyon sok kérdés és probléma került máig homályzónába. Nem született lusztrációs törvény, így az előző elit gond nélkül átbútorozhatott az új rendszerbe. A tulajdonviszonyokat és a nemzetgazdaság struktúráját a „spontán” és államilag levezényelt privatizáció, valamint a kárpótlási jegyes rendszer korántsem megnyugtató és tisztázott módon rendezte át. Az egymást követő kormányok mindegyike elszabotálta az ügynöktörvényt, így a morális megtisztulás lehetősége is elmaradt (ezzel az adóssággal tulajdonképpen egyedül vagyunk a régióban).

Ezen a mocsaras talajon indult meg a politikai és gazdasági tőke nem túl eredeti felhalmozása. A folyamat során kitermelődtek a régi-új rendszer győztesei, valamint kialakult az a „korrupciós váltógazdaság”, amely villámgyorsan felemésztette a régiek mellett az új politikai szereplők morális legitimációját is.

Mivel a kontrollt és ellensúlyt képviselni hivatott szereplők (sajtó, bűnüldözés, igazságszolgáltatás, civilek), nem voltak képesek a társadalmi érdek hatékony képviseletére, a spájzolásban résztvevők pedig egymásra voltak utalva, így természetesen az „elszámolás”, a „tiszta lap” és az „újrakezdés” mindig csupán állampolgári remény, politikai részről pedig üres kampányígéret maradt.

A társadalmi és gazdasági korrupciós ökoszisztéma elemei mindeközben folyamatosan finomodtak és csiszolódtak. Nem csak elmaradt az olyan neuralgikus területek tisztába tétele, mint az üvegzsebtörvény, pártfinanszírozás, politikusi vagyonbevallás, átlátható pályáztatás, közbeszerzés, adatszolgáltatás, de időről időre ezek egyre korrupcióbarátabb formát öltöttek. A szereplők a törvénykezési, adatkezelői és ellenőrzési rendszer megfelelően kreatív alakításával és alkalmazásával kiépítették a „jogszerű” és „legális” korrupció feltételrendszerét. Nagyságrendi váltással mára a korrupció normaszegő devianciából törvényhozásba eleve beépített színre lépett és az állam gazdasági érdekcsoportok foglyává vált (state capture).

Mindez nem csak az anyagi javak politikailag motivált újraelosztását érintette, hanem a társadalmi viszonyrendszer szinte összes elemére hatott. A törvényhozást, jogszolgáltatást, de az olyan társadalmi rendszerek mindennapi működését is meghatározta, mint a média, az oktatás vagy az egészségügy.

Bár mindig rá hivatkoztak, az állampolgár érdeke a folyamatban mikroszkopikus méretűvé zsugorodott, egyre egyértelműbben és nyilvánvalóbban háttérbe szorult.

A hatalom kommunikációja pontosan tükrözte ezt az egyoldalú viszonyt: a feudális, tekintélyelvű, lekezelő beszédmód és megnyilvánulások egyértelművé tették, hogy a hatalom képviselői pontosan tisztában vannak a társadalom kiszolgáltatottságával.

Az elit a hatalmi harc végletes beszédmódját sikeresen plántálta át a közbeszédbe is, hogy emocionálisan elkötelezetté tegye a „híveket”, és ezzel a pótcselekvéssel elterelje a figyelmet a valódi problémákról. A racionális, ügyközpontú problémamegközelítést ennek megfelelően egyre inkább felváltotta a tisztán populista, érzelmekre és indulatokra épített kommunikáció.

Fontos látni, hogy mindez egy több mint húszéves folyamat során jött létre. Nem csak egyik vagy másik párthoz köthető, ugyanakkor az egyes kormányoknak, pártoknak, ahogyan az intézményeknek és az állampolgárok közösségének is mind megvan benne a saját, rájuk jellemző, csak hozzájuk köthető felelőssége. Ezt a Luca székét nem egy idegen hatalomtól kaptuk, javarészt mi hoztuk létre, vagy éppen hagytuk, hogy ilyen legyen.

Másnap

Jelenleg e dülöngélő, rosszízű muri másnapossága szorítja a fejünket. Túl sok paktum, cinkos alku, csúsztatás és hazudozás keveredett a mi kis kannás demokráciánkba. Jó lenne az egészet kirókázni, de nem megy. Persze ott a másik út: ráinni, szintre hozni, a macskajajt újabb és újabb adag zsibbasztó hazugsággal, gyűlölködéssel, demagógiával orvosolni. Szintúgy a csömörre válaszként egyre többen indulnak világgá, mintegy zárójelbe téve az egész kérdést.

A maradók számára pedig ott a talány: mégis hogyan lehet kijönni ebből a csapdából? Hogy lehet visszaszerezni az elvesztegetett esélyt? És hol vannak azok a katharok (’tiszták’), akik kisöpörhetnék ezt a disznóólat?

Az egyre élesebben körvonalazódik, hogy mire is lenne szükség sürgősen: szakértelemre, gondos tervezésre, átgondolt cselekvésre, és mindezek alapjaként valódi társadalmi párbeszédre, őszinteségre és hitelességre.

Sajnos azonban az is egyértelmű, hogy adott készletből kell gazdálkodni. Nincsenek lefóliázott, bontatlan generációk a gardróbban, akiket elég lenne csak előhúzni, hogy na, szűz fiúk/lányok, gyerünk dologra! Nem pattannak elő öntudatos, gerinces, felkészült polgárok teljes fegyverzetben a nemzet homlokából.

Mi vagyunk egyedül, és akiket magunk körül látunk. Mi, akik ebben a kozmás levegőben nőttünk fel, szocializálódtunk, ebben füstölődtünk keserűre.

Ami azt is jelenti, hogy nagyon sok csalódás, rossz kompromisszum és elmaradt lehetőség kérgesedett belénk. Ugyanekkor ebből a szempontból inkább biztató a pártot nem választók 50% feleteti aránya. Azt jelenti, megérett az eddigi szereposztás elutasítása. A rossz hír az, hogy nincs külső megváltás, felmentő sereg, rajtunk kívüli új nép, másfajta raj. Nekünk kell saját hajuknál fogva kihúznunk magunkat a mocsárból. És ebben a kiábrándult és fásult állapotban az fog nyerni, aki képes megadni azt, ami a legjobban hiányzik.

A reményt.

A reményt arra, hogy politikai várjobbágy helyett lehet felelős felnőtt állampolgárként létezni. Hogy van remény arra, hogy a párt-drukkerségen túlnőjön a társadalmi szolidaritás. Van remény az ostoba tehetetlenséget leplező gyűlöletbeszéd kultúrájának lecserélésére jobb érvet kereső vitára. Van remény a tehetség és szorgalom érvényesülésére a politikai szolgálat és hűségeskük helyett. Van remény a dilettáns kontárkodással és gyáva hazudozással szétvert ország talpra állítására. Azaz van remény a szabad emberhez méltó életre.

A dolog lényegéhez tartozik, hogy mindezt nem lehet ettől eltérő módon képviselni. Sem hazug ígéretekkel, sem félrebeszéléssel, sem lejáratódott arcokkal, zsebből kibeszélő médiával, mindenhová bólogató pártkatonát ültető hatalmi gőggel. De kizárólag passzív és defenzív panaszbeszéddel sem.

Végignézve a főbb politikai szereplőket, úgy tűnik, ennek a reménynek a képviselete egyelőre betöltetlen, vagy a szándék vagy a cselekvőképesség vagy mindkettő hiányzik. Ami van: kászálódás, vergődés, molyolás minden szinten. Egy mérgezett társadalom vergődése a pocsolyában.

Sokat elárul, hogy a remény-futam jelenleg legígéretesebb befutója az egykori pártállam bukott kormányának volt ügyvezetője.

A reménypótló. Valódi híján. A bizakodás háza védtelen csupasz csigáknak. S még az is kegyelemnek számít, ha egyáltalán elvállalja a csődbiztos szerepét. Kényszerű mentőövnek talán megteszi.

De soha nem volt alkalmasabb és kényszerítőbb alkalom, hogy felismerjük: most van soha. Csüggedt legyintés helyett lépni és cselekedni kell, még ha kényelmetlen és fáj is. Létre kell hozni a tiltakozás és legfőképpen a pozitív cselekvés tereit, felkarolni és támogatni a jó példákat. A csalódottság és lemondás alatt legelőször meg kell találni magunkban a reményt.

Hisz másunk sem maradt.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Ha létezik tökéletes ellentéte Orbán Viktornak, akkor az Bajnai Gordon.

Bajnai először is minden képzeletet felülmúlóan, már-már torokszorítóan... unalmas. De míg mondjuk Schiffer András az unalmat hűvös távolságtartással, Kovács László pedig nyúlós semmivel keretezi, addig Bajnainak pont az unalom a sexepilje. Amolyan intellektuális szakértői unalom ez, igazgatói tanácsok hőse jut róla eszünkbe, és Bajnait inkább könyvelőnek néznénk, mint exminiszterelnöknek.

Ha Orbán a csaták és harcok megszállottja, akkor Bajnai az óvodai kakaófelelős, abszolút forradalom-mentes anyagból hajtogatva. Habitusa lelkesedésre és lelkesítésre tökéletesen alkalmatlan, ami máskor talán hátrányára válna, viszont érdekes módon jelen helyzetben éppen ez teszi őt nem is olyan titkos esélyessé. Az állandó fegyverzörgésben és csatazajban ugyanis óhatatlanul egyre nagyobb a kereslet a békére és nyugalomra. Bajnainál pedig talán egy alvó tengeri uborka sem lenne békésebb és nyugodtabb.

Jelentős különbség köztük, hogy Bajnai végzettsége és gyakorlata szerint is gazdasági ember, míg Orbán járatlan ezen a területen. Cserébe Bajnai szónoki képességei alig közepesnek mondhatóak, szemben Orbán néptribuni, sőt -tribüni tehetségével.

Épp ilyen ellentétes Orbán és Bajnai viszonya a hatalomhoz. Orbán kezdetektől vezetőként működött, és nem áll tőle messze a cezarománia: a hódítás és konfrontáció élteti már-már rögeszmésen, pártját épp úgy, mint kormányát a végletekig saját személye köré origamizta. Az orbáni irányítási struktúra a feltétlen engedelmességet váró, egyszemélyi döntéseken és függési viszonyokon, a „centrális erőtéren” alapuló hatalomgyakorlás mintapéldája.

Bajnai viszont az üzleti életben lett sikeres menedzser, és a politikában alapvetően háttéremberként, gazdasági szakértőként vett részt. Ennek megfelelően nem csak nem voltak látványos politikai ambíciói, de helyettes miniszterelnökké válásáig egy szinte láthatatlan, párton kívüli figuraként működött. Egyéves vezetői periódusát is bejelentett módon határozott időre vállalta el, a következő ciklusra nem is jelöltette magát. Úgy tűnt, számára inkább teher a cécó, mint lehetőség a karrierre, ami teljességgel érthető, hiszen az érvényesüléshez nem volt szüksége ehhez a színpadra.

A külföldi kapcsolatkezelést is meghatározta alap-habitusuk: Orbán konfliktusos szabadságharcával szemben Bajnai inkább a kooperatív tárgyalásos irányt követte.

Bajnai legnagyobb erénye tehát, hogy Orbán lehető legélesebb kontrasztja (Gyurcsányról ez például nem volt elmondható), legnagyobb tehertétele pedig az MSZP-vel való kapcsolata.

Bajnait a vezetésével végigvitt egyéves konszolidációs miniszterelnökség nem koptatta el. Elhárította a Gyurcsány-kormány és a világválság által közösen generált csődhelyzetet, mely teljesítményt még a Fidesz is elismerte (igaz, csak külföldön), és be nem vallottan az ellenzéki figurák közül még mindig tőle tartanak a legjobban. A kormányváltás után Bajnai által létrehozott Haza és Haladás alapítvány is tüntetően józan állásfoglalásokkal lép fel. Ráadásul a lakosság körében övé a legnagyobb elfogadottság, vagy legkisebb elutasítottság, ahogy vesszük.

Mindezek miatt Bajnai Gordon az ellenzéki oldal egyik legígéretesebb menyasszony-jelöltje.

(A többi szereplőről itt volt szó: Gyurcsány, Mesterházi, LMP, Milla)

Ugyanakkor rengeteg a változó és ismeretlen vele kapcsolatban az egyenletben. Például, hogy mégis melyik párt kérné meg Bajnai a kezét? Nyilvánvalóan az MSZP-hez volt a legtöbb köze, viszont az MSZP akkora hitelességi deficitet halmozott fel, hogy az ő színeikben való indulás valószínűleg többet rontana Bajnai esélyein, mint amennyit segítene.

Schiffer sem idegen számára, anno együtt vettek részt az Új Nemzedék Mozgalom létrehozásában – igaz, azt meg éppen Gyurcsány alapította a KISZ-utód Demiszből való távozása után.

Esetleg megmaradhat szinglinek egy ellenzéki választási párttömörülés miniszterelnök-jelöltjeként, de ez a pozíció meglehősen ingatagnak tűnik. Vagy indíthatna saját pártot, ehhez viszont igencsak csipkednie kellene magát.

És legalább akkora az esély arra is, hogy nem is száll be a buliba. A sok sejtetésbe és habozásba ez is belefér, miközben az idő rohamosan fogy.

Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Bajnai sokkal inkább egy technokrata figura mint politikus. Nem kellett országot járva, médiafigyelemért küzdve, gyilkos kampányharcban és adok-kapokban választást nyernie. Igaz, nem is verték meg, nem számít bukott politikusnak. Lehet, hogy Bajnai 1987-ben sikerrel meg tudta szervezni a Közgáz menzabojkottját a pocsék kaja miatt, de kérdés, hogy milyen hatékonysággal tudná mozgósítani a választókat az ereje teljében lévő Fidesszel szemben.

Egy év ügyvezetés mindössze arra volt elég, hogy kiderüljön, Bajnaival számolni kell, higgadtsága és szervezőkészsége fontos szereplővé teszi a versenyben. Viszont a pali még mindig csak melegít, és kívülről úgy tűnik, hogy töprengve szirmokat tépeget: induljak-neinduljak-induljak-neinduljak.

(Folyt. köv.: rezsimváltó forgatókönyvek)

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Egyre szürreálisabbak a Fidesz választókat a szavazástól távol tartani próbáló rendelékezései. A folyamatosan buherált választói regisztrációnál alattomosabb, gyávább és cinkusabb törvénygányolást már régen láthattunk, pedig bő a választék. Vajon meddig kívánja szűkíteni a Fidesz a választásban eséllyel részt vevők számát?! És hányszor kell még hozzáigazítani a kotmányt az újabbnál újabb ötletekhez?

Az alapból értelmetlen és szükségtelen regisztráció napról napra egyszerűsödik: a 8 millió belföldi szavazó – illetve szavazójelölt – most már a levélben való regisztráció lehetőségeit is elbukhatja. Úgy tűnik, az a szűk kéthetes ablak, amit a nagylelkű királyi tanács eddig engedélyezett, megfejelve azzal a ravaszsággal, hogy nonszensz módon a beérkezést tette meg határidős végpontnak, még mindig hatalmas veszélyforrásnak tűnik a kormány szemében. Ezért a belföldi levelélben regisztrálás lehetőségét is kinyírja – egyedül a valószínűleg megbízhatóbb szavazóknak tartott – külhoniak számára tartaná meg.

Az indoklás legalább szabatosan egyszerű, tökéletes hiányával a legbeszédesebb: mert csak, b+! Nem indoklunk mi neked kicsi rigó, mit képzelsz?! Azon a ponton mi már túl vagyunk, hogy magyarázkodni kelljen nektek, büdös póroknak a szivatás miatt. Így jártatok, nyasgem!

Lassan ugyanolyan könnyű lesz a választásra regisztrálni, mint kitölteni a söralátét méretű adóbevallást.

Ezt az aktuális helyzetre kitalált buherálást természetesen sürgősen alkotmányba is kell foglalni, mielőtt az Alkotmánybíróság elfelejtené, hogy ő már nincs is, és beszólhatna. Be-be-beee, már benn van a legnemzetibb alaptörvényben, mehettek kapálni talárostól, lúzerek!

Nem mintha lenne jelentősége, az alkotmány már így is úgy néz ki, mint egy fideszes karácsonyi bevásárlólista, és csak az nem fújja bele az orrát a haverok közül, aki nem akarja.

Az újabb változtatás hatását természetesen nem nehéz kiszámítani.

A döntő többségnek (úgy 85%) nincs hozzáférése a ügyfélkapuhoz, és az oda való regisztrálás szintén nem egy pillanat műve. Valószínűleg csak pár százalék áll majd neki a szavazás miatt ilyet barkácsolni. Sokaknak, főként vidéken, se számítógépük, se világhálóhoz való hozzáférésük, se jártasságuk nincs.

De a személyes betámadás is nehezített pálya, mivel az átszervezések és összevonások után sok helyen a hivatalok megközelítése sem lett piskóta feladat, és így a lecke fel van adva az alapjog gyakorláshoz. És ezek a hivatalok természetesen munkaidőben, sokszor nem is minden nap, és nem egyszer csak pár órára állnak rendelkezésre.

Aki munkanélküli vagy nyugdíjas, annak legalább ideje van, és bőséges jövedelméből nyilván szívesen áldoz arra, hogy felüljön a buszra, vonatra, és elmenjen kivívni az alapjog gyakorlását Burokráciába. Hiszen ennyit igazán megtehet Kubatov Gábor és pártja kényelme érdekében, nem igaz?

A levélmegvonással azokról is levan így a gond, aki annyira öreg és beteg, hogy egy levelet azért még fel tudott volna adni, de egy ilyen utazós kalandba már nem vágna bele. Így tisztul a szép új világ: bétáknak és deltáknak coki!

Aki dolgozik, annak is lesz gondja elég, mivel, ha éppen nem a sarkon ütötte fel a jegyző a sátrát, akkor szabadságot kell kivennie ahhoz, hogy egyáltalán sorba állhasson. És most egy pillanatra vízionáljuk, amint a 8 millió szavazó-jelölt alattvaló szépen sorbaáll, hogy nyilatkozzék arról, amiről eddig a szavazás napján nyilatkozott: hogy igen, szavazok.

Az egész kisértetiesen emlékeztet a magánnyugdíjpénztárban maradás miniháborújára.

Mivel maga a választási regisztráció abszurd módon már maga is előregisztrációhoz van kötve, így a hivatali út kezd egyre kafkaibb színezetet ölteni. Még pár finomítás, és előre megkapjuk a szavazásra jogosult állampolgár-nindzsák másféloldalas névsorát.

Az, hogy a Fidesz tudatosan egyre inkább szűkíti a választásban eséllyel részt vevők arányát két dologra hívja fel a figyelmet:

A) Egyfelől jelzi, hogy a társadalom önvédelmi képessége és érdekérvényesítő ereje jelenleg a nullán áll. Alapjogainak gyakorlását ellenállás nélkül, kényelmesen akadályozhatja a kormányzat. Se intézményi fék vagy ellensúly, se általános ellenérzés nem nyom a latba. Nincs demonstráció, tömeges tiltakozás, csak némi felfüstölő morgás és fásultság. Valószínűleg tovább már nem fokozható az ellenzék impotenciája sem. Orbán pásztor minapi birkanyájas beszéde nem is lehetne aktuálisabb.

B) Másrészt a lépéssorozat mutatja a Fidesz egészen különleges félelmét a magas részvételi arányú szavazástól. Nagyon úgy tűnik, hogy a kincstári optimizmusból tolt, a realitást már régen maguk mögött hagyó győzelmi jelentésekben és ezek össznépi sorozatorgazmust kiváltó hatásában, már a párton belül sem hisznek. Nem marad más, mint „trükkök százait” bevetni a várható választói reakció hatásának csökkentésére.

Szomorú látni, ahogy ez a történet egyre kisszerűbb és szánalmasabb lesz. Méltatlan elbánás.

Vajon érdemlünk jobbat?

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Drága barátom, Viktor!

Bár kevesen vagyunk mi, választási regisztráció pártiak, arra jutottam, hogy egy ilyen nehéz, szabadságharcos korszakban, vétkes mulasztás lenne kihasználatlanul hagyni az értékes ötleteket.

Ezért felvetem, hogy a választási regisztrációra úgy kellene tekinteni, mint egy fontos, ámde csupán első lépésre a közös nagy menetelésben. Hisz érzed, tudod Te is: itt nem állhatunk meg. Már nem! Sürget, vonz minket a Történelem.

Kérlek ezért, Viktor, ne hátrálj meg, és ne lankadj! Gabriellával, Péterrel és Tiborral védjétek meg az ellentől, amit még meg lehet. Javaslom tehát, hogy mielőbb kerüljön bevezetésre az előzetes regisztráció a többi alapjogra is!

Mivel én hiszek az általad felkínált nemzeti együttjavaslásban, össze is állítottam egy egyéni képviselői indítványt a tárgyban – János vagy Tóni biztosan készséggel beadja. Igyekeztem kiegészíteni indoklással és végrehajtási rendeletekkel is. Az alkotmányhoz csak három-négy helyen kellene majd hozzányúlni. Szóval, ha van kéznél iPad, alig pár óra alatt meglehet az egész szavazással együtt. 

Követeljük a kétévenkénti regisztrációt az emberi méltóságra!

A javaslat úgy vélem, magáért beszél. Hisz mi emelhetné jobban eme eszme fényét, mintha kétévente büszke válaszlevelekkel erősítenénk meg rá igényünket a minisztériumnál? Vagy ha a járási jegyző szemébe nézve mondjuk ki fennhangon a községi tanács tornácán: e jogomat nem adom semmi labancnak, véssen fel kend tüstént a méltóak közé!

Nemzeti méltósági regisztrációt! Máskülönben tartásunk elrohad! Hiszen mind ismerjük Vezérünk ideillő fél-dakota mondását: „hol láncba kolbászt labancok töltenek, ott hurka a pórnak nem marad”.

Vagy tán bizony elég lenne csak a lelketlen automobilok alkalmasságát vizsgálni minden másod esztendőben? Hát mi lelkes emberek hátrébb valóbbak vagyunk-e, mint egy Skoda Fabia?

(Esetleg majd a nők is regisztrálhatnak, eszt még nemtom, erről majd tartsatok egy éjszakai vitát.)

Javaslom továbbá, hogy e jog igazolásaként kapjon a regisztrált a homlokára kétévente nemzeti méltóság-billogot! Ki pedig érvényes billog nélkül jár, az a NER-ből exkommunikáltassék, s bármely méltó billogos kényére ebrudalhassa. 

Évenkénti regisztrációt a jog előtti egyenlőségre!

Mindenki beláthatja, kinek van füle a jelekre, és szíve a hallásra, hogy ez talán még jelentősebb a méltóságnál is. A megerősítés így még fontosabb, és e lépéstől még több egyszerűséget és boldogságot remélhetünk.

Magától értetődik, hogy jogegyenlőségre regisztrálni csak érvényes méltóság-billoggal lehessen, hiszen belátható: jog nem járhat pucérhomlokú, exkommunikált méltatlanoknak.

Ennek megfelelően az egyenlő jogra nem regisztrált az ügyészségen hozzá méltó elbánásban részesüljön, és állapottyához dukáló bírót kapjon. (Mivel ez a rendszer kísérleti üzemben már egy ideje tesztelés alatt van, ezért a regisztráció itteni bevezetése pusztán formalitás lenne.)

A regisztráció lebonyolításához javasoljuk bevezetni, illetve mindenki számára kötelezővé és nyilvánossá tenni az „lex anus basium” szertartását (Zsoltéktól esetleg érkezhetne egy módosító, hogy legyen inkább a magyarosabb: „lex seggcsók” névváltozat).

A hivatal a regisztrációról fényképes igazolást ad.

Regisztrációt a véleménynyilvánítás szabadságáért!

Természetesen nem mehetünk el ezen fontos alapjog megerősítése mellett sem. Mivel a vélemény igen forgandó holmi, az itt javasolt regisztrációs intenzitás a havi rendszeresség legyen.

Természetesen csak érvényes billoggal rendelkező, „anus basiumot” igazolni képes, regisztrált választók regisztrálhatnának szabad véleményért. A kérelmeket egy 9 évre a parlament által választott független nemzeti bizottság bírálhatná el.

(Ó pardon, bocsánat, majdnem elfelejtettem, hogy ez az intézmény már létezik. Kérjetek elnézést a nevemben Annamaritól!) 

Követeljük a szabad, boldog és egyszerű regisztrációt az élethez fűződő alapjogra!

Belátható, hogy mivel mindegyik közül ez a legfontosabb alapjog, ennek megfelelően a törvény itt nem adhatja alább a napi egyszerű előzetes regisztrációnál.

A kérelem történhet levélben – a beérkezési dátumot tekintve teljesítettnek –, de a legegyszerűbbnek mégis a személyes regisztrálás tűnik.

Az eljárás egy rendkívül egyszerű, bárki által igazán megtehető eljárás. A homlokon jól láthatóvá tett méltóságbilloggal, közjegyző által hitelesített „anus basium” fényképes oklevéllel, és az eljárás alá vett alany által a legutóbbi választáson kitöltött szavazócédula másolatával meg kell jelenni a helyi elöljárónál vagy gazdatisztnél.

Rövid kikérdezés után a szolgabíró egy-egy hologramos matricát helyez el a regisztráló szájpadlásán, illetve a belső fülben, majd a matricákat rögzítő nemzeti színű szalagot leplombálja.

Mivel az élethez való jog betartása elsődleges fontosságú, ezért a regisztráció meglétét bármely rendőri szerv, kormány-, polgár-, palota- és parkolóőr, vasutas, postás, valamint parlamenti büfés ellenőrizheti bármely napszakban.

Aki matricával nem rendelkezik vagy azon sérült a plomba, annak azonnali hatállyal felülbélyegzik a méltóság-billogját, újra kell érvényesítenie anus basium oklevelét, véleményét pedig életfogytiglan bevonják.

A nem regisztráltak természetesen elvesztik a jogukat az életre – ennek betartása a járási kormányhivatalok feladata –, de nem éri őket sérelem, mivel öt év múlva újra regisztrálhatnak.

Kedves Viktor, Te és Gabriella esetleg újra elmondhatnátok, hogy minimálisan ennyit bárkitől elvárhatunk az ekként biztosított és garantált alapjogokért cserébe. Az egyszerűsítés melletti érvként szintén fel lehet hozni, hogy aki nem kíván ezen jogokkal élni, azoknak egyszerűen nem kell regisztrálniuk.

Tudom, hogy ezek közül számos elem már tesztelés alatt áll, és talán már a többin is dolgoztok. De kimondtam, ami a szívemen van: nem látom okát, miért ne mehetnék tovább az alapjogok kiszélesítésének és megerősítésének ezen megkezdett izgalmas útján.

Ötleteim meglehet szerények és nem méltóak a figyelmedre. Azt sem tagadom, kissé megilletődött vagyok, hiszen ki ne érezné, hogy halandónak túl erős a fény, ami ötleteidből ránk sugárzik?

De megtilthatod-e a vakondnak, hogy egyszer, csak egyszer a napba nézzen?!

Őszinte híved,

Pézsma

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

A civil gyökerű ellenzéki szerepvállalás lassan alakul, de legalább van. Az áttörés azonban még várat magára. Kérdés: mire képesek a civilek a politikai harcmezőn?

Az előző posztban a Fidesz kihívói közül az MSZP és a DK vezetőjéről esett szó. Ők lennének a jól ismert hagyományos mosópor. Az utóbbi pár évben azonban nagyot fordult itthon a világ. Nem egyszerűen a pártpreferenciák megoszlása módosult, a politikához való alapvető viszony alakult át.

Valami eltört, megváltozott. Mégpedig 2006-2007-től kezdődően, amikor Budapest tartósan csatatérré változott, és felbomlott a bársonyos forradalom óta meglévő hallgatólagos megegyezés, miszerint mind a hatalom, mind a demonstrálók tartózkodnak a látványos erőszakcselekedetektől.

Ennek gyökere visszanyúlik egészen a hatvanas évekig, a gulyáskommunizmus alapját adó társadalmi alkuig. Ez az alku az életszínvonal emelésével és bizonyos engedményekkel a Kádár-rendszert az átlagember számára, ha nem is feltétlenül szerethetővé, de adott mértékű megalkuvással élhetővé tette, és persze elősegítette az 56-os megtorlások feledését.

Bár bizalomnak nem lehetett éppen nevezni, ez a különös gazdasági és társadalompszichológiai alapú hallgatólagos kiegyezés bőven túlélte a Kádár-korszakot. Ezért lehetett ’89-ben bársonyos az átmenet és emelték a szavazók a hatalomba a mérsékelt, inkább félfordulatot jelképező MDF-et. És ugyanez teszi érthetővé Hornék kétharmados győzelmét is 1994-ben: nem volt más ez, mint az elhagyott szőranya újbóli átölelése: nosztalgia a gazdasági biztonság és kipróbált viszonyrendszer után. A Fidesz-MSZP inga szintúgy nem sértette ezt a háztáji alkut. Ennek megfelelően mindkét részről záporoztak a populista ígéretek, miközben elszabotálták a szükséges átalakításokat.

Majd egyszer csak bekövetkezett a fáradásos törés.

Egyfelől bebizonyosodott, hogy érdemi változtatás nélkül szétrohadnak és becsődölnek az érintetlenül hagyott, vagy éppen sebtében átalakított és saját klientúrához igazított struktúrák (gazdaság, egészségügy, oktatás, közigazgatás, nyugdíj, energiaellátás stb.), a politikai elit azonban látványosan megbukott ezen problémák kezelésében. Másrészről a társadalom sem állt készen a status quo megváltoztatására, minden változtatási szándék azonnali dühödt elutasítást váltott ki, és a mindenkori ellenzék sosem volt rest ezeket az alkalmakat rögtön demagóg módon meglovagolni és saját céljára kihasználni.

Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy a politikusok hazudtak reggel, délben, este. Hanem, hogy jól felfogott taktikai érdekből olyasmit hazudtak, amire választói megrendelésük volt. Ezt az ördögi kört pedig senki sem akarta és merte megtörni.

Többek között ennek a közös rossz lelkiismeretnek a végeredménye ömlött ki az utcára az összes ellentmondásával 2006-ban és 2007-ben, mint valami elegy-belegy hányás. Az eseménysorozat számos összetevője és mozgatórugója homályos mind a mai napig, az ürügy azonban szimbolikusan szinte tökéletes volt: mint valami tudatalatti freudi álombeszéd, olyan volt a győztes vezér titkos-trágár gyónása.

A füst eloszlása, vagyis az egyéves Bajnai-konszolidáció után úgy tűnt a választók eltökélték: legyen vége a kutyakomédiának, itt a kétharmad, most már tessék rendet rakni!

Az őszinteség, szembenézés és józan helyzetfelmérés a nagy sansz ellenére azonban elmaradt. A kapott felhatalmazást a Fidesz kizárólag saját kurzusépítésére használja fel, és az ekként is tovább növelt problémákat vagy nemzeti retorikával fedi el, vagy egyszerűen sikernek nevezi őket.

Mindez lezárta az elveszett illúziók korát. A végletekig kontraszelektált elit elpuskázta utolsó esélyét is a hitelességre. Európai szinten nálunk számít az egyik legmegvetettebb foglalkozásnak a politikusé.

A pártot nem választók 50%.-ot meghaladó táborában nem a „bizonytalanok” vannak. Hanem a csalódottak.

Úgy tűnt, eljött a civilek ideje.

LMP, avagy szerelmes biciklisták

Az LMP leginkább egy jó időben érkezett, azonban egyelőre gyengén előadott performansznak tűnik. A parlamentbe kerüléshez tulajdonképpen már az elég volt, hogy léteztek és kinyilvánították unszimpátiájukat minden más párttal szemben. Majd következett a nagy megtorpanás. Szinte úgy tűnt, hogy a „lehet más” jelentése a nem politizálás. Már a szervezet létrejöttekor érezhető volt az ellentmondás: hogyan is lehetne megőrizni a szüzességet a politikai bordélyházban? Elkerülni a csínbe menést, az alkukötésekkel, paktumokkal és homokozói brusztokkal együttjáró kényelmetlenségeket? Azaz hogyan lehetne politika nélküli politikát csinálni?

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy háborúba nem lehet megszeppent, szégyenlős vagy bámészkodó civilekkel vonulni. Emlékszünk még a Háború és békéből Pierre Bezuhovra, aki afféle katasztrófaturista civilként csetlik-botlik a borogyinói csatatéren? Képzeljük hozzá, hogy közben az ólom egészségkárosító hatásáról dünnyög és növénymintákat gyűjt.

Lehet más a politika, de az biztos, hogy nem lehet társadalmi támogatás, szervezés és szavazók nélkül csinálni. Pusztán laptop alapon, habozó mimózákkal nem megy.

Érdekes módon, amint a hártyavékonyságú rétegproblémák és wishful thinking világából kiléptek a konkrét kérdések és cselekvések kockázatosabb mezejére, azonnal lett értelme és visszhangja a mutatványnak (parlamenti és közgépes láncolás, oligarcha-tematika). Tanulságos azonban, hogy még ilyenkor is könnyen kilopták a sajtot a szájukból. A parlamenti lánccsörgető akció sajtóvisszhangját például a besétáló Gyurcsány a puszta megjelenésével lenyúlta, lábjegyzetté fokozva le a kezdeményező LMP-t. Ángyán József pedig nem csak virágföldet borogatott kocsifelhajtókra, hanem odaállt az érintett gazdák elé és konkrét számokkal felolvasta a nemzeti együttművelésben érintettek listáját.

Az LMP egyik legfőbb problémája kezdettől fogva az Arc hiánya. Pedig az LMP-ben szinte kizárólag tisztek és tábornokok vannak, tagnak alig van mutatóba egy-egy nemecsek. Vidéken szinte nem is léteznek, egy ízig-vérig urbánus értelmiségi alakulatról van szó, amely nem is igazán törekszik akciórádiuszának szélesítésére. A külvilág felé pedig mindebből annyi látszik, hogy ebben a tiszti kaszinóban folyamatosan zajlanak a párbajok, a ködösen ideologikus állásfoglalások pedig hetente változnak a „talán igen – talán nem – talán még nem tudjuk” koordináták mentén. (Így működésük és kommunikációjuk jelenleg leginkább a Gyalog galopp anarchoszindikalista közösségére emlékeztet.)

Mindezek miatt az LMP a meglévő óriási esély ellenére sem volt képes növelni szavazótáborát. Hiába a jogvédő jóindulat és a környezettudatosság, egy átütő erő nélküli, belső konfliktusaiba bonyolódott, kifelé töketlen ökopárt jelenleg nem menő a szavazók körében.

És valószínűleg nem is lesz, ha minimálisan nem képes kiállítani valakit, aki nem tűnik naiv szerelmes biciklistának vagy enyhén befüvezett jogászgólyának. Jól beazonosítható arc, hang és karakteres stílus nélkül örök statiszták maradnak.

A politikailag legfelkészültebb alapító Schiffer Andrásról sajnos süt a technokrata gőg. Akár a homlokára is kiírhatná Horatius ódájából: „Odi profanum vulgus et arceo” vagyis: „Gyűlöllek, távol légy alacsony tömeg.” Talán Antall volt utoljára ennyire arisztokratikus savanyú Jóska.

Milla, avagy az ezerfejű cézár

A félcivilek által félszívvel működtetett LMP-hez képest a Milla minden ízében civil. Minden előnyével és bénaságával egyetemben. A Milla se nem párt, se nem szervezet, sokkal inkább egy négyhavonta zenés fesztivállal fellépő fészbukra hangszerelt ellenzéki fórumtopik. Ennek megfelelően a netes rendezvényszervező csapatnak nem is tábora vagy tagsága, sokkal inkább hol kisebb hol nagyobb közönsége van.

Paradox módon a Milla előbb talált magának tömeget, mint valódi programot. A közhangulat változását jól mutatta, hogy míg a régebben indult, parlamentbe jutott LMP-s zöld civilek alkalmanként alig pár tucat embert tudott demonstrációra bírni, addig a virtuális, like-gyűjtő Facebook-csoport tízezreket. Talán soha nem volt még ennyire népszerű a politikus-utálat Magyarországon, mint éppen most.

Ameddig - először a sajtószabadság apropójával - fő üzenetként ezt az amorf ellenérzést fejezte ki, addig a Milla nagyon szépen muzsikált. Szó szerint fórumot biztosított a többséget adó dühös csalódottaknak. Amiként logónak is a valaha élt legzseniálisabb protestáló fasza gyereket, Petőfit választották. A Milla ennek megfelelően afféle kritikai mozgalomként találta meg a szerepét, egészségesen távol a pártoktól és persze a felelősségtől is. A csúcspont kétség kívül a 2012. március 15-ei prózakoncert volt, amelynek hírére egy pillanatra még a Kedves Vezető térde is megremegett, aztán amikor a jó pásztor látta, hogy ezek a bárányok valószínűleg még a füvet sem fogják letaposni, megnyugodott.

A politikai woodstock ugyanis önmagában még nem hatóerő. A problémát náluk is, mint az LMP, vagy a Szolidaritás esetében is, a hogyan tovább jelenti. A vegyes forrású elégedetlenség félévenkénti nyilvános megmutatása jelzésnek impozáns, közéleti hatása azonban egyelőre a nullához közelít. Azon kívül, hogy szégyellje magát az Orbán-kormány, jelenleg nincs tétje, iránya, üzenete.

A szervezők is érezték, hogy a panasz és tiltakozás mellett pozitív állításokkal is elő kellene rukkolni.

A civilség itt azonban nemegyszer visszafelé sült el. A Milla felsőfokon beszéli a fészbuk generáció szlengjét, ismeri szokásait, kultúráját, de wifi hatótávolságon kívül gyámoltalanná válik. Gyakorlati kérdésekben megdöbbentően naiv, suta és amatőr benyomást kelt.

A legkínosabbra talán az alternatív köztársasági elnök megválasztásának kabaréja sikerült.

Az egész procesz, amelynek döntőjében olyan gladiátorok mérték össze erejüket, mint a kannásborban és önpusztító anarchizmusban utazó utcai filozófus és az eseményt gátlástalan önreklámra használó gengszter rapper, sokat ártott a Milla imidzsének. A legpenetránsabban itt mutatkozott meg, hogy a valóságba átvérezve korántsem működnek automatikusan a közösségi bölcsesség és hálózati demokrácia szépnek tűnő elvei. Amiként az is, hogy a könnyen nyomható like-ok mentén a digitális szimpátiáig egyenes az út, de az analóg valóság már sokkal keményebb dió. Kezdeményező és strukturáló cselekvési program és annak következetes, kitartó és profi végrehajtása nélkül bizony nem lehet továbblépni.

Félő, hogy a Milla újonnan beharangozott közös országépítés programja megfelelő stratégiaváltás nélkül az alternatív elnökválasztás sorsára juthat. Lehet, hogy elsőre jól hangzik a nyílt forráskódú Linux demokrácia, de a lelkes kontárkodás ismét könnyen káoszba fullaszthatja ezt a homályos kezdeményezést.

Ami viszont biztató, hogy az utóbbi időben igyekeznek saját hanggal megjelenni a nagy társadalmi visszhangot kiváltó események kapcsán, mint pl. a kiadatási botrány vagy a családon belüli erőszak ügye.

Ezek alapján két út áll a Milla előtt. Megmaradhat afféle kritikai gőzkieresztő fórumnak, amelyhez tökéletesen passzol kommunikációs eszköztára, amit időnként a netről kivisz a szabadtérre. Vagy vesz egy nagy levegőt, és amorf háttérzörej helyett konkrét javaslatokkal, tervekkel áll elő, és teljes erővel beszáll a meccsbe, amihez álláspontját profin képviselni tudó embereket futtat fel.

Október 23-án talán kiderül, mit választanak, merre indulnak tovább.

Ami igaz a Milla alapkérdéseire, az nagyjából igaz a Szolidaritásra szakszervezetben előadva, a Tiszta kezekre egyfős kiadásban és a 4K-ra mikro-kivitelben: útkeresés, bizonytalanság, az amatőrizmus veszélye.

Pedig pozitív jó mintáért nem is kell messzire menni. Itt van például a szomszédban a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom: konkrét, ügyközpontú és pozitív cselekvés, szerethető imidzs, kiváló kommunikáció, profi kivitelezés. Tessék utánozni!

PS: Az utolsó részben: Bajnai, egy még ismeretlen meg nem született mozgalom, valamint lehetséges forgatókönyvek horror és sci-fi műfajokban.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Meg lehet-e verni a saját seggét ezer százalékosan bebiztosító Fideszt? És ha igen, hogyan?

Az alapkérdés az előzetes regisztráció részleteinek nyilvánosságra kerülése után sem változott. Az új szituáció viszont, ha lehet, még élesebben rávilágít az ellenzéki politika hiányosságaira.

Az alaphelyzet ismert: mivel lényegében minden intézményt, posztot és pozíciót elfoglalt, a Fidesz politikája elleni tiltakozás egyetlen és utolsó demokratikus eszközének a választásokon való részvétel maradt. A választási törvényt jelenleg éppen ennek megnehezítése érdekében szabják–varrják rövid időn belül immár második körben. Teljesen nyilvánvaló, hogy a cél ismét nem egy társadalmi szempontból jobban működő szabályrendszer kialakítása: minden változtatást célzottan a 2014-es választások várható körülményeihez igazítanak. (Mivel addig még másfél év van hátra, ezért nem lenne meglepő, ha a jövőben is befutna néhány egyéni módosító, amely a mindenkori adott helyzethez igazítja a törvényt, és ha szükséges, persze az alkotmányt is).

Mindezzel kapcsolatban nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy a választási törvény első körös Fideszre igazítását még a jelenlegi államelnök, Áder János végezte el, ezért túl nagy ellenállásra nem kell számítani a Sándor palota irányából, miként a többszörösen összerugdosott, megalázott és lefokozott Alkotmánybíróság végső elfoglalása is rövidesen befejeződik két hamarosan nyugdíjba vonuló alkotmánybíró Fidesz-kompatibilis cseréjével.

(Az így létrejött választási bunkertaktika működési mechanizmusáról ebben a posztban esett szó.)

A Fidesz stratégiája tehát nyílt és egyértelmű. Érdekei érvényesítésében nem egyszerűen elmegy a falig (ahogy szépelgő politológusok szeretik jellemezni a hernyótalpas nyomulást), hanem ő maga szorítja falhoz a társadalmat. Nem tiszteletben tartja, hanem saját érdekeihez igazítja a demokrácia kereteit - szolgáltatás helyett kiszolgáltatottá tesz.

De mi a válasza minderre az ellentábornak? Egyáltalán látszik-e bármiféle érdemi reagálás részükről a kialakult helyzetre?

Bár az ellenzéknek az elmúlt két év során bőven lett volna ideje megtanulnia a leckét, és kidolgoznia valamiféle kommunikációs és cselekvési stratégiát, egyelőre úgy tűnik, erre teljességgel képtelenek. Úgy kommunikációban, mint intellektuális vagy szervezeti szinten a legkevésbé sem tűnnek váltásra képes ellenerőnek. Sokkal inkább hasonlítanak egy kissé megilletődötten szakadék felé ügető lemmingcsapatra.

És amíg ez így marad, addig érthető, hogy a szavazók miért tartanak tőlük (is) jelentős követési távolságot, és miért nem tudják magukhoz édesgetni a bizonytalanok soha nem látott méretű táborát.

De mielőtt az ellenzéki szereplőkre térnénk, elsőként nem árt megnézni, kit is kellene legyőzniük.

Orbán, az apostoli király

Orbán Viktor politikai pályája kétségkívül most ért a csúcsra. A Medgyessy-Gyurcsány éra bénázásának jóvoltából ölébe hullott kétharmados többséggel már-már megszállottan mindent elkövet, hogy tartósítsa hatalmát és felépítse saját politikai emlékművét.

Karrierjének iróniája, hogy afféle falusi Nagy Sándorként, minél messzebb jut a hódításban, a csúcson annál magányosabb, és annál inkább messzebb kerül azoktól az alapoktól, amelyekre politikusi imidzsét építette (ajánlott olvasmány: Karel Capek Nagy Sándor című novellája).

Az egykori kitartó, tanulékony, alkalmazkodó szervezőből és élénk vitapartnerből mostanra messianisztikus, kinyilatkoztató, konfliktusvezérelt pátriárka lett, akiben mára sokkal több az egykori Kádár, mint az egykori Lech Walesa. Orbán alig húsz év alatt lett saját maga reciproka, és vált a legkisebb lázongó pásztorfiúból zsémbes, öreg kiskirállyá.

Döbrögi legnagyobb tragédiája azonban az, hogy tudja, hatalma csúcsán Ispán és a hajdúk csupán a saját zsoldjukért szolgálják, az „ügyért” egykor vele indult harcostársai pedig (már akik megmaradtak, és nem lőtte főbe őket, vagy nem dezertáltak) bár hűségesküt tesznek neki, de jobbára saját szakállukra fosztogatnak.

Mindez persze törvényszerű: a nyílt cinizmusra és egyeduralkodásra épített birodalom cementje az ostobák számára a fanatizmus, az okosak számára a zsákmány. Így lett a Fidesz-kormány a második ciklus közepére a dilettáns rajongók és számító oligarchák társulatának zugszínháza. (Az első csoportot kiválóan jellemzi a szóvivőségig butuló Selmeczi Gabriella szenátorasszony, a fokozhatatlan lojalitása érdemeként külügyi főmuftivá emelkedő Szijjártó Péter, vagy épp szakmai és morális alkalmatlansága miatt örök hálára kötelezett, ezért főnöke becsvágyát legmélyebben átérző Matolcsy György. A második csoport kapcsán elég fellapozni a közbeszerzési értesítőket ill. Ángyán földosztási naplóját.)

Ekként lett Orbán a „one man show”-ként üzemeltetett Fidesz legnagyobb ereje és gyengesége egyben. Kétségtelen, hogy a feltett tét miatt most már nincsen más választása: vagy sikerül elfogadtatni az általa létrehozott principátust a plebsszel, vagy meg kell érnie a szégyent, hogy egyre többen a szemébe mondják: ma a Fidesz az MSZP.

És valóban, bár a kontextus nagymértékben különbözik, a Fidesz által gründolt kurzus szellemiségében, működésében és módszereiben egyre inkább a nagy kádári kísérlet tervrajzát követi, amely nem kívánt feltétlen imádatot, sokkal inkább a zsibbadt elfogadásra és a támogató passzivitásra alapozott mind a káderek, mind az állampolgárok részéről.

Orbán demokrataként, gazdaságépítőként és külpolitikusként egyaránt megbukott. Viszont továbbra is van egy erős fegyvere ellenfeleivel szemben, amire a belpolitikában számíthat (és most már kizárólag erre, a politikai belpiac megtartására koncentrál).

Mégpedig az, hogy Orbán még mindig az egyik legjobb hazai politikai kommunikátor. Ez nem csupán szónoki képességet jelent. Sokkal inkább azt az ösztönös politikai érzéket, amellyel megtalálja a hatalom megtartásához szükséges támogatói réteget, és ami még fontosabb, az annak megszólításához alkalmas nyelvet.

Az első ciklusban ezt a réteget az újra vágyó tüntető fiatalok jelentették, a másodikban a semmi újra nem vágyó békemenet szépkorúi. A fülkeforradalom jelenleg valójában ez utóbbiak fiatalkori slágerét játssza: fokozatosan visszaállítja a húsz évvel ezelőtti pártállami állapotokat. Érdekes megfigyelni azt is, milyen sokat vett át Orbán a Kádárra jellemző hangsúlyokból, egyszerre atyáskodó és közvetlen beszédmódból, amelyben egy kocsmai cimbora és a jóságos, apostoli télapó vonásai keverednek.

Orbán azonban nem egyszerűen populista, sokkal inkább illuzionista és hipnotizőr. A következetlenség és hazugság számára egyszerűen a győztes valóságformálás hatékony eszközei. Hisz abban, hogy az adott helyzetben kifejtett megfelelő intenzitású meggyőződés az ő oldalára állítja a hallgatóságot. És mivel a hitet magára irányítja („én”, „nekem”, „általam”), így bízhat benne, hogy a hallgatóság is hozzá alakít ki elköteleződést, és őt fogja követni, bármilyen szeszélyesen változó, cikkcakkos útról is legyen szó. A megfelelően kondicionált hívő épp úgy tud pl. tiszta szívből ellenezni bármiféle tandíjat, mint ahogy nem sokkal később támogatni az államilag támogatott ösztöndíjak teljes eltörlését.

Orbán tökélyre fejlesztette ezt a duplafenekű stratégiát, amelyben két teljesen különálló sávra bomlik a kommunikált és a tényleges cselekedet (emiatt is kulcsmondat értékű elhíresült állítása, miszerint ne azt figyeljék a vendég urak, amit mond, hanem amit tesz).

Ezen elköteleződés elmélyítésének eszköze a háborús beszédmód is, amely egyszerre erősíti a közösség érzetét (megtámadtak minket, szabadságharcot vívunk stb.), és acélozza az elhatározást: háborús időben nincs kétség, nyafogás, se lágyszívűség, kímélet. Mivel ezt a terepet ismeri, Orbán jól szerepel a csatákban, de képtelen megnyerni a békét. Neki harcra, ellenállásra van szüksége, ha kell, akár a föld alól is. A nagy harcos imázsához azonban sehogy sem passzol a kicsinyes bosszúk iránti olthatatlan szomja, amely Plutarkhoszi hérosz helyett inkább műmájer kültelki verekedőnek mutatja Orbánt.

A miniszterelnök környezete szintén igyekszik elsajátítani a vezér által kimunkált „duplagondolt” és „újbeszélt”, bár tehetség hiányában náluk sokkal kínosabb performanszokhoz vezet a szó és a tett nyilvánvaló ellentmondása (lásd pl. Selmeczi és a Fidesz képviselők: „a regisztráció könnyebbé teszi a választást”, sőt, „boldoggá tesz” nyökögéseit ).

De nézzük, kiket tud mindezzel szemben felvonultatni az ellenzék. Tekintsük először az MSZP vonzáskörzetét:

Mesterházy Attila, a tulajdonságok nélküli ember

(Akiket mélyebben is érdekel a típus, azok számára szívből ajánlom Robert Musil hasonló című kiváló regényét.)

Az ellenzék legfőbb ereje elméletileg a Mesterházy Attila által vezetett Magyar Szocialista Párt. A helyzetről azonban sokat elárul, hogy az MSZP büszkeségének forrása jelenleg bevallottan az, hogy a párt még nem semmisült meg. Pedig de. A pártot még mozgatja ugyan a hatalmi váltólogikából visszamaradt fáradt gőz és a helyi szervezetek reflex-mozgása, de a Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc által véghez vitt ámokfutás megsemmisített minden, a párthoz valaha fűzött illúziót, bizonyított minden előítéletet, sőt a meglévőket újabbakkal is tetézte.

Mesterházy Attila pedig megörökölt régről minden rosszat, cserébe nem hozott semmi újat. Kívülről nézve Mesterházy az induláskor felmutatott egyetlen erényét, hogy ő nem Gyurcsány Ferenc, a későbbiekben nem tudta továbbiakkal szaporítani.

A működése óta eltelt időben egyedül láthatatlanságával és jellegtelenségével keltett feltűnést. Az olyan karakteres bohócok, mint Orbán, Gyurcsány vagy Vona, és az olyan szürke intellektusok között, mint Bajnai vagy Schiffer, neki a legrosszabb párosítás, a szürke bohóc szerepe jutott. Nem lehet komolyan venni, komolytalannak viszont nem elég szórakoztató.

Munkatapasztalata kizárólag különféle politikai tevés-vevésben merült ki: az egyetem után rögtön miniszterelnöki tanácsadó Medgyessy mellett, a legkülönfélébb bizottságok ilyen-olyan tagja a sporttól kezdve a fogyasztóvédelmen át a gázvezetékekig. A kaméleon-természetű sikeres csinovnyik típusa, aki azonnal tudni fogja, mi a véleménye, amint megmondták neki (médiaajánló: Woody Allen: Zelig, Neurotic: Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy).

Mivel szinte kizárólag ebben a politikai levesben szocializálódott, empátiája is ehhez mérhető. Kimutatható egyéniséggel nem rendelkezik, személyes hitelessége is ezzel arányos (ez utóbbiról valószínűleg nem is pontosan érti, miért lenne rá szükség). Mindezek végeredményeképpen leginkább valamilyen politikai célból gyűjtött színtelen, szagtalan semleges gázra emlékeztet.

Igazság szerint tökéletes Fideszes káderanyag, ilyen lehetett Pozsgay Imre fiatalkorában.

Kommunikációs képességeit is a fentiek határozzák meg, a bőbeszédű semmitmondás és a közhelysűrűség olyan fokát képes megvalósítani, hogy fellépése szó szerint éles metszésű lyukat képes vágni a memóriába. Meggyőzőképessége és kisugárzása mindezeknek köszönhetően egy álruhás krumplibogáréval vetekszik.

Aki ezt a politikust követni képes, az valószínűleg az élet más területén is vesztes.

Feri, a szomorú bohóc

Gyurcsány Ferenc már egészen biztosan beírta magát a magyar politikatörténet emlékezetes figurái közé, ha nem is az arany lapokra. A kétharmad és Orbán Viktor személy szerint is rengeteget köszönhet neki.

Pedig minden jól indult: a rendszerváltáskor az izgága fiatalember maga volt a modernitás, igaz, hogy a... KISZ-ben, ami ugye alapvetően oximoron. Az abszurdra való hajlamát azután később is megőrizte.

Későbbi nagy ellenfelével hamar egymásra találtak, szinte az első pillanattól megvolt köztük a kémia, ahogy ez az 1989-es felvétel is bizonyítja:

A Medgyessy alatti ifjúsági és sportminiszterség Gyurcsány számára csupán bemelegítés volt, mégis előrevetítette a pancser pechvogel szerep később teljes virágában kibomló főmotívumait. Bár ekkoriban munkája nem sok izgalmas eredményt hozott, alig sikerült kifarolnia a nevetségesen kishal Zuschlag János körül kialakult botrány alól. (Sokat elárul az igazságszolgáltatás frusztrációjáról, hogy a sok százmilliárdos korrupciós nagyüzemben egyedül a piti és ügyetlen Zuschlagra sikerült lecsapnia ószövetségi szigorral.)

Később, a beköszöntő sikernek köszönhetően (miniszterelnökség, pártelnökség), Gyurcsány már a politikai cselekvés teljes spektrumán tudta érvényesíteni a személyiségéből fakadó káoszt.

Gyurcsány becsvágya és nárcizmusa csupán Orbáni mércével mérhető, állhatatlansága, túlmozgása és fokozott verbalitása viszont éppen ellentétes gyökerű. Míg Orbán számára a szónoki beszéd egy, a céljai szolgálatába állított hatékony célszerszám, addig Gyurcsány számára a nyilvános megszólalás alkalom az önünneplésre, csapongó beszédei sokkal inkább a határozott cselekvés tátongó réseit, és legfőképpen hiányát elfedő verbális paravánok. Ez legjobb fellépéseire (mint amilyen például az őszödi beszéd) fokozottan igaz.

Míg Orbán azért beszél, hogy miniszterelnök lehessen és maradhasson, addig Gyurcsány mintha azért akart volna miniszterelnök lenni, hogy beszélhessen. Ez a szerep ugyanis tökéletes keretet biztosított számára a látszattevékenységek tucatjainak körülbeszélésére. Mindennek forrása valószínűleg az önimádó pojácaság kiélésének olthatatlan vágya, amely szemmel láthatóan elemi erővel tör rá, minden nyilvános szereplés alkalmával.

Gyurcsány tragikomédiája abban rejlik, hogy a mai napig ennek a szerepnek a foglya. Érezhetően máig abban a hitben él, hogy az őszödi körülmények szerencsétlen összjátékának áldozata lett. Még mindig a kiömlött tej miatt siránkozik és a legváltozatosabb csepűrágó módszerekkel próbálja reparálni a múltat (borítékba zárt listák, sejtelmes szivárogtatás a kiszivárogtatókról, és egyéb kartonból kivágott Zorró-kellékek).

Mindez sokat segít neki abban, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy az igazi probléma vele nem az őszödi beszéd volt, hanem a rossz kormányzás. Az egymásra dobált, végig nem vitt, reformnak hívott kapkodás, mely során a 8 reformprogram közül egy sem valósult meg. Még félig sem.

Az őszödi beszéd és a rá hivatkozó tüntetés-sorozat alibinek kiváló a bukáshoz, de csak eltakarja a lényeget. Gyurcsány a verbális hetvenkedéssel elfedett következetlenséget és a politikai tetterő hiányából kinövő káoszt testesítette meg. Mivel ez a kiszámíthatatlan csapongás és tétovaság állandó ingerült bizonytalanságot eredményezett (és nem csupán politikai ellenfelei körében), ezért ő volt az egyetlen, akit tulajdonképpen az is utált, aki nem gyűlölte.

Pedig ezt a státuszt eddig nem volt képes kiharcolni sem a pufajkás múltját blazírtan vállaló Horn Gyula, sem a nyugati demokráciát hivatalból elhárító Medgyessy Péter, sem darabolós elmebeteget kitüntetésre iszlám diktatúráknak átadó Orbán Viktor.

A lekonyuló ágban a kifáradó Gyurcsány még elérte, hogy az ok nélkül is nyakra-főre elővett fasisztázással felhozza és elfogadottá tegye a szélsőjobbot, majd a súgó, a technikusok és a nézők együttes akciójával végül letuszkolták a színpadról.
Ezalatt Orbánnak tulajdonképpen semmi más dolga nem volt, mint egymondatos stencilezett populista szórólapokat osztani a nézőtéren, és néha kicsit megdobálni a színpad hősét, ha az áldásos kampánytevékenysége közben kissé fáradni látszott.

Mindezen különbözőségeik ellenére Gyurcsány és Orbán szellemi értelemben nem ellenzékei egymásnak. Elitista, központosító és pozícióhalmozó hatalomgyakorlásuk, valamint azon meggyőződésük, hogy a demokrácia iránti elköteleződés kizárólag verbális magaviselet kérdése, mindkettejüket a Kádár-kor jellegzetes tanítványává teszi.

(Kettejük küzdelméhez ajánlott irodalom a Homérosznak tulajdonított Íliász-paródia, a Batrachomiomachia azaz Békaegérharc.)

Az első részben szubjektív megközelítésben ennyit az MSZP, DK ellenzéki forrásvidékéről.

A folytatásban következik: Bajnai, Schiffer, Milla.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Érdemes volt ma reggel meghallgatni a regisztrációval kapcsolatban Kubatov Gábor káposztaügyi kecsketitkárt a királyi tévében (ugyanez betűben). 

A témával kapcsolatban valóban kevés hitelesebb arcot találhattak volna. Hiszen ki tudna nála többet a választási listakészítés gyakorlati hasznáról? 

Obersovszky Péter a nemzeti alákérdező válogatott Schmitt-díjas tagja természetesen nem okozott túl sok kellemetlen percet a Fidesz pártigazgatójának, inkább sőt. Még így is olyan hazugság- és csúsztatáshalmazt sikerült a kedélyeskedő egyetértés közepette összehozniuk, hogy azt valószínűleg minden médiaképzésen feladják majd házinak.

A Fidesz részéről mindenesetre kirívó cinizmusnak számít, hogy éppen azt a tisztviselőjét küldi nyilatkozni a témában, akitől a valaha hallott legrészletesebb, példákkal illusztrált demonstrációban hallhatta ország-világ, hogy miként is kell törvénytelenül adatot gyűjteni és azokkal visszaélni.

Egy gyors összefoglalás azok számára, akik a 2010-es évet esetleg egy hermetikusan lezárt atombunkerben töltötték:

A kurucinfó 2010 április 7-én és 8-án hozta nyilvánosságra azt a két felvételrészletet, amely még 2009. szeptember 1-jén készült a fideszes fiatalok balatonszárszói nyári egyetemén a 2010-es kampány előkészületeiről és a pécsi időközi polgármester-választás tapasztalatairól.

1-ső rész:

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

„Itt az írás, forgassátok” – megjött a választási cheat kód. Hogy mi az a cheat? Azon játékosok eszköze, akik könnyebbé akarják tenni maguk számára egy számítógépes játék megnyerését. Ennek segítségével át tudnak például járkálni a falakon, örök életre vagy végtelen lőszerre tehetnek szert. Aki kíváncsi a következő szintre, türelmetlen, vagy egyszerűen csak biztosra akar menni, az meghackeli a programot, és máris kevesebb frusztrációval kell szembenéznie az adott küldetésben.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Nagy hálával tartozik a civil társadalom a fideszes Varga Istvánnak. Az ő önkéntes performanszánál ugyanis senki és semmi nem tudta volna hitelesebben megmutatni, milyen mély a nyúl ürege, azaz, hogy választott elitünk melyik évszázadban nézett ki utoljára az udvarház ablakán.

A megvilágító erejű butaság a leghatékonyabb mozgósító erő.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!