Úgy tűnik, rés támadt a pajzson: a Fidesz Orbánon túl elterülő része próbálja kimenteni maradék önbecsülését a kormányra dőlő baltás-gate alól.

Bár tegnap a parlamentben még az hangzott el, hogy a „Fideszesek nem árulják el egymást”, úgy látszik, mégis volt egy bűnbánó pentito, akinek tele van a műbör szandálja a miniszterelnök felelősség-megosztási gyakorlatával. Azzal a testvéries munkamegosztással, amelyben egyfelől a főnökhöz kerül minden, ami eléri egy delfin- vagy paripasimogató pozitív élevezeti értékét. Azaz Orbán nem habozva teszi közkinccsé, hogy ÉN kiharcoltam, elértem, elhárítottam, megérleltem a búzát, termőre fordítottam az anyákat, félelmet ültettem a peronoszpórába és felemeltelek titeket a döngölt földpadlóról, hát higgyetek bennem, mert én vagyok az út, az élet, és még valami, ami túl van a demokrácián, de mindjárt kitalálom és megszavaztatom.

Másfelől ellenben minden salakanyagot az udvartartásnak kell elszállítania, ők ganézzák ki az akváriumot és az istállókat a show-k előtt és után, és értesítik a családtagokat, ha a kardszárnyú esetleg a közönségből repetázott, vagy Barna Villám felrúgta az égbe a rossz irányból közelítőt.

Ennek megfelelően azt hallhattuk tegnap az ország örökös igazmondójának szájából, hogy Safarov kiadatása közös kormánydöntés volt: „elmondta: a kiadatási ügyben összkormányzati egyeztetés volt, számba vették a nemzetközi jogi és diplomáciai szempontokat, és végül arra jutottak: az az igazságos döntés, ha folytatják az említett joggyakorlatot.”

De úgy tűnik, a párt galacsinhajtóiban és kukabogaraiban a kemény kitin alatt maradt még valamennyi jóérzés, vagy egyszerűen csak úgy érezték, hogy ez a gombóc már nekik is túl mocskos. Így valamelyikük visszagurította a golyóbist, miszerint valóban volt kormányzati egyeztetés, csakhogy ott éppen hogy szinte mindenki ellenezte a kiadatást, legélesebben Kövér és a később a galacsin alá állított Navracsics. Sőt, az apparátus is ennek szellemében foglalt állást: „A miniszterelnök a döntésnél azt sem vette figyelembe, hogy a kiadatás előkészítésére felkért igazságügyi minisztérium szakértői az eljárásról készített, a Külügyminisztérium véleményét is figyelembe vevő állásfoglalásukban újból kifejezetten ellenezték, hogy Magyarország kiadja a gyilkost Azerbajdzsánnak.”

De egy hittel teli erőművészt nem lehet ilyen könnyen eltántorítani a céljától: „Augusztus végén ugyanakkor a téma már nem került a kormány elé, hanem Navracsics Tibort egyszerűen utasította Orbán, hogy az aggályok ellenére írja alá a kiadatási megállapodást.”

Összkormányzati, mi? Persze tényleg az.

Természetesen eddig is mindenki tisztában volt vele, hogy egy olyan kormányban, ahol egy hangosat sem lehet tüsszenteni a Vezér engedélye nélkül, ott ilyen súlyú kérdésben kizárólag Orbáné lehetett a döntés. (És mellesleg minden más súlyú kérdésben is.)

A kérdés: mégis, miért volt szükség erre az átlátszó, borzalmasan kínos hazugságsorozatra, amely kezdettől kábé annyira volt tiszta és transzparens, mint egy orosz atomtengeralattjáró vécéablaka? (A Pézsma válaszát lásd a korábbi posztokban.)

Tudták, hogy szabadon fogják bocsájtani, tudták, hogy balhé lesz, csak meglepte őket, hogy a főnök újdonsült azeri haverja, akinek ajándék verebet vitt a szájában, még nála is cinikusabb.

Ráadásul a forrás szerint ez még csak nem is valami konkrét előnyért adott ár volt, hanem afféle szivességi alap, jóindulatkereső baksis. Azaz a helyzet rosszabb az eddigi legpesszimistább forgatókönyvnél is.

A legnagyobb vesztes itt nem az Übü papa potroha alá szorult Navracsics nertárs. És nem is a Fidesz frakció, amelynek lelkesen drukkolnia kell a főnök kaland-játék-kockázat hazugságkönyvének lapozgatásához.

Nem, itt mi veszítünk a legtöbbet, mégpedig éppen itt és éppen most. Mert Orbán már túl jól ismer minket: „A diplomáciai botrány esetleges következményeit firtató kérdésre Orbán a források szerint annyit reagált, hogy „nem kell tenni semmit, majd elül magától”.

Mert úgy tűnik, tényleg bármit meg lehet tenni ezzel a „kurva országgal”. (Feri, Feri, próféta voltál, szívem.)

És semmiképp ne felejtsük el a baltás gate-ben használt kormányzati varázsszavakat: „jóhiszeműség, jogszerűség, konzultáció, transzparencia”.

Éppen azok, amelyekkel Übü papa minden egyes alkalommal felénk, szeretett népe felé fordul.

A széles fejsze mosolyog. 

- Zöld kandeláberemre, mindig van valami megható abban, amikor újra megnyitják a Pfinánc bábszínház kapuit! Bár mindenki pontosan ismeri a gépzongora hangjaira leforgó koreográfiát, a Parlament nyitó ülése mégis jó emlékeztető arra, hogy hol is élünk:

„Mikor a vasárnap fölyhőtlenül gyütt,
Fölő'töttük az ünneplő ruhát,
Az agyatlanítást megnéztük együtt
A Póruljártak-útján odaátt.

Nézd, nézd, hogy forog a gép,
Nézd, nézd, hogy agyakba tép,
Remeg a pízes, a jómódu nép.
(Kar): Hahó! szarvat-a-likba, éljen Übü apó!”

(Alfred Jarry: A nagy agyatlanítás nótája)

Nem mellesleg érdemes lenne egy nagyobb lélegzetvételű áttekintést végezni, hogy a harmadik magyar köztársaság törvényhozása és parlamentáris működése milyen lépcsőkön keresztül érte el mostani pincemélyi állapotát. Azt az állapotot, amikor éppen az intézmény működésének értelme és funkciója veszett el, és a parlamentből legfeljebb építészetileg érdekes tégla és stukkóhalmaz maradt.

Szerencsés esetben a parlament a politikai érvek találkozóhelye, pezsgő fórum, ahol az istenadta nép közvetett képviselői útján megvitatja közös dolgait, valamint meghozza az érvek és ellenérvek ütköztetésével kiérlelt törvényeket.

A parlament működéséből mára sikerült mindezen zavaró elemeket kiiktatni. A szakmai vitát és társadalmi egyeztetést például, abszurd módon, az egyéni képviselői indítvánnyal, mer olyankor az ilyesmi már nem is kell. Mert csak nem. A vita értelmét a rendkívüli gyorsított törvényhozás bevezetésével, amikor a képviselőknek tulajdonképpen a törvénytervezet elolvasásra sincs idejük, nem hogy felkészülésre, vizsgálatra, végiggondolásra.

Mindezek következményeként a Fidesz Központi Bizottsága jelenleg feketén-fehéren rendeleti kormányzást folytat, és ehhez már Kádáréknak sem volt szükségük valódi parlamentre.

Ennek megfelelően jelenleg a neogót épületegyüttes közös felsőházi nappalija egyedül kampányhelyszínként lehet érdekes. És közös megegyezéssel mindenki annak is használja. (Ezen funkció egyik legsajátosabb szexuális kiegészítője egyébként az önsimogatásra alkalmazott öninterpelláció, amely már-már olyan szemérmetlen politikai maszturbálás, hogy ezek idejére a kicsiket ki kell küldeni a szobából.)

Kétségtelen, ennél jobbat érdemelnénk, és tény, keveseket hoz lázba ez a színjáték. Most mégis nagy volt a kíváncsiság, hogy a kampányévnyitón megjelenő miniszterelnök miként fog beszámolni az olyan vakáción elkövetett csínytevésekről, mint például a puffasztott IMF lista és kiváltkép a balta-bartel.

Orbán természetesen nem lett volna önmaga, ha a bekapott gólözönt ne úgy próbálta volna beállítani, hogy tulajdonképpen az ellenfél kapuját látjuk, és ilyen fényes 10:1-es győzelmet nem arattunk az 1982-es magyar-salvador óta.

Stábjával a „legjobb védekezés a támadás” régi trükkjével próbál kijönni a 22-es csapdájából. Az azeri fiaskóról Navracsiccsal folytatott beszélgetése valószínűleg pont úgy hangozhatott el, ahogyan azt Joseph Heller 50 évvel ezelőtt megírta, amikor a 22-es csapdájának tisztjei Yossarian sorsán töprengenek egy balul elsült bevetés után:

A bocsánatkérés és katarzis tehát nem csak hogy elmaradt, de Orbán egyenesen megdicsérte magát, hogy „morálisan és erkölcsösen” (sic!) járt el, és ő maga „igazságos döntésnek tartja” Safarov kiadatását. 

A témában később Orbánt pótló Navracsics szintén így járt el. Egy szóval sem helytelenítették az azeri lépést és nem tettek gesztust az örmények vagy saját hazájuk felháborodott közvéleménye felé. Csupán a saját seggüket védték.

A témában a kormánytagok tehát megfogadták a Magyar Külügyi Intézet tanácsát, és nem csak „butának”, de egyenesen „bárgyúnak” is mernek mutatkozni. A valaha szebb napokat látott Navracsics Tibor igazi eminensként emellé még a „tájékozatlant” is bevállalta, mivel oda talált nyilatkozni, hogy elég kinyitni a külföldi sajtót, amely mind helyesli és jóváhagyja a magyar kormány lépését. Ez alatt legfeljebb a külföldi képviseleteken elheverő Magyar Nemzetekre és Azeri Harsonákra gondolhat, mivel a nemzetközi sajtó és szervezetek mind éppen hogy éles kritikával illették a kormány lépését.

A kormány tehát beleállt a védhetetlen védésébe, és kimaradt egy lehetőség, hogy buta helyett tévedésüket belátó, a felelősséget vállaló és érző embernek merjenek látszani. Pedig ez utóbbi nem is lett volna akkora butaság, talán lemosott volna valamennyit a gyalázatból és javította volna a kapcsolatokat. Többek között az övékét is velünk.

De hogy egy olyan eseménysorozatot, amelynek eredményeképpen szabadlábra és megjutalmazásra került egy brutális gyilkos, kiéleződött egy nemzetközi konfliktus, megszakadtak egy országgal a kapcsolataink, partnerei előtt magyarázkodásra kényszerült a magyar diplomácia, és amely cselekedet kivívta a hazai közvélemény egyöntetű felháborodását, nos, hogy egy ilyen cselekedetet milyen erkölcsi és politikai alapról lehet sikernek beállítani, ezt inkább mindenkinek a fantáziájára bízom. Mindenestre itt, az amoralitás, cinizmus és hiúság forrásvidékén taláthatóak meg az Übüség igazán jellegzetes dimenziói.

A miniszterelnök hitet kért a kormányban. Mégis, milyen alapon?

Az ország nyilvánosházában tehát nem történt semmi meglepő, a bábszínház üzemel, bár a taps egyre ritkásabb. És mi tagadás, van némi kínos abban, ahogy az egyre fényesebb győzelmi jelentések kezdenek hasonlítani Mohammed Saeed al-Sahaf, az Öböl-háború alatti iraki információs miniszter sajtótájékoztatóira, amiben napról-napra egyre laposabbra verik az amerikaiakat, miközben ravasz hadicselekkel mind közelebb kergetik őket Bagdadhoz.

Mi tagadás, Vitéz Lejszló kalandjaira áhítozó lurkóként még valamennyire élvezhető lenne egy ilyen előadás, de felnőttként az ember csak szomorúan fogja a fejét, hogy mennyire megalázóan gyereknek nézik.

Merdre!

mindig érdeklődéssel figyeltem azokat a szelíden óvatos elemzéseidet, amelyekben a legordasabb és -cinikusabb húzásokban is képes voltál meglátni a lágyító humánum lehetőségét, és az „egyrészt-másrészt” dekázással döntetlenre menteni a menthetetlent is. Eddig talán csak két olyan alkalomra emlékszem, amikor kiléptél a semleges sztoicizmus biztos bunkeréből, és valami olyasmit mondtál, ami a felületes szemlélő számára akár megdöbbenésnek, sőt minimálverziós felháborodásnak is tűnhetett. Emlékszem, sokan meg is lepődtünk, mintha legalábbis rányitottunk volna Kalkuttai Teréz anyára káromkodás vagy likőrivás közben

Később azért minden helyreállt, ezek a sebek nyom nélkül behegedtek, miután, úgy tűnik, sikerrel akklimatizálódtál az új állami érzékenységi együtthatóhoz, és ilyen kihágás többé nem is borzolta a kedélyeket. Azóta is példás önmegtartóztatásról és rugalmasságról teszel tanúbizonyságot, amely igen figyelemreméltó, különösen abba belegondolva, hogy sok érintett számára az elmúlt időszak eseményei és módszertana inkább érzéstelenítés nélkül végzett végtagcsonkításokra emlékeztettek, legyen szó alapjogokról, retorikai, diplomáciai vagy erkölcsi, valamint a parlamentáris és a gazdasági területet érintő beavatkozásokról.

De szavaidban szerencsére mindig elérhető volt az a morfium, amely segített békévé oldani a darabolós törvényhozás riasztónak ható következményét és szövődményeit, vagy azért, mert mondjuk felmutattad a beavatkozást végző szakemberek emberi oldalát, vagy mert útmutatásod alapján lehetett minderre akár úgy is tekinteni, mint pl. a kóros túlsúly egyedi és radikálisan újszerű kezelésére.

Mindig irigyeltem a pániktól és az illetlen realitásoktól való példaértékű távolságtartásodat, miközben a műtétek egyre sikeresebbek lettek, a beteg pedig egyre halottabb.

Sajnos számomra elérhetetlen ez a hatalommal együttérző nyugodt buddhizmus, aminek nem árt se nap, se szél, és minden helyzetből kimenti a maga egyrészt-másrészt igazságát.

Bárcsak osztozhatnék benne, de így kénytelen vagyok csupán azzal a kevéssel szolgálni, hogy a blogodban vázolt megfejtési javaslatokhoz egy másik nézőpontból hozzátennék plusz egyet.

Mi lehetett tehát az oka annak, hogy Orbán Viktor a biztos lebukás tudatában hivatkozott valójában nem létező IMF-követelésekre? Az általad felvetett lehetséges variációk:

1) Szimpla figyelemelterelés (addig sem az azeri botrányról beszélnek).

2) A kormány az IMF-mumusra keni azokat az intézkedéseket, amelyeket maga akar bevezetni.

3) Zavarkeltés, hátha a jelentős tárgyalási hátrányból némi kommunikációs párnacsata után Orbán valamilyen misztikus módon előnyösebben tud kijönni (mondjuk az IMF túlreagál, aztán összeszégyelli magát és enged, vagy ilyesmi, a médiatörvény vs EU felállásban már láttunk hasonlót).

Mindez nagyon szép és kulturált, és valószínűleg nyomokban igazságszemcséket is tartalmaz. Nevezhetnénk akár a műtéti terület fertőtlenítési kísérletének is, ha már egyszer a részeg felcserek rozsdás lombfűrésszel estek neki a combcsontnak. Az úttörő/cserkész ahol tud segít, ugye. Egyfelől.

Másfelől, ha kivesszük a páciens szájából a tömést, esetleg kicsit megváltozik a választ inspiráló akusztikai környezet, és nem csak a fűrész járásának simasága vagy időnkénti elakadása ad töprengeni valót.

Elsőként magát a problémafelvetést is vehetjük direktebbre:

Miért hazudik egyre nyilvánvalóbb nyíltsággal Orbán Viktor és a kormány?

Az általam felvetett lehetséges +1 válasz:

4) Orbán azért mond zöldségeket, mert egy pillanatnak élő szónok, aki az adott konkrét közönséget akarja meggyőzni, elbűvölni és magáévá tenni. Ebben van gyakorlata. Ehhez nem terjeszti ki a figyelmét sem időben sem térben. Tehát, hogy pl. mit mondott pár napja (konkrétan éppen az ellenkezőjét, hogy rendben folynak a tárgyalások), vagy miként értékelik a szavait pár kilométerrel arrébb. Mert az ő fejében nincsenek párhuzamos univerzumok, az már egy másik nap és másik helyszín problémája és megvívandó csatája lesz. És majd ott is megkeresi a helyhez és időhöz adekvát állítást/hazugságot.

Ő egy „gyere ki a hóra az áfész elé” stílusú utcai harcos (magát is így jellemezte), megnyerendő szituációkban és nem folyamatokban gondolkozik, ezért a következetesség idegen tőle. Ebben az egy vonásában megbízható.

Csak pár példával illusztrálva. Emlékezzünk vissza: Brüsszelben részt vett a „hogyan tekerjünk a gazdasági hüvelykszorítón a renitens államok esetében” nevű dzsemborin (miután „erős Európa” szlogennel vitte végig az EU-elnökséget és az egyes országok gazdasági autonómiáját megszorító tárgyalás-sorozatot), majd másnap, azzal a lendülettel, ahogy március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén leszállt a gépe, azonnal elkezdte köpködni a hüvelykszorítós inkvizítor EU-t. Hezitálás és kétely nélkül. Új színpad, új koncert, új áfész-parkoló. Számára ez nem dilemma, hanem a helyzet természetes logikája.

Vagy: átadja az antikommunizmusért járó díjat, és azon a délelőttön nincs nála nagyobb komcsifaló, majd két hét múlva a legnagyobb hódolattal omlik retorikailag is a kínai főtitkár lábai elé/közé, akivel úgymond már negyven éve együtt gondolkodik életről-halálról, munkáról, és a misszionárius póz alternatíváiról, miközben aláfestésnek a háttérben tibetieket vegzálnak Kádár style-ban. Retorikailag mindig csak a mának él. Ugyanezt már megfigyelhettük a Merkel-levél, a médiatörvény részleges fordítása és hasonlók kapcsán.

Ugyanez volt az attitűd most a baltás-gate kapcsán is, és ezért tudta az azeri elnök orbitálisan megszívatni a súlycsoportot váltó légsúlyú Viktort. Orbán azt hitte, hogy a személyes találkozón, az általa kultivált „mano a mano” felállásban a sportszárból előrántott karizmájával lenyűgözte a muszlim kecskepásztort, és a meccset megnyerte. De a kecskepásztor nem az európai gentleman agreementre utazott, amit Orbán maga máskor szintén oly kedvtelve és plebejus büszkeséggel hugyozott keresztbe minden adódó alkalommal. A fickó már akkor csencselésből építette a saját renoméját, amikor Orbán még csak próbálgatta a konzervatív háromrészes öltönyre való átállást a liberális farmerkabátról. Így aztán hirtelen Vittorio Pinocchio érezhette úgy magát, mint Merkel naccsos asszony vagy Baroso báró úr a brüsszeli budoárban: valaki azzal kezd dicsekedni a kocsmájában az övéinek, hogy szétkokizott egy európai mimózát. És tényleg, lehet-e annál kínosabb, mintha megfújják a zsebtolvaj óráját? Mit lehet erre mondani? Az új menetben pár nappal később természetesen hazudni a transzparenciáról, ami nyilván azonnal lelepleződik, amint pár órával később mindenki bejelenti, hogy feléjük vagy kurvára nem transzpraráltak semmit (karabahi bizottság, oroszok, usa, nato sb.) vagy egyenesen sorozatosan nyíltan az arcukba hazudtak (örmények). De a zenebohóc persze nem fárad, előkapja a következőt, hogy „nem baj, van mááááásik...”

És itt harap önfarkába a kelgyó: lehet folyamatosan abban bízni, hogy egy új hazugsággal a feledés ködébe lehet burkolni a régi hazugságot, megpróbálni időt nyerni az aktuális kamuzás leleplezéséig, és remélni, hogy mindez aztán majd csak elvezet valahova. (Ugyanezt látjuk a sorozatos sikerekkel a recesszióba vezető gazdaságpolitika kommunikációjában.) És igen, meg lehet próbálni mindezt racionalizálni és megpróbálni nagyobb stratégiák elemének feltüntetni. Ez azonban csak a hazug szempontjából tűnhet reális stratégiának. Aki nincs ebbe a spirálba belekényszerítve, vagy élethelyzeténél és érintettségénél fogva nem rabja a helyzetnek (mint például a magyar állampolgárok túlnyomó többsége) annak számára ez egy nyilvánvaló hitelességi krízis. Mégpedig, ahogy a mellékelt ábra mutatja, ez egyértelmű mind nyugati mind keleti irányban. Hitelességi krízisben szenvedőkkel pedig senki nem szívesen működik együtt (ezért is tűntek el a befektetők Magyarországról), mert nem szívesen lesznek érintettek a kiszámíthatatlanul hömpölygő hazugságcunamiban.

Éppen ezért, mivel a külső kapcsolatait elveszítette, Orbán már csupán a belső közönségnek játszik.

Azt pedig pontosan tudja, hogy mivel idehaza nagyon magas az egy főre jutó állam, ez a közönség teljesen kiszolgáltatott a túlhatalomnak: a pártos sajtó, a lakájjá tett és immár fenyegetően fellépő közmédia, a civilek védelmét ellátni képtelen intézményi rendszer, a nem köz- hanem kormányszolgálatra pozícionált bürokrácia egyenlőtlenné teszi a meccset. Az impotens, erőtlen és megosztott politikai ellenzék szintén megkönnyíti az alternatív valóságértelmezést.

Az egyre rövidebb szavatossági idejű hazugságlánc, úgy tűnik tehát, veszély nélkül gyarapítható újabb szemekkel. Orbán látszólag bízhat az ily módon leszedált, aranyhal-emlékezetű társadalom tehetetlenségében, és kényelmesen hagyatkozhat a következmény nélküliség hazai gyakorlatára. Emiatt csúsztathat, állíthat nyilvánvaló valótlanságokat, azaz hazudhat ő is reggel, délben és este. A hazai politikának ez a legkisebb energiaállapotú helyzete, erre alakult ki a rutin, és jelenleg nincs semmi, ami kimozdítaná erről az energiaszintről.

A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy azért, mert nem látványos, a hitelességi erózió nagyon is működő folyamat, és végtére felemészti azokat, akik a megszenvedett igaz válaszok helyett a hazugság napi kényelmét választják.

Bár ne tette volna...

Mindezidáig a baltás gate központjában álló figura, Orbán Viktor, bár az ügy kulcsszereplői mind rá hivatkoztak, nem tartotta érdemesnek kommentálni a botrányos esetet.

A botrány címszavakban: Rami Safarov 2004-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen hidegvérű és kegyetlen módon meggyilkolta örmény katonatársát, amiért életfogytiglan börtönbüntetést kapott. Múlt hét pénteken, augusztus 31-én Safarovot a magyar állam kiadta Azerbajdzsának, ahol rögtön megérkezése után szabadon engedték, sőt kitüntették és nemzeti hősként ünnepelik. Az örmény diplomácia azonnal megszakított minden kapcsolatot Magyarországgal, és erős nemzetközi lobbitevékenységbe kezdett hazánk elítéléséért.

Az örmények nyilvánosságra hozták: előre jelezték a magyar kormánynak, hogy az odahaza nem bűnözőként, hanem hősként nyilvántartott Safarovot kiadatás esetén szabadon fogják bocsájtani, és tudhattak a háttérben folyó tárgyalásokról is, mert erre augusztus 25-én külön felhívták a magyar kormány figyelmét. Az azeri elnök a szabadon bocsátás után bejelentette, hogy már egy éve folynak a magyar féllel a tárgyalások, és Orbán Viktorral állapodott meg a kiadatásról. A nyár folyamán a magyar diplomácia valóban kiemelt figyelmet szentelt Azerbajdzsánnak, Szijjártó Péter és Orbán Viktor egyaránt tárgyalásokat folytatott Bakuban.

A feltételezések szerint anyagi ellenszolgáltatások (pl. államkötvény vásárlás, beruházás) fejében születhetett meg a megállapodás Safarov kiadatásáról, amit az eddig elmúlt időszakban a magyar állam következetesen megtagadott.

Most azonban Orbán Viktor, végre megszakítva hétvégi meccsnézését, nyilatkozott az ügyben. Bár ne tette volna. A rövid nyilatkozat minden mondata minimum csúsztatás, rosszabb esetben szimpla hazugság.

De elsőként érdemes a konkrét tartalom mögé nézni, hogy mi az, ami nincs a nyilatkozatban.

Orbán nem fejezi ki megdöbbenését, tiltakozást az azeri lépéssel szemben, még a sörpocakját sem ráncolja össze morcosan. Amúgy Ferenc Józsefesen reagál: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vagyok elégedve.” És úgy különösebben nincs is jelentősége az egésznek (és mire a falevelek lehullanak, itt lesz a zsozsó. Vagy nem).

Orbán ezzel még azt a nyápic kis picsogást és cincogó tiltakozást is érvényteleníti, amit a magyar külügy valahogy kiizadt magából, és valószínűleg szorulni fog a fideszes Kupper András is, a Magyar-Örmény Baráti Tagozat elnöke, aki szerint az azeriek „átvertek minket”.

Nincs ügy, mert Orbán azt mondja (ahogy például a Schmitt ügy sem volt ügy), márpedig az állam ő vagyunk, szóval: pofa súlyba és mindenki húzzon vissza közmunkára!

A gond csak az, hogy rajta kívül mindenki más érzékeli, hogy éppen most csorog le a csula az arcunkon, amit az azeri cimbivel közösen köptek rá, és jó lenne letörölni a gyalázatot. Hadd ne kelljen úgy tennünk, hogy az arconköpés egy „szimpla mindennapos aktus”. Bár Orbán valószínűleg arra számít, hogy hiszen engedelmes alattvalóként szemlesütve tűrtük eddig is a több tucatnyi megalázást, miért lenne ez kivétel? Ez a turha azonban most nagyon mélyről jött.

A teljes képhez érdemes szó szerint megvizsgálni Orbán reakcióját:

„Magyarország eddig is nemzetközi jogi eljárástrendet követte az azeri kiadatási ügyben, ezután is ezt teszi.”

Magyarországnak lehetősége és nem kötelessége volt a kiadás. Mégpedig a területelvűség miatt: Safarov a bűncselekményt itt követte el, a büntetését is jogszerűen töltötte Magyarországon. Semmilyen jogi vagy más kényszer nem hatott a kiadatás mellett. Az, hogy Magyarország élt azzal a lehetőséggel, hogy kiadja Safarovot, mégpedig annak nyilvánvaló tudatában, hogy a hazájában nemzeti hősként ünnepelt gyilkos várhatóan nem tölti ki büntetését, egyértelművé teszi, hogy valamilyen érdeknek kellett közrejátszania azért, hogy ez a „gesztus” létrejöjjön.

„és nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ennek nyomán kialakult vitának”

Az elbagatelizálás a létező legrégebbi és legszánalmasabb trükk. A magyar diplomácia egy forró háborús gócpontba nyúlt bele. Az örményekkel fenntartott addigi baráti, jó viszonyt felváltotta a legsúlyosabb diplomácia lépés, a kapcsolatok teljes megszakítása. Itt nem vitáról van szó, hanem minimum súlyos szószegésről, rosszabb esetben egy mocskos üzletről. A nemzetközi sajtó címlapon hozta az esetet, és mindent lehet mondani, de azt nem, hogy a magyar közvélemény „nem tulajdonít különösebb jelentőséget” az esetnek. Éppen, hogy tulajdonít, és ritka kivételként szinte teljesen egyöntetűen és határozottan elítéli a kormány lépését. Nehéz ma olyan véleménnyel találkozni, amely védhetőnek vagy jelentéktelennek tartaná ezt az erkölcsi és politikai szempontból egyaránt arcpirítióan cinikus húzást.

Amennyiben Orbán számára ennek nincs jelentősége, az minősítse őt, de ezen blazírt „hát aztán” vállvonáskor ne hivatkozzon a magyar állampolgárokra, mert emögött a gusztustalanság mögött nincsen kétharmad. És most nincs pártszimpátia alapú megoszlás sem, mert ami undorító, az undorító. Orbán most valóban létrehozta az egységet – önmaga ellen.

„Higgadtan és nyugodtan vesszük ezt tudomásul.”

Ez talán a legárulkodóbb. Hiszen épp csak készségesen hozzájárultunk ahhoz, hogy hőst csináljanak egy hidegvérű, aljas és gyáva gyilkosból. Érthető hát a higgadtság és nyugodtság, hiszen az azeriek is higgadtak és nyugodtak. Ha az azeriek tényleg átvertek minket, és mi ezt higgadtan és nyugodtan tudomásul vesszük, az annyi tjelent, hogy csicskák vagyunk, az törli belénk a lábát, aki akarja, érdekérvényesítő képességünk egy beteg krumplibogáréval vetekszik. Hoppá... De hiszen az elmúlt két évben kizárólag azt hallottuk, hogy velünk aztán nem baszaxik senki, nem félünk semmilyen konfliktustól, és annyiszor vertük már vissza Brüsszel csapatait, hogy bőrkeményedés van a seggükön a farbarugdosástól. Most pedig higgadtan és nyugodtan egy pissz nélkül vesszük tudomásul, hogy egy rosszarcú zsebdiktátor lehazugozzon minket, és akkora sallert keverjen le vezérlő csillagunknak, hogy a takony menetet vág a nyakán?

Vagy esetleg azért a lazulás, mert eleve így boltolták le? Pénz beszél, kutya ugat?

„Ez egy demokratikus európai állam. A nemzetközi jog szabályait nem titkos megállapodások szerint alakítják, hanem ahogyan azok írva vannak, nyilvánosan.”

Nem teljesen világos, hogyan válik két hét alatt egy félázsiai, erőtől lágyuló, kancsukát kívánó és demokráciacserére szoruló hordából (fényes türkménbasink értékelése rólunk), demokratikus és európai állam. Ez mégis mikor történt? Mert mi még ott tartunk, hogy Brüsszel lehúzta magát a klotyón: gyarmatosító, moszkovita, nyáladzó végelgyengülésben kimúló puhány, akit úgy szippant fel az ázsiai őserő, mint egy csík kokaint.

„Nem tervezünk semmit, mert Magyarország képes arra, hogy minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezeljen.”

Ez legalább tényleg igaz, a súlyos problémákat ezidáig mindig elbagatelizálással és szőnyeg alá söpréssel kezelte a kormány, és nem is tervez semmit az ügyükben. A magánnyugdíj pénztárak megvédésével kampányolt, majd kivégezte őket, az átléptetéskor a zsarolás és fenyegetés mellett az egyéni számlavezetésre tett ígéretet, majd mindegyik kamunak bizonyult. Ellenzékben felmagasztalta az Alkotmánybíróságot, majd az első neki nem tetsző lépésnél elvágta a torkát. A politikától való csalódott elfordulásra a szavazási rendszer saját képére szabásával és a részvétel további nehezítésének tervével válaszolt. Népszavazást szervezett a tandíj ellen, majd nekiállt az összes állami ösztöndíj megszüntetésének. Eddig valóban minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezelt. És mindegyikben könnyűnek találtatott. Ahogy ebben az esetben is, amikor egy nagyon súlyos kérdést pimf kofalármának próbál beállítani. Pedig most a legfontosabb erkölcsi kérdések forognak kockán, amelyeket nemsokára elsőtől fognak tanítani a suliban.

„Magyarország mindenkivel jó viszonyra törekszik. Megadjuk a tiszteletet, éppen ezért mindig a nemzetközi jog szabályainak betartása mellett fogunk eljárni a jövőben is, ugyanezt fogjuk cselekedni a jövőben is hasonló esetek esetén. Tiszteljük az örményeket, és reméljük, hogy jó viszonyt ápolhatunk velük a következő évtizedekben is.”

Orbán egyedül az azeriekkel törekedett jó viszonyra, és még ez sem jött össze, simán pofánröhögték. A nemzetközi jog szerint járt volna el, ha nem élez ki egy konfliktust, és nem nyújtja át tálcán az azerieknek a gyilkost. Az örmények kérték, hogy ne tegye meg ezt a nyilvánvalóan ostoba lépést, de nem tisztelte meg őket azzal, hogy ezt figyelembe vegye, és nem csoda, hogy ezek után köszönik szépen, nem kérnek az ilyen módon ápolt jóviszonyból.

Annak azonban, hogy „ugyanezt fogjuk cselekedni a jövőben is hasonló esetek esetén” sajnos nagy az esélye.

Orbán ezzel a nyilatkozattal megerősített minden pesszimista feltételezést. A legkevésbé sem zavarja az ügy, nem is tekinti ügynek, mindeközben azonban egyszerre két országot alázott meg: az örményekét és a sajátját.

Hiába éri őt majd nagy valószínűséggel az a szégyen, hogy a nemzetközi porondon az azeriek összenevetnek a háta mögött, az örmények kiköpnek előtte, és mindenki más hitetlenkedve csóválja a fejét. A legnagyobb kár, amit okozott, hogy megfosztotta erkölcsi integrációja és önbecsülése egy darabjától az általa képviselt embereket. Orbán Viktor cserbenhagyott és elárult minket. Neki köszönhetően immár nem csak gazdasági és jogi, hanem erkölcsi szinten is elértük a bóvli besorolást.

A jog és a jóérzés elleni szabadságharc legújabb, talán minden eddiginél gusztustalanabb eseményének, a baltás-gate-nek van egy nagyon érdekes eleme. Mégpedig a főszereplő távolmaradása. Minden érintett fél megszólalt már az ügyben, az örmények, azeriek, Selmeczi Gabriella, beszállt az USA nagykövetség, megjelentek a reakciók a hazai és nemzetközi sajtóban a blogoktól a BBC-ig. Az azeriek által a kiadatásban kulcsszereplőként név szerint is megjelölt Orbán Viktor azonban hallgat. Az az Orbán, aki imádja a viharmadár szerepet, aki bármikor kész beszólni, megvédeni, kiállni, kakaskodni, vitézkedni. Most, amikor igazán áll a bál, fokozódik a nemzetközi helyzet, idehaza hatalmas és tulajdonképpen egyöntetű a felháborodás, amikor tehát igencsak szükség lenne a tisztázó szavakra, akkor a főszereplőnek egy árva szava sincs.

Mondjuk ki: sunyít.

Egy Selmeczi Gabriella kaliberű zérómorféma nyökögése, majd nagy sokára a hitelesség abszolút nullfokának számító Szijjártó súlytalan nyilatkozata a maximum, ami a kormány felől érkezik.

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy nyilvános magyarázattal tartozik az, aki egy ilyen botrányba és szégyenbe keverte az országot (a lemondás sem lenne túlzás).

Mégis mi lehet ennek a beszédes hallgatásnak az oka?

Egyfelől tekinthető nyílt beismerésnek. A kormány eddig kizárólag az örmények lépésén sajnálkozott, azonban nem tiltakozott és nem küldött jegyzéket az azerieknek, amiért azok a megérkezésekor azonnal szabadon engedték, sőt hősként ünnepelték, megjutalmazták és előléptették a baltás gyilkost. Orbán berendelhetné az azeri nagykövetet, megszakíthatná a kulturális kapcsolatokat, számos módot találhatna a tiltakozás kifejezésére. Azonban sokáig nem csak hogy nincs tiltakozás az állítólagos ígéret megszegése ellen, de a kormány az azeriekkel mély egyetértésben a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. Azaz a pesszimista verzió szerint: gyilkost árultunk hitelért cserébe, minden a terv szerint halad, és a kormány várja a vérdíjat.

Eddig a sztori annyi lenne, hogy két ázsiai nepper bizniszelt a bazárban, amolyan suhogós melegítős gengszter-stílusban. (Jelenleg ma ez a valóság, tessék hozzászokni vagy tenni ellene.)

A hallgatás valódi oka azonban valószínűleg ennél cifrább. Mégpedig az, hogy Orbánt a saját fegyverével verték laposra és alázták szénné.

A mellékelt ábra szerint az azeri zsebdiktátor egyszerűen gyakorlottabb az Orbán által csodált ázsiai erőpolitikában. Ha jóindulatúak vagyunk, akkor megállapodott a pechjére csupán félázsiai Orbánnal, hogy persze, majd leüli a gyerek nálunk azt a kis időt, mi is köztársaság vagyunk (haha), a jog nálunk is első, mint odaát nálatok féleurópában (höhö), mi is úriemberek vagyunk, vagy mi (hihi). És persze megér nekünk ez a rokoni gesztus egy kis kölcsönt (kacsint, nevet, lapockát lapogat), nem kell rinyálni az IMF-től, amíg minket látsz. És Orbán valószínűleg örült, hogy végre kezd beérni a keleti szellet, mégis van a környéken megszólítható hasonseggszőr, akivel akár félszavakból is.

Majd jött Tockos&Koki

Alig szállt le azonban baltás-pajtás gépe odahaza, a nepper-cimbi olyan jóízűen röhögte pofán a magyar zöldfülű diktátortanoncot, hogy az valószínűleg még most is jegyzetel. Az azeri elnök Azonnal belpolitikai tőkét kovácsolt az esetből és saját népszerűsítésére használta fel a jogtiprást, szabadságharcosnak és népe megmentőjének állítva be magát.

Érdemes szó szerint is idézni az azeri elnöki hivatal jogi végrehajtási osztályának vezetőjét, Fuad Alasgarovot, a helybéi Szijjártót: „Safarov hazahozatása jelentős lépés, amely megmutatja, hogy Ilham Aliyev, aki az állam feje és a hadsereg vezetője, minden egyes azeri állampolgár, azeri katona és tiszt védelmezője. Safarov hazatérése annak jele, hogy milyen súlya van Ilham Aliyev miniszterelnök politikai akaratának és személyes kiállásának a nemzetközi politikai porondon.”

Ismerős? Orbán Brüsszelben mindent megígér, pl. Nemzeti Bank, médiatörvény vagy bármi egyéb kapcsán, hazaérve pedig azonnal meglépi mindennek az ellenkezőjét, hősi pózba vágja magát és népét térdén lovagoltatva elmeséli mekkora kokiosztó hatalma is van neki.

Orbán hallgatásának legfőbb oka, hogy emberére akadt: simán bebőrözték, túljátszották azon a pályán, amiről azt gondolta, hogy abban igazán otthon van. Az azeri sporttárs tökéletes kötényt adott: nem csak a népszerűségét tudta növelni odahaza, de az egész balhét könnyed eleganciával tolta át a lúzer Orbánra: bejelentette, hogy már egy éve folyt a háttéralku, és magával Orbánnal állapodott meg a kiadatásról (ezt a látogatások időpontjai tökéletesen alá is támasztják). Azaz nem csak zsebrerakta a tökfej féleurópait, de egyben azt is bebizonyította, hogy az csak egy szimpla kölcsönért pitiző barbár emberkereskedő. Orbánnak ezek után semmi nem maradt a kezében: nincs erkölcsi alapja, és nincs érdemi válaszlehetősége sem, mivel szövetségesi hálóját saját maga építette le, gazdasági és katonai ereje, érdekérvényesítő képessége egyaránt a nullához konvergál, ahogy nemzetközi megítélése is. Ezzel ellentétben Azerbajdzsán semmit sem kockáztatott, mivel ásványkincsei és stratégiai elhelyezkedése miatt nem kell tartania a nemzetközi elszigetelődéstől. Akkora kokit adhat, amekkora csak jólesik, ha fizetnek nekünk az épp akkora ciki, mintha nem. Sakk matt. You have been punked!

Orbán a nagyfiúkkal akart játszani, olyan erős akart lenni, mint az azeri beglerbég, és amikor már azt hitte, hogy belépett a klubba, hirtelen felkapcsolták a villanyt és megmutatták mindenkinek, hogy csak egy pucérseggű kültelki zsebes, akit bármikor feldobnak a menőbb maffiózó haverjai. Orbán hallgat, mert félkézzel odacsapták a felmosórúd végére és feltörölték vele a klotyót, hogy kicsit szokja az EU-n kívüli belsőépítészetet. Feketén fehéren bebizonyosodott, hogy épp úgy alkalmatlan ázsiainak mint európainak.

Sajnos azonban ebből a szégyenből mi sem maradhatunk ki.

Megérte?