Az Országgyűlés decemberben módosította a földtörvényt, ennek értelmében 2013. január 31-ig minden mezőgazdasági földhasználatot - mérettől függetlenül - be kellett jelenteni a földhivatalnak. Korábban csak az egy hektárt meghaladó használatra vonatkozott a bejelentési kötelezettség.

Kitört idehaza az adminisztrációs furor: a kormány már-már dühödt szenvedéllyel áhítja a nyomtatványalapú kapcsolatot és hivatali dörzsit az alattvalóval. Bomlott kreativitással ötli ki az újabb és újabb okmányköteles próbatételeket: kötelező kamarai tagság, kisvállalkozások kötelező adatmódósítása (min. 10-20 ezer forintos ügyvédi költség, mulasztás esetén akár félmilliós bírság), épp hogy megúszott választási regisztráció, iskolai lószámlálás, új rendszám és évenkénti autóvizsgáztatás ötlete. Legújabban pedig a ház melletti akár zsebkendőnyi vetemény irgalmatlanul sürgős császári-királyi regisztrációja 6000 magyar forintokért, különben az aranykorona értékben ezerszeres(!) bírság már repül is a répaágyás miatt.

Mindegyikben közös elem, hogy iszonyúan kötelezőek, beteges mértékű bírságokkal fenyegetnek, és se hasznuk, se értelmük. A kamara nem szolgáltat francot sem. Az adatmódosítás nem fehérít a gazdaságon, viszont őrületbe kerget több mint félmillió kisvállalkozót. A 350 ezer 1 hektárnál kisebb humuszdarabbal rendelkező mikrotermelő a „feketén” termelt retkével pedig valószínűleg csak néz, hogy most mégis mi a francot akarnak tőle? Bármiféle ellenérték, szolgáltatás nuku, indoklás semmi, a kommunikáció pedig minden esetben a megszokott csendőr-pertu. Mert csak b+, azért! Ne okoskodj, tűrj és fizess! Szokj hozzá, kicsi rigó!

Talán pártunk így kívánja büntetni a kalandvágyból itthon maradtakat? Termelés helyett bírságból próbál előállítani GDP-t, hogy így tömködje a költségvetési szakadékokat? A végletekig el akarja csigázni, és valamilyen módon bűnössé kívánja tenni a már így is teljesen szétszívatott, megalázott, összerugdalt várjobbágyokat? Vagy azért módosították így decemberben a földtörvényt, hogy a vidéki elme ne akörül pörögjön, hogyan kerülhetett néhány család kezébe a földek döntő hányada, míg ő nem kapott francot se, hanem kösse le a figyelmét a hivatalba járás, befizetés, büntetéstől való félelem?

Talán mindez együtt. De ami a legvalószínűbb: az egész nem más mint hivatali pótcselekvés és idegrángás. Az orbáni adminisztráció nem csupán a mezei polgárt szoktatta behódolásra és félelemre, de értelmes cselekvés hiányában saját apparátusát is a munka kétségbeesett szimulálására kondicionálta. Ha nincs épeszű cselekvési terv, logikus, építő szakmai feladat, akkor marad a lázas tevékenység látszatának fenntartása. Márpedig mindehhez a legolcsóbb és legegyszerűbb eszköz a hivatali basztatás. Dübörög az állam, őrli a semmit. Labdává gyúrja a kisemberek gyomrában a szorongást, hogy szokják a függést, és menjenek össze még kisebbé és alázatosabbá. És közben eszükbe se jusson megkérdezni, erőfeszítéseik támogatása, vagy legalább a békén hagyás helyett, ugyan miért fenyegetik és csuklóztatják őket napról-napra értelmetlen hülyeségekkel?

Növekvő versenyképességről hallunk szónoklatokat, miközben idehaza még a verseny előtt kétszázötvenféle űrlapot, kérvényt és ívet kell egy átlag vállalkozónak kitöltenie csak ahhoz, hogy egyáltalán felvehesse a futáshoz a klottgatyáját, miközben odakint a versenytársai már a második körnél tartanak.

Semmi nem gyilkolja jobban a munkát, mint a bizonytalanság és az értelmetlen adminisztráció. E kettőből pedig idehaza jelenleg kiapadhatatlan tartalékok vannak. Egy becsületes vállalkozó idejének majd felét ezzel a fingreszeléssel tölti. Akinek esetleg volt alkalma összehasonlítani a mi kis hazánk adminisztratív és hivatali igényét mondjuk egy holland vagy amerikai versenytárs kötelezettségeivel, annak van fogalma a különbségről.

Pofázzon akármit, az állam ma nem segít állampolgárainak az értékteremtő munkára koncentrálásban. Ehelyett szimplán segédeszköznek tekinti őket bürokratikus önkielégítéséhez. Mintha nem lenne elég az agyonbonyolított túladóztatás (söralátét? gumilepedő!), a hivatal pluszban olyan debil csendőrstílusban nyomja rá hatalmas zsírseggét a küszködőkre, mintha eltökélt szándéka lenne, hogy csírájában fojtson el bármiféle tenni akarást.

Igen, annak a KUK-nak az utódállama vagyunk, amelynek természetét máig legpontosabban Franz Kafka írta le. És igen, utána olyan birodalmak szálltak meg minket, amelyek a bürokráciát és a kegyetlenséget világszínvonalon voltak képesek vegyíteni. De mindezt fent kell tartanunk saját magunkkal szemben is? A „munka-alapú” társadalomnak muszáj munkatábor-alapúnak érződnie? Az állami és hivatali despotizmuson kívül nem tudunk elképzelni másféle társadalmi szerződést? Szándékosan házmester és portásország maradunk, hogy könnyebben átjárjon minket a keleti szél?

Márpedig amíg ebben az országban az a természetes, hogy a polgár tesz az állam kedvére és nem fordítva, addig teljességgel reménytelen bármiféle gazdasági vagy politikai kilábalás. Ameddig gyarmattartó bürokráciát tartunk fenn kirabolható gyarmatok nélkül, kizárólag saját magunk szívatására, és ezeket a látszatcselekvéseket „sikertörténeteknek” hívjuk, addig megérdemeljük, hogy ránk rohadjon ez a magunk ültette banánköztársaság.

És ideje lenne Franz Kafkáról is elnevezni néhány hivatalt.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Az iskolaállamosítás „sikertörténete” bővelkedik bizarr élményanyagban. A kádári struktúra kádári eszközkkel való kiépítése önmagában is szürreális viszonyokat eredményez: semmiről semmit nem tudó tankerületi káderek, lenullázott iskolaigazgatók központi bekussoltatása, krétavásárlásra buzdított tanárok, exlex helyzetek, bizonytalan felelősségi és jogkörök. Arra azonban valószínűleg kevesen gondoltak, hogy az új rendszer ezen túl nem csak hogy keveset hoz az iskolának, de a jogkörökön, szakmai önállóságon túl még visz is, amit ér. Konkrétan Nyíregyházán a pártiroda berendezéséhez például kirámolja az iskolákat. Kiválogatja, ami tetszik neki, és viszi, hogy az iskolák saját eszközeivel megfelelő körülmények között gyakorolhassa felettük a gazdatiszti felügyeletet.

Az eset egyszerűnek tűnik, a hatalmi indulatból kutyafuttában, szakmai előkészítés nélkül, forráshiányosan végigvert államosítás tervezésébe az infrastruktúra, úgy tűnik, nem tartozott bele. Oldják meg, úgyis minden az államé, rekviráljanak a terepen - gondolták. Hiszen mi is alapozhatná meg jobban az iskolák és a tankerület viszonyát, mint ha a hatalmi szerv első lépésként kiválogatja és lenyúlja az iskoláktól a neki tetsző bútorokat, számítógépeket, irodai felszerelést? Lehet-e jobban éreztetni a kiszolgáltatottságot és fokozni a megalázást, hogy milyen kedélyes is a régi-új feudalizmus?

Túl megszokott, túl ismerős ez az érzés idehaza. Az iskolák számára az önállóság, a felnőtt lét jelenleg csupán egy gyorsan múló ábránd. De talán ez a rekvirálási intermezzó is csak arra szolgál, hogy megélt élményként taníthassák Fazekas Mihályt:

„Hajdan ütlekkel magyarázták a' mi Atyáink
Hogy mi az alsó rend törvénnye? kinél az igasság? –
A' ki erőssebb vólt, ugyan az kénnyére bitangolt.”

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

A kormány március 15-ére ismét lefoglalta a város szinte összes gyülekezésre alkalmas közterületét. Éppen úgy, mint tavaly. 

A zsarnok a rögeszméről ismerszik meg. Mivel rossz a lelkiismerete, azt képzeli, mindig róla leveleznek az órán, személye a téma a kollegák teakonyhai beszélgetéseiben, az ő karikatúráját firkálják a vécéfalra. Ezért kényszeresen rendszabályoz, cenzúráz, felügyel és koboz.

Fél.

Mindentől retteg, ami a szabadságra emlékeztet. Fél, hogy kinevetik. Fél, hogy nem félnek majd tőle. És fél attól, hogy már nem bíznak benne, ezért nem bízik senkiben. És még többet rendszabályoz, cenzúráz, felügyel és koboz.

Jogában áll, s ha megfárad, helyet foglal. Hisz annyi a dolog: mind újabb díszőröket állítani, hálásabb hivatalt, igazabb valót.

De valami még mindig nem jó. Pusmognak a padban, elhallgatnak, ha belép, a lesikáltak helyére új firkák kerülnek. Mintha direkt nem akarnák érteni őt. Nem hinnének neki. Nem tisztelnék.

Példát statuál tehát, erőt mutat, nem riad vissza eszközöktől. De még mindig él a gyanúperrel. Betiltja hát az órát. A teát. A filcet. Az őrségek mellé is őrségeket állít, hogy rá ne szedjék. Paranoiával és hatalomvággyal vádolja a bezárkózó világot. Provincializmussal, önzéssel maradisággal. Aggodalmát fejezi ki irányába. És szánakozva nézi, ahogy töpped, zsugorodik, hámlik, mert tudja, hogy elkerülhetetlenül eléri a kacatok kisszerű végzete.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

„A kormány kommunikációja igyekszik megosztani, megalkuvó részérdekek mentén leszalámizni a tiltakozókat. Fontos, hogy a diákok ezt felismerjék és elutasítsák, hiszen külön-külön vagy egymás ellen fordítva pillanatok alatt elvéreznek. (Ebből a szempontból az sem árt, ha rajta tartják a szemüket a politikuskeltetőnek számító „hivatalos” érdekképviseleten, a HÖOK-on, amely tavalyi is puha volt, mint a vaj, és hajlamos lehet a különalkura. Nem szabad csak erre a szálra felfüggeszteniük az esetleges tárgyalásokat.)”

– írtuk mindezt december 13-án a Találkozás egy fiatalemberrel című posztban.

A HVG híre szerint pontosan erre történik jelenleg kísérlet, amikor a minisztérium olyan különalkut készül kötni a HÖOK-kal, amely a kitűzött célokból csak morzsákat (illetve azoknak is csak ígéretét) tartalmazza. Ebben a paktumban cserébe kivételezett helyzetbe hozná a HÖOK-ot, kizárná az érintetteket képviselő Felsőoktatási Egyeztető Fórumot, cserébe olyan szereplőket hozna be a tárgyalásokba, akiknek ott semmi keresnivalójuk.

Ennek a megállapodásnak aláírása a HÖOK részéről több mint árulás, sokkal inkább bűnrészesség lenne. A rendkívül súlyos helyzet és az Egyeztető Fórum decemberi megállapodásának fényében azonban remélhetőleg egyben túl nyilvánvalóan sunyi tett is ahhoz, hogy bevállalják.

Várható volt, hogy a kormány a problémák érdemi tárgyalása helyett az „oszd meg és uralkodj” taktika bevetésével próbálja majd megúszni a kérdést. Az eddigi leépítések alatt passzívnak maradt, félig-meddig baráti HÖOK megkörnyékezése és leválasztása logikus lépés. Ha a diákság egy része, elsősorban a Hallgatói Hálózat vezetésével, nem radikalizálódik, és nem hozza lépéskényszerbe a HÖOK-ot, némi morgáson kívül a hivatalos szervezet valószínűleg most sem zavart volna sok vizet. Ideális partner lehet tehát egy ilyen aljas mutyihoz, ami a kormány részéről csupán a megszokott rutin lenne, a diákság részéről viszont méltatlan folytatása egy biztató kezdetnek.

Az, hogy a 2008-as tandíj elleni szavazás után a Fidesz 180 fokos fordulattal tavaly egyenesen az államilag támogatott helyek megszüntetését tűzte ki célul, a sokadik arcpirító cinikus lépés volt a részükről.

Mert talán emlékszünk még:

A diákok tüntetés-sorozatával azonban végre érdemi civil válasz érkezett. Sőt, a hallgatók, példamutató módon, nem csupán egyes részérdekek mellett, hanem az egész ágazat reformja és jövője érdekében álltak ki, szolidaritást vállalva egyben az utánuk jövő nemzedékkel is. Az utóbbi tíz évben nemigen akadt ehhez akár csak hasonlóra is példa. Egy generáció a legjobb arcát mutatta meg.

A kontrasztot tovább fokozta, hogy a diákok tiszta, logikus és konstruktív állásfoglalására és követeléseire a kormányzat kezdettől fogva a csúsztatás és manipuláció eszközeivel reagált. Sorozatban jöttek a megszegett ígéretek, szakmaiatlan ötletelések, elképesztő hazugságok és reakciók (romkocsmás ál-egyeztetés, 3 napos reform, hallgatók listázása, egzisztenciális fenyegetés, torzító híradások, lejáratási kísérletek). A kormányzat másfél hónap alatt a kapkodás, kontárság és sunyiság olyan tömény vegyületét állította elő, amely egyértelművé tette, hogy ez a rezsim alkalmatlan a témáról való érdemi diskurzusra.

Nehéz elfogadni, mert szinte felfoghatatlan: ezt a rezsimet a spórolási lehetőségen és a hatalomkoncentráción kívül egyszerűen nem érdekli az oktatás. A terület képviselői reménytelenül felkészületlenek, korhadtak és fogalomtalanok. Bármiféle tervezés, előkészítés és szakértelem híján egyedül a célul kitűzött felsőoktatási hatalomátvételt és forráskivonást képesek „menedzselni”. A felsőoktatás reformját tőlük várni olyan, mintha egy orrszarvút próbálnánk rábírni a gátfutásra. Nem fog menni.

(A prioritások összehasonlításaként: a futballal kapcsolatos bármely terület az utánpótlástól az infrastruktúráig összehasonlíthatatlanul nagyobb figyelmet és bővülő forrásokat kap, mint a 3 napos reformmal letudott és több mint 30%-os forrásveszteséget elkönyvelni kénytelen felsőoktatás, amely pedig Magyarország egyetlen gazdaságilag jelentős természeti erőforrása.)

Így tulajdonképpen egyetlen lehetőség marad: a további rombolás megakadályozása. Ha a diákok engednek a hat pontból, és belemennek a hatalmi mutyiba, az eltoszás átnevezésébe, azzal megszüntetik saját állításaik erkölcsi és szakmai alapját. Úgy járnak, mint apáik és anyáik: egy bűzös kompromisszum-massza kellős közepén találják magukat, amely élhetetlenné teszi az életüket a következő évtizedekre. Megszünteti tartásukat, a jobbításba, rációba, szolidaritásba vetett hitüket, felzabálja őket az élet-korrupció, és újratermelik azt, ami ellen joggal felléptek. És még egy ’56-juk sem lesz, amire emlékezhetnének, vagy egy ideiglenes itt állomásozó Vörös Hadseregük, amire hivatkozhatnának.

Fontos felismerni, hogy amiről nem lehet, arról nem szabad megállapodni!

Ahogy egy majdani érdemi rendezés alapját szüntetheti meg, ha a a diákok belemennek egy rossz alkuba, úgy az ellenkezője is igaz: a következetes kiállás és állhatatosság olyan erőt adhat, amely később sem engedi elveszni a lényeget a napi politikai érdekek között.

Éppen ezért nem szabad feladni a racionális érvekhez való ragaszkodás alapállását sem. A hatalmi szó nem érv. Adatok, indoklás, összefüggő érvrendszer hiányába a meztelen politikai akaratra nem építhető hatékony és fenntartható rendszer. Az csak a hatalomgyakorlás szado-mazó házipornója lesz, amint azt napról napra látjuk. Amennyiben a kormány a döntéseihez kapcsolódó érveket nem hajlandó feltárni, vagy ami még valószínűbb, egyáltalán nem rendelkezik ilyenekkel, úgy azokkal szemben jogos, sőt szükséges a tiltakozás. A civil társadalom ugyanis nem a hatalom csicskása.

Semmilyen érdemi érv nem hangzott el például arra vonatkozóan, hogy miért akarja fizetőssé tenni például a kormány az adott 16 szakot, amelyekre ráadásul az összes hallgató fele jelentkezett. Miért pont ezeket? Azok az alátámasztatlan, egymásnak ellentmondó mondatok, amelyek ezzel kapcsolatban szállingóztak, csupán arra voltak jók, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: ezek a döntések puszta spórolásból, továbbá homályos babonák, előítéletek és árnyékban maradó szándékok mentén fogalmazódtak meg, és semmi közük az ésszerűséghez vagy a valósághoz. Az ezek körüli alkudozásokkal kapcsolatban szintén semmilyen érv „nem szivárgott ki”. Az alku nem érv, az egész marad ugyanolyan légből kapott, űrben csíráztatott semmi, mint az önfenntartó felsőoktatás szlogenje. Miért 0 vagy 10%? Mi alapján? Hasraütés? Madárjóslás? Bármiféle szakmai, szociológiai, gazdasági indok esetleg? Statisztika, kimutatás, hatástanulmány? Hol a tervezés, politikai vita, társadalmi, szakmai, érdekképviseleti egyeztetés? Akármi, bármi, valami?! Milyen alapon tetszik beszélni? Háromnapos oktatási-reform alapon? Nekünk minden jó, amit felülről mondanak alapon?

És ugyanez igaz a röghöz kötés őrületével, az egyetemi autonómia felszámolásával és az összes többi kérdéssel kapcsolatban is. Az ilyen módon elővezetett szándékok és döntések egyszerűen nem tárgyalási alapok. Maximum alkalmatlansági tünetek. Az egész diskurzus nagyon emlékeztet a választási regisztráció esetére: az egész nem más, mint indoklás nélküli, napi érdekek mentén improvizált, átgondolatlan, és végeredményben társadalomromboló ötlethalmaz.

Ne feledjük: ami most folyik, az a magyar oktatásügy kivégzése. Amíg ez az ügy tétje, addig egyszerűen elfogadhatatlanok az olyan hátsó szobában kötött különalkuk, hogy jó, de akkor csak a fél szemét kössék be, hat helyett öten lőjenek, és a vezénylés nyelve urdu- helyett a svéd legyen. Petőfiék sem mondhatták, hogy oké, akkor az 1-4-6-8 pontokat kihúzzuk, ha 5 éven belül kiengedik Táncsicsot és a Pesti Divatlap címlapon lehozza az Anyám tyúkját.

Ami ettől a kormánytól szakmailag elvárható és vele szemben elérhető az jelenleg az, hogy ne rontsa tovább a kétségbeejtően rossz helyzetet. Ne vonjon ki forrásokat, ne terjessze ki a politikai hatalmat az iskolák után az egyetemekre is. Ne vonjon el alapjogokat egyoldalú szerződésekkel a hallgatóktól. Anyagi cenzussal ne hozza kilátástalan helyzetbe a középiskolások jókora hányadát. Ennek elérése is pokoli nehéz, de nem feladható küldetés, mert innen minden lépés hátra már a szakadékot jelenti.

A jó reformhoz szakértelem, figyelem és idő kell, és mivel a kormány nem rendelkezik szakértelemmel, így a diákoknak most a problémára irányított figyelemmel időt kell nyerniük. Határozott, következetes, racionális beszéddel, és ha kell, akkor sztrájkkal, tüntetéssel, egyetemfoglalással. Minden rendelkezésre álló demokratikus eszközzel. Elutasítani a szalámizást, összetartani és nem engedni a minimumból. Hogy egyáltalán maradjon még valami reformálni való.

És közben tervezni, gyűjteni az információt, érveket, tapasztalatot, és megtartani a lelkesedést, mert valakinek meg is kell csinálnia ezt a reformot!

______________________________________________

UPDATE: Hálisten bevált amiben bíztunk: a HÖOK nem vállalta a különalku rizikóját és elállt annak aláírásától.

UPDATE 2: Úgy tűnik, a HÖOK mégiscsak felvette a kormánykompatibilis gusztustalanság tempóját, és a délben kiadott közleményét megcáfolva mégis aláírta a különalkut. Hogy ez pontosan mit tartalmaz, egyelőre nem tudni. Ha a tegnapi verzióhoz hasonlót hagyott jóvá, úgy a pesszimista verzió érvényes, és a HÖOK, egyszerűen szemen köpte azokat a szervezeteket, akik kiállásukkal helyzetbe hozták őket.

Ez a kérdés tehát eldőlt: a HÖOK lement kutyába. A minisztériummal karöltve kigolyózta az egyeztetésről azokat, akiknek köszönhető volt, hogy egyáltalán elkezdődtek a tárgyalások, cserébe egy semmitmondó, általánosságokat felsoroló úgynevezett „részmegállapodásért”. Szégyelljék magukat!

És ahogy várható volt: a tandíjat a brutális ponthatárokkal "biztosítják" a kérdéses szakokon: 

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

A Bayer-ügy utóélete pontosan megmutatja, milyen rugóra jár az elmúlt évtizedben tragikusan lezüllött politikai kultúra óraműve. És azt is, miért borzalmas és folytathatatlan ez a gyakorlat.

Ismét elveszni látszik egy esély arra, hogy a társadalomban meginduljon a problémák és traumák feldolgozásának egy újfajta, józan és problémaközpontú metódusa. Pedig némi bölcsességgel a politikai elit példát mutathatott volna arra, hogy képes módosítani beszáradt reflexein.

A legtöbb ép érzékű ember számára, politikai oldaltól függetlenül, egyértelmű volt, hogy egyes, kiragadott eseteknek a kollektív faji bűnösséggel való összemosása felelőtlen, mocskos és gusztustalan tett. És az sem volt kérdés, hogy ennek képviselője nem comme il faut. Amennyire viszolyogtató és ostoba volt maga a megnyilvánulás, annyira jó lehetőséget adott volna arra, hogy a politika kinyilvánítsa, hogy amiként az erőszak, úgy ez a fajta beszédmód sem elfogadható a társadalom számára.

Minderre voltak is biztató jelek, a jobb oldal több képviselője (pl. Navracsics, Deutsch), kicsit ugyan kényszerből és langyosan, de azért jelezte, hogy a többszörösen kitüntetett, pártállamilag jól fekvő békeharcos bizony elvetette a sulykot. Első reakcióként maga a lap is visszakozott, és majdhogynem elnézést kért. A valódi nagykutyák persze nem nyilvánítottak véleményt, óvatos hallgatással nem támadták a harcostársat, de nem is támogatták a védhetetlent.

Amennyiben a fókusz megmaradt volna a konkrét szereplőkön, azaz a hírlapírón és az újságon, úgy az eset jó példát adhatott volna arra, hogy a szélsőséges, gyűlölködő beszédmód a közös polgári értékek mentén elszigetelhető és megbélyegezhető. Ez nem valamelyik oldal, hanem a társadalom és a politika közös győzelme lehetett volna. A jogvédelem ellátja a jelzőrendszer szerepét, a kormányzó hatalom pedig demonstrálja, hogy az ilyen típusú megnyilvánulásokat nem engedi fel a mainstream-be, és a megosztó törekvésekkel szemben a társadalom egészét képviseli.

Ez olyan konszenzust biztosíthatna, amelyre mint közös alapra lehetne építeni egy, a problémát mélységében és lényegi szinte kezelő programot. Olyat, amely magában foglalja a szegregációt, nyomort, faji előítéleteket, iskolázottságot, foglalkoztatást és egy sor más kérdés érdemi kezelését. Hitelesen, szakmai alapon a gyakorlatban. Enélkül ugyanis nem megy.

Ehelyett a szereplőknek közös erőfeszítéssel sikerült újra kisakkozniuk a jól ismert, sehova nem vezető, kizárólag az indulati energiákat tovább gerjesztő megosztottságot. Ehhez pedig csupán arra volt szükség, hogy a résztvevők önző érdekből és megszokásból a lehető legrosszabb pozícióba kényszerítsék a másikat.

Amikor a kezdeti bizonytalan, többféle kimenetet is magában hordozó állapotban a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz a figyelemért cserébe emelni a tétet, és a régi reflexeknek megfelelően rátolni az egész balhét a Fideszre, azzal nagyjából el is dőlt, hogy az egész újra beledöglik az aktuálpolitikai csula-versenybe. Mindenki villámgyorsan rátalált a jól kikoptatott vájatra, az MSZP nyomban csatlakozott az érdekeibe vágóan direkt elhibázott célratartáshoz, a buliba mindig késve érkező Szolidaritás pedig rendesen alávágott az Együtt 2014-ek azzal, hogy jelenlétével egy fals irányzékú akcióban tette közvetett részessé a mozgalmat.

Az esettel a főszereplők mellett ugyanis veszített a politikai megfontoltságot kommunikálni próbáló E14 is. Mégpedig a hezitáló tétovaságával, majd a Szolidaritás önjáró lépésével, amellyel rácsatlakozott az MSZP-DK kezdeményezésre. Egyrészt elvesztette így a saját álláspont markáns kinyilvánításának esélyét, másrészt követő színben tűnt fel egy nem túl szerencsés motiváltságú akcióban. Bajnai hiába ismerte fel, hogy hiba Bayer helyett a Fideszt támadni, álláspontját nem tudta érvényesíteni. Ha az E14 szándéka szerint valóban párttá válik, nagyon gyorsan változtatnia kell, és az ilyen improvizatív, határozatlan tökölés helyett követhető és következetes állásfoglalásokkal és tettekkel kell fellépnie, különben el fog vérezni a gátlástalan profi taktikusok bozótharcában.

A DK-nak és az MSZP-nek a tagság hitéletének megerősítése miatt természetesen épp olyan elemi érdeke, hogy a Fidesz ellen vonuljanak fel, mint amennyire a Fidesznek óriási megkönnyebbülést okozott, hogy végre a régi ellenfelekkel foglalkozhat, és nem Bayer kormányvédő főcivil vérciki baromsága miatt kell mentegetőznie. Mivel a Fideszt, mint pártot magát támadták meg, teljes gőzzel beindulhatott a mi-ők retorika és terelés, és a felek megmaradhattak a lámpa leverése utáni kocsmai verekedés pusztai hagyományánál.

A legnagyobb nyertes az egészben természetesen Bayer és az általa képviselt „üsd-vágd-nem-apád” berserker retorikai őrjöngés. Röhöghet a markába, miután második cikkével kajánul ablakot rajzol a horogkeresztből, és örülhet, hogy a DK-MSZP hathatós segítségével elérte, hogy a Fidesz beszálljon a segge megvédésbe, törlesztve mintegy a békemenetekért. Amelyek nem mellesleg, így visszamenőlegesen is kaptak egy - valószínűleg sok résztvevő által amúgy nem kívánt - radikál-szélső bukét.

Az MSZP és a DK persze mindent elkövet, hogy rátolja az ügyet a Fideszre, védekezésre kényszerítse, karbantartva így a saját rajongóit, és fenntartsa a fasiszta-Fidesz látszatát. Akkor is, ha jól tudják, hogy a Fidesz a legkevésbé sem faji, sokkal inkább egyfajta elcseszett szociáldarwinista lendülettel, vagyoni alapon szegregál. Mivel számára is kényelmesebb, a Fidesz elfogadta ezt a diskurzust, azon az áron is, hogy a szoci-szapulásért cserébe tulajdonképpen egy gyékényen árul egy vállalhatatlan figurával. Pedig egy egyértelmű és nyilvánvaló elhatárolódással, horribile dictu, Bayer kizárásával nagyon pozitívan is kijöhetett volna a szituból. Közép-megoldásként megmaradhatott volna a higgadt távolságtartásnál is. Egy zsebnáci mögé való védelmező felsorakozás azonban nem éppen polgári cselekedett, és a legkevésbé sem bölcs lépés. (Emellett a baltás-ügy után a "Ne álljatok a gyilkosok pártjára" felirat pedig legalábbis megmosolyogtató.)

Tömören: Gyurcsány célja az volt, hogy kiprovokálja a Fideszből, hogy ne elítélje, hanem védje meg Bayert. Az pedig meg megvédte, hogy provokálhasson Gyurcsánnyal.

A végeredmény egyelőre tehát az a meddő acsargás, amely megakadályozott bármilyen érdemi cselekvést az elmúlt évtizedben, viszont segített megőrizni a törzsgárdák harci szellemét a politikai anyag-csatában. A direkt-süketeknek ebben az ostoba harcában azonban mindannyian vesztesek vagyunk. Mert ahogy egy indiai közmondás tartja: „ahol az elefántok szeretkeznek, ott százszor jaj a fűnek!”

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

A civil- és békedíjas Bayer Zsolt fontos szerepet tölt be a közössége életében. Erősíti a csoportkohéziót: ápolja a közös hitelveket, szokásokat és babonákat. Őrzi és fejleszti azok nyelvét, szimbólumrendszerét, metaforáit. És mint az egyik kiemelt fontosságú kötőanyagot, karbantartja a gyűlöletet. Az elhíresült Ki ne legyen? cikk esetében sem történt ez másként

Rajongók

Mivel a kormányzati politika már-már követhetetlenül következetlen, és a hűség kinyilvánításán túl szinte lehetetlenné teszi a pozitív viszonyulást, ilyentájt ez a szerep különösen felértékelődik. Valamilyen módon minden politikai közösség kitermeli a saját gyűlölet-kultúráját. A célnak megfelelnek egyének és különféle csoportok is, Gyurcsány, Orbán, maszoposok, fideszesek, akár „minden politikus” is, valamint zsidók, cigányok, franciák, diákok, nyugdíjasok satöbbi a végtelenségig (ha nagy az ínség vagy a paranoia, jöhetnek a belsős csoporttagok is). Az identitásképző gyűlölet alapelemeit, a szókészletet, fordulatokat és a mentális mondókákat a csoportok tagjai gyorsan elsajátítják, és így már eligazodnak a világban.

Ennek a mindenütt jelenlévő gyűlöletkertészetnek Bayer Zsolt régóta avatott mestere. A világ mi-ők felosztása, a csoportidentitások kívülről, csuklóból való meghatározása a kisujjában van. Ehhez nagy segítségére van a kételymentes bizonyosság, amely erőt és kitartást kölcsönöz számára. De Bayer Zsolt alapvetően nem ideológiai, hanem retorikai gazdálkodó. Az ő terménye a nyelvi indulat, ezeken a trópusokon érzi otthon magát. Ebből kifolyólag szövegeinek alanya teljesen szabadon változtatható. A zsidó, cigány, libsi, komcsi és a többi bármikor felcserélhető lenne a jobberre, konzervatívra, turulpöttyösre.

Bayer ugyanis nem meggyőződést, eszmét, gondolatot, hanem magát a gyűlöletet tartja karban. Annak retorikáját ülteti, palántázza, gondozza és aratja. Az, hogy éppen ki sakál, ki az állat, kit kell nyakig beásni, eltüntetni, szétverni a pofáját, az ebben a nyelvi közegben tulajdonképpen csereszabatos. Éppen úgy, ahogy az ellen békegyűlöl, akit éppen elé állítanak, ha Európa, ha IMF, akkor az, ha a diákok, akkor ők, az indulat szabad vegyérték, bérelhető eszköz, bármihez köthető.

A grammatika diszkrét bája

Érdemes megfigyelni a bayeri próza dinamikáját, mert sokat elárul a gyűlöletkarbantartás titkairól. Mindig szubjektív és érzelmi, és egy konkrét eset kapcsán egészen rövid nekifutás után képes az általánosítás abszolút szintjére emelkedni. Retorikája is ezt követi, szinte érződik, ahogy spanolja és hergeli magát, hogy végre megérkezhessen a gyűlölet tiszta, felhőtlen, nyílt egére: az „ezek ilyenek”, „ez így van”, „ez az igazság” önerősítő, tautologikus kijelentések ítéletnapi bírói székébe. A szöveg lendülete mindig segít neki elrugaszkodni a valóság párkányáról, így azután nem kell ellentmondásos, zavarkeltően bonyolult, így töprengésre okot adó konkrétumokkal bíbelődnie. A bayeri logika az igazságot nem keresi, mivel annak birtokában van, ehelyett magukat az eseményeket önti a kész formákba.

Ebben a világban mindig az utolsó csatát látjuk, a fény és sötét, a jó és a gonosz, Ahura Mazda és Ahriman végső küzdelmét. És mialatt ezt az armageddoni drámát közvetíti, Bayer Zsolt érezhetően nagy hatással van önmagára. Így nő a gagyi előítélet-halmaz a saját szemében tabudöntő heroizmussá, az uszítására válaszként érkező tiltakozás pedig így teszi őt (a hatalom kegyeltjét) üldözött és megfeszített mártírrá. Miközben érezhetően csak attól fél, nehogy a balhé miatt kegyvesztetté váljon az udvarnál.

Szövegeinek ez az egyszerre manicheisztikus, végletesen drámai és militáns vonása az, amely vélhetően oly kedves a Vezérnek is, hogy soha nincs szíve leinteni ezt a tiszta érzeményű, heves fiút. Mivel Orbán maga is meggyőződés nélkül, szinte csak retorikai káposztalevelekből áll, ezért feltehetően rokonszenves neki ez a feltétlen hűségű, szenvedélyesen tartalommentes tiszta verbalitás. Épp úgy értékeli, mint Matolcsy teljes és feltétel nélküli számszaki absztinenciáját, a Szijjártó-féle tökéletes személyiség-vákuumot, vagy Selmeczi Gabriella fokozhatatlan szőkeségét. A végletek vonzzák a mestert, és Bayer pontosan tudja, hogy ez a lelki rokonság megóvja őt a következményektől. Büntetlenül játszhatja a kópé Rontó Pált, aki ellopja a radikálisok vacsoráját. A kormánypárt prominenseként non-stop útszéli módon zsidózhat egy olyan országban, ahol több mint félmillió embert gyilkoltak meg pusztán a származása miatt. Elpusztítandó állatoknak nevezheti a cigányok „jelentős részét”, nem sokkal azután, hogy ártatlan embereket nemrég csak amiatt vadásztak le előre megfontoltan, mert romák voltak.

Mindezekkel együtt Bayer vezető, udvari publicista lehet, akit békessége és fokozhatatlan civilsége kitüntetésre érdemesít az állampárt részéről. A szalonnáci kettes alá fogalmazásából így lesznek egy szenvedélyes tollforgató félremagyarázott szavai, amit kiforgatnak a sakálok, akik mint tudjuk... és megint elölről. Különben is, mindenki fogja be a lepénylesőt, mert „elmúltnyócév”, a Magyar Hírlap pedig egy független újság...

Bayer, és az őt házi kedvencként elnéző Orbán, ott téved, hogy azt gondolják, azért mert számukra ez csupán nyelvi játszma, ezért nem is kell neki jelentőséget tulajdonítani: ez csupán „az irodalom-politikai munkásság része”. Az MSZP és DK pedig ott téved, hogy azt hiszik, a fasiszta-mumussal újra megsüthetik a pecsenyéjüket.

Lápi lidérc

A Bayer-Orbán gondolkodásmód azért téved (ehhez a szöveghez Orbánnak persze nyilván nem volt köze, max a szemhunyásban lesz), mert az a beszéd-szándék-valóság világ, amiről azt gondolják, hogy pontosan értik és uralják, valójában nincs az ellenőrzésük alatt. Talán nem is érzékelik, hogy az egyszerűen nem működik, hogy a nevesincs jobbikos antiszemitára válaszul kiküldik a térre Rogánt, hogy legyen látványosan polgár, a saját kitüntetett, szimbolikus házihülye ellenben csak egy szélsőbohém, független magánember.

A Mesterházy-Gyurcsány tengely pedig azért téved, mert az antifasiszta kártyát ezidáig mindig a problémákra koncentrálás helyett játszották ki, és szintén csupán retorikai, verbális kérdésnek tekintették. Ráadásul teljesen rossz dimenzióban próbáltak/nak fogást találni a Fideszen. A Fidesz ugyanis autoriter, de nem rasszista. Ez csupán mindkét részről a probléma melletti elbeszélést segíti, és ennyiben mindkettejük számára kényelmes.

Így aztán létrehoztak egy olyan televényt, amelyben pompásan megél a szélsőség, és a Bayer-féle egybites, primitív uszulás valamiféle tabudöntögetésnek tüntethető fel. És addig nem is lesz változás, amíg a politika megelégszik egymás szalmabábjainak csépelésével, és nem hajlandó szembenézni azzal, hogy a magyar társadalom egyre megosztottabb és reménytelenebb helyzetben próbál túlélni, amely a periférián okozza a legtöbb feszültséget.

Sajnos a válság, valamint a társadalmi szétszakítottságot még inkább felerősítő gazdaságpolitikai, szociális és oktatási lépések nem hogy segítenék a megoldást, de egyre jobban elmélyítik a problémákat. A létbizonytalanság, a szélesedő nyomor-zóna, a polgári létezés alapelemeitől megfosztott középosztály, a társadalmi mobilitás ellen indított érthetetlen hadjárat, a szolidaritás meggyengülése mind klasszikusan elősegítik a szélsőségek megerősödését. Mindehhez hozzájön, hogy idehaza egyáltalán nem történt meg a múlt feldolgozása, sőt egyre csak hízik a kibeszéletlen, leginkább csak bűzös gázokat termelő történelmi üledék-réteg.

És igen, ez a szittyós láp sajnos felbüfizik olyan metánbuborékokat, mint amilyen az állami pénzből finanszírozott, majd kitüntetett Béke-vezér Bayer Zsóti jelen prózája, aki ennek a mocsárnak egyik többszörösen érdemes és élenjáró bolgárkertésze. Amiként, igen, bőséggel vannak kollegái a gyűlöletkarbantartó, lápi trágyázó szakmában más politikai tájolású zsombékokon is.

Fel kellene azonban ismerni, hogy erre a talajra nem lehet várat építeni, a gyűlöletkertészet csupán egy olyan ingoványt tud létrehozni, amely bármit képes ugyan elnyelni, ellenben semmit nem tart meg a hátán.

_______________________________________________________________

Update: A Magyar Hírlap már nem kér elnézést

Átírta a Magyar Hírlap tulajdonosa, Széles Gábor és Stefka István főszerkesztő azt a közleményt, amit még kedden adtak ki a Bayer Zsolt publicisztikája miatt a "lapot ért támadásokra". Az eredeti Válasz a támadásokra című írás már nem érhető el a Magyar Hírlapon, csak a frissített verzió, ami bár jelentős mértékben megegyezik a kedden megjelent közleménnyel, de kimaradt belőle például az a rész, melyben elnézést kérnek, amiért Bayer Zsolt publicisztikája "félreértésekre adott okot".

Kedden azt is megígérték, a jövőben még fokozottabban figyelnek majd arra, hogy "olyan írás ne jelenjen meg, ami gyűlöletkeltésre adhat teret akár a jobb akár a baloldal számára”. Ez a szerdai cikkben már nincs benne.

A módosított verzió már így zárul: "A Magyar Hírlap nemcsak visszautasítja a posztkommunisták legújabb boszorkányüldözését, de felhívja olvasóit, támogatóit, hogy álljanak ki főmunkatársunkért, lapunkért és a munkáját végző nemzeti kormányért."

Biztos jót tesz most a kormánynak, hogy a Magyar Hírlap a kölcsönös gazdasági segítség tanácsa szellemében belekeveri őket Bayer ügyébe? 

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Tegnap szörfölgetés közben egyszer csak Rogán Antalra kapcsoltam, aki épp úgy beszélt a józan észre való hallgatásról, hogy közben tulajdonképpen non-stop hazudott. Gondoltam, csak a vicc kedvéért nézzük meg a dolgot kicsit közelebbről.

Legutóbb azt írtuk: ha a Fidesznek maradt még néhány valóságérzékelésre alkalmas neuronja, akkor nem áll neki keménykedni a választási regisztráció ügyében, hanem elfogadja az Alkotmánybíróság minden szempontból megsemmisítő határozatát és lenyeli a békát. Nem kis meglepetésre a párt valóban így is tett, megkímélve ezzel magát és a választókat is egy sor további kellemetlenségtől.

Orbán nagyon nehezen, de végül felismerte, hogy a regisztráció erőltetésével olyan majomcsapdát fabrikált magának, ami nagyon veszélyes lehet a hatalmára nézve, és az utolsó utáni pillanatban képes volt elengedni a banánt. (Azért a párttársak fejében valószínűleg megfordult a gondolat, hogy jó ötlet-e, hogy egy piromán az őr a benzinraktárban.)

Hét nap alatt teljes fordulat következett be. Egy hete pénteken Rogán és Szájer még blazírt magabiztossággal álltak a nyilvánosság elé az Alkotmánybíróság formai okokra hivatkozó, átmeneti rendelkezéseket megsemmisítő végzése után. Bejelentették, hogy a formai kifogás nem probléma, ettek ők már Alkotmánybíróságot, az összes megsemmisített passzust regisztrációstul egyszerűen belegravírozzák majd az Alaptörvény főszövegébe, oszt jónapot.

Azonban Áder, aki a brüsszeli évek alatt, úgy tűnik, vakonddá lett, megnyitotta a kiskaput az AB számára, hogy az tartalmilag is vizsgálhassa a választási regisztrációt. Abból pedig hirtelen rés lett és nem erős bástya. Amiről a Fidesz azt gondolta, hogy ravaszul jól eldugta az Alaptörvénybe a talárosok elől, azt az Alkotmánybíróság körülményesen, de végül mégis kipecázta, és megállapította, hogy az bizony kukaérett selejt, és mindig is az volt.

A legérdekesebb a sztoriban így most talán az, ahogy a Fidesz prominensei amolyan Man in Blackes tempóval próbálják meg elhitetni, hogy az egész eddigi és konkrétan az egy héttel ezelőtti izmozás meg sem történt. Csak egy kis mocsárgáz volt, ami megrekedt egy légzsebben, vagy ilyesmi. Arra figyeljenek, amit a villanás után ma hazudunk, picsábamár!

Azonban már a tandíj kapcsán is kiderült, hogy a folyamatos trükkös hazudozásban az a rossz, hogy a múlt nem törlődik nyomtalanul. És ameddig a Fidesz neuralizálója nem tökéletes, addig bizony csak potyognak egymásra a hazugságok. És sokszor ez az élmény meghatározóbb a választók szemében, mint külön-külön egyes döntések hatása.

Nézzük például hogyan is nyilatkozott Rogán Antal tegnap az egy héttel ezelőtti eseményekről (a teljes beszélgetés itt):

És hogy nézett ez ki a valóságban:

Érdemes végignézni a teljes anyagot:

És az egyik legérdekesebb kérdés még el sem hangzott: Miért nem nyilatkozik Orbán a témában? Hiszen tulajdonképpen az ő ötlete volt az egész! Ő menedzselte, védte meg a belső és külső támadóktól, képviselte a rádióban hétről hétre. Csak alig pár napja, hogy „műbalhénak” nevezte az erről való vitát. is És persze az AB döntése után ő adott utasítást a téma elengedésére is. Azzal, hogy szokás szerint a bukta után felszívódik, és megint az istállófiúkkal takaríttatja el a lócitromot, egyszerű gyávaságot mutat: fél attól, hogy monoklivel látják. Pedig, ha vállalna néhány ilyen emberi, esendő gesztust, ha be tudná látni, hogy tévedett, azzal valószínűleg többet nyerne, mint így, hogy minden buliba Terminátornak öltözik, aztán nem jön elő a gardróbból, ha lebukik a gagyi napszemüvegével.

A Fidesz ma ott tart, hogy amikor végül helyesen dönt és szimpatikusnak akar látszani, azt sem tudja megtenni hazugság és beszólogatós arcoskodás nélkül (ha akarnánk, dafke beleírhatnánk!). Így nem lehet hietelességet építeni. Ez a hajó már elment. Hiába tesznek fel Yoda-álarcot és szórnak rezsire való aprót a nép közé, nem tudják megakadályozni, hogy vonulásuk közben mindenki lássa: bizony, ez a király meztelen.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Azzal, hogy az Alkotmánybíróság a tartalmi vizsgálat során is alkotmányellenesnek találta a választási regisztráció tervezetét, a kormány újabb Rubiconhoz érkezett. Amennyiben ezt is átlépi, és egyszerűen beleírja az Alaptörvénybe a választási regisztrációt, azzal megszűnik a jogállamiság maradék látszata is. Az alkotmány formailag és hivatalosan is "szabad ötletek jegyzékévé" alakul. Nem mellesleg kezdettől fogva az.

Ha a Fidesznek van egy fél deka stratégiai érzéke, nagyvonalúan lemond a Kubatov-lista állami eszközökkel végrehajtott frissítéséről, és a sóhaj oldalszelén bevitorláztatja az összes többi átmeneti rendelkezést a ronggyá pótlapozott Alap-Hahotába. Így (nem létező) józan törvénytisztelő polgári attitűdöt villanthatna, egyszersmind fonák módon, mellékhatásként megerősíthetné az egypárti alkotmány jelenleg zéró társadalmi legitimációját.

Szájer József előzetes reakciója, miszerint, ha az AB el is kaszálja a regisztrációt, azt az Alaptörvénybe írva fogják alkotmányos védelem alá helyezni, azonban nem sok jóval kecsegtet. Ez azt mutatná, hogy a Fidesz teljesen elveszítette a stratégiai politikai gondolkodás képességét, ami nem sok jót ígérne a hátralévő másfél évre. Ha valamit egyetlen ember szeszélyével szemben elutasít az állampolgárok 80%-a, a kormány saját minisztériumi apparátusa, valamint az Alkotmánybíróság is, az minden épeszű politikai szereplő szemében aránytalan kockázatot jelent. Mivel túl feltűnő az aránytévesztés, ráadásul mindenkit személyesen érint, ezért könnyen aktivizálhatja a közönyösök csoportjának legalább akkora részét, mint amekkora hányadot a kormánypárt nyerni remél ennek a hagymáznak a bevezetésével.

Gondoljunk bele: minden negyedik évben 8 millió szavazópolgárnak kellene hivatalba zarándokolnia egy értelmetlen és szükségtelen procedúra miatt. A legnagyobb tömeges olimpiai ügyintézés ever. Márpedig ha valamit gyűlölnek idehaza a népek, az éppen a hivatalba járás. Még ha fejenként kapnának is egy Kerényi-hologramos, Szájer-matricás, turultollal rajzolt, aranyszarvas-ecsettel telibefestett Alaptörvényt, akkor is. Éppen három hete voltam tanúja egy okmányirodában a várakozók között kibontakozott tömeges ketrecharc selejtezőnek, pedig ott csak parkolási engedélyekről és lejárt személyikről volt szó - éppen csak 3 ügyintézőre jutott 50 ember.

A választási regisztráció egyszerűen egy rossz áru a Fidesz számára: minden szempontból többe kerül, mint amennyit hoz. Egyetlen eredménye egyes társadalmi rétegek - a kutatások szerint leginkább a falun élő idősek - leválasztása a választási rendszerről. Ezen kívül drága, értelmetlen, diszkriminatív, és csökkenti a megválasztott kormány legitimitását. Azaz demokrácia-negatív. Nem csoda, hogy mindeddig a kormány még egyetlen elfogadható érvet sem tudott felhozni mellette.

Hogy is mondta nemrég Orbán:

„Hiába érzi úgy az ember, hogy neki egy jó gondolata van, ha nincs, akivel közösen megvalósítsa, akkor azt a gondolatot félre kell tenni. A kormányzás nem arról szól, hogy ha tetszik, ha nem, átverem, lenyomom a torkán, így is-úgy is megcsinálom.”

Igaz, a pszichológusok szerint az ennyire pontosan körülírt megfogalmazások esetén a „nem” szót nyugodtan ki lehet hagyni a mondatból.

Márpedig a legrosszabb, amit most a kormány tehet, ha „szabadságharcot” hirdet saját alkotmánya ellen is, azaz négyszögesíti a kört, csak azért is beleírja a regisztrációt az Alaptörvénybe, és gyorsan kitalál valamilyen bosszút az utolsó hónapját töltő még függetlennek számító Alkotmánybíróság megalázására.

Mert azt el kell ismerni, hogy az Alkotmánybíróság elmúlt két évbeli számos gyáva és konfliktuskerülő lépése után most törlesztett valamennyit a jogállamisággal szembeni adósságából. Mintegy búcsúajándékként a demokráciának.

Egy biztos, ha a kormány nem tágít, és tovább nyomja az úthenger gázpedálját, akkor az utolsó hivatkozási alapja és legitimáló ereje már tényleg csupán a Zombimenet marad.

________________________________________________

UPDATE: "2014-ben biztosan nem lesz választási regisztráció. Így döntött a Fidesz az Alkotmánybíróság döntése miatt.

Rogán Antal azt mondta, hogy az AB döntése után lehetősége lett volna arra, hogy módosítsák az alkotmányt, és annak szövegébe írva ragaszkodjanak a regisztrációhoz. Emlékeztetett, hogy ehhez a kormánypártoknak elegendő ereje is van.
„De az erő nem minden” - mondta Rogán.
...
A Fidesz februárban jön elő az új választási eljárásról szóló törvénnyel.
Arról még nincs döntés, hogy a regisztráció elvi lehetősége, esetleges későbbi bevezetése benne lesz-e.
Annyi bizonyos, hogy a következő választáskor nem lesz regisztráció."

Milyen szép, hogy a Fidesz döntött így és nem az Alkotmánybíróság.

________________________________________________

A választási regisztrációval kapcsolatos posztok a Pézsmán:

T. alkotmánybírók! Mondjanak le! Kérem.

A törvény kapujában

Tartózkodó kérelem

Kubatov a regisztrációról: Nekem tetszik!

Előzetes kasztráció

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Azóta voltam biztos benne, hogy újra megpróbálják kinyírni a Szimpla kertet és társait, amióta Rogán Antal szeptemberben bejelentette, hogy jól megrendszabályozza a belvárosi mulatóhelyeket. Ez a gumiszabály a drogterjesztés és a prostitúció visszaszorítására hivatkozva szabad kezet ad a rendőrségnek, hogy a szórakozóhelyek ellen saját belátása alapján, kénye-kedve szerint járjon el. A drog- és prostitúcióellenes indoklás oly nemes, hogy szinte illetlenség csak felvetni is a gyanúját, hogy valójában az egész cécó nem más, mint a Kádár-korszak egy újabb bűzös, exhumált darabkája.

Ami tény: a Szimpla és a nyomában és körülötte kinövő romkocsma kultúra létrehozott valami egyedi és sajátos értéket. Mi több, ez az egyediség néhány év alatt sikeres és világhíres lett, ami érdekes módon mégsem tudta teljesen kinyírni a hangulatát. Az utazási zsebkönyvek szinte mindegyike kitér rájuk, beveszik a tippek közé, szavazásokon nyernek. És a dolog működik. Világlátott, mindenhol megfordult amerikai ismerősöm Budapesten járva bólogatott a kötelező köröknél, hogy „nice, nice” de először akkor ámult el igazán, amikor este elvittem a Szimplába egy koncertre. Rögtön nyomta is a twittet az őt, mint jól ismert útleírás-szerzőt követő pár tízezer embernek, hogy ide mindenképpen gyertek el!

Budapest feltalált valamit, ami egyedi, hangulatos és nagyon eleven. Ennél virulensebb országimázs jelenleg nemigen van. A diákok és fiatalok belakták, használják, és ettől a dolog ortodox módon egyszerűen csak működik. Mivel azonban adminisztratív megoldások portásországa vagyunk, nem csoda, hogy a szabad szemmel is megfigyelhető élet kiváltja a hivatal rosszallását. És az a szándék, hogy Budapest világváros helyett inkább egy kétmilliós osztrák öregek otthonára hasonlítson, egyáltalán nem új keletű. Az elmúlt években már számos csörte lezajlott a lakók-szórakozóhelyek-hivatal háromszögben. Az egyik, talán legnagyobb port felvert epizód az volt, amikor az előző ciklusban a VI. kerületi önkormányzat szocialista vezetése éppen olyan módon intézett hadjáratot a Liszt Ferenc téren elharapózott jókedv ellen, mint ahogy azt most a Rogán-féle ukázra hivatkozva teszi a hatóság. De ebbe a csoportba tartozik a Kultiplex vagy a Tűzraktér esete is. Élhető megoldások keresése helyett, homályosan indokolt, azonnali adminisztratív lépések. Egyszerűbb, az biztos.

Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy mind a szocialisták, mind a Fidesz a belvárost, törzsszavazóikra tekintettel, egyszerűen nyugdíjas-barát övezetté akarják tenni. Ahol a Híradó után mindenki szépen lefekszik, és éjszaka csak az elsuhanó járőrkocsik surrogását lehet hallani. A szervek pedig igazoltatás után figyelmeztetik az utcán tébláboló tizen- és huszonéveseket, hogy nem szeretnék őket fülön fogva hazakísérni a szülőkhöz, úgyhogy iszkiri, gyorsan haza. 1978-ban például nem volt ennél semmi természetesebb. A presszók, kisvendéglők, talponálló borozók csendes zsibbadtságot garantáló békéje úgy tűnik hiányzik odafent.

Olyan megfejtéssel is találkozni, hogy egyes érdekcsoportok ilyesféle hivatali segédlettel nyírják ki a konkurenciát, ami elég szomorú képet festene a hazai közállapotokról.

De persze az sem utolsó szempont, hogy így fenyegetés és kontroll alatt lehet tartani valamit, aminek semmi köze az államhoz: például egy pezsgő, virágzó szubkultúrát. Ami messze nem csak a piáról szól, de belefér zene, film, kiállítások, sőt, a jókedvű hétvégi piacozás is. Kevés olyan helyet lehetne mutatni, amely annyi jó ötlettel állna elő, mint éppen ezek a romkocsmák.

Magam részéről éppen azért voltam biztos benne, hogy ezt a közeget hamarosan megpróbálják adminisztratív eszközökkel kinyírni, mert ezek a helyek mindezt önerőből, bármiféle hivatalos pártfogás vagy támogatás nélkül alakították ki. Márpedig egy rossz cégben a jó ötlet hiba. Ha valaki egy olyan országban, amilyenné a miénk vált, a kormányzati akciórádiuszon kívül sikert ér el, az ne számítson túl sok jóra. A kádári hatalmi logika ugyanis nem tűri a konkurenciát. Minden ami jó, eredményes, lelkesítő, az emberek és a világ szemében értékes, annak gyökere vagy jóváhagyója az állam, esetleg közvetlenül a fáraó kell hogy legyen.

A multik például tudják ezt, amikor Félázsiába érkeznek. Ezért is tartják rendkívül fontosnak, hogy a nap fia megáldja a telket, ahol sárga bizbaszt fognak fröccsönteni, vagy belekortyoljon a barna cukros vízbe, amely így a kapitalista, chipsadóval sújtott rákkeltő vizeletből a rítus során a szabadság italává alakul át. Pontosan tudják, hogy az épp aktuális felcsúti Ramszesznek, amiként minden elődjének és utódjának, úgy kellenek ezek a Puszta-Híradóban sikerként felmutatható pr-események, mint kormány-oligarchának az örökbe kölcsönvett birkatrágya. Cserébe ezen együtt-mosolygók számíthatnak a hivatal jóindulatára, és a munkahelyteremtés mellett már rutinból maguktól támogatják a hatalom embereinek hobbijait, kedvenc klubját vagy alapítványát, megfelelő helyen adják le a hirdetéseiket stb. Mindenki tudja, hogy megy ez Keleten. És éppen ezért is vicsorognak kínosan, és nem ágálnak különösebben, amikor éppen fingatják őket az adott isztánban, mert a baksis-rendszerben ez benne van. Legfeljebb lelépnek, vagy még inkább ide sem jönnek, inkább keresnek megbízhatóbb beglerbéget.

A szórakozóhelyeket érintő mostani purifikációs lendületben azért a magas képmutatási faktor külön figyelmet érdemel. A törvénymódosítás maga tökéletes balkáni termék: kiszolgáltatottá tesz, megfogalmazása parttalan, homályos, minden adut a hivatal kezébe ad. A helyzetre jellemző, hogy a Pintér-adminisztráció végrehajtói nem is bajlódnak túl sokat a látszattal. Félázsiában minek? Tulajdonképpen bemondásos alapon vegzálnak, és korlátoznak, nem vacakolnak a feltárással, bizonyítással, racionális ürüggyel. Hasra ütve, valójában meglévő dokumentumok hiányára hivatkoznak, a korlátozásra olyan indokokat hoznak fel, mint például hogy egy adott helyről emberek jönnek ki, vagy a hely előtt taxik állnak meg. Annyira ismerős, szinte már otthonos metód.

Talán még bizarrabb, hogy mindezt egy olyan törvénymódosítás nevében teszik, amely a drog és prostitúció elleni küzdelemre hivatkozik, miközben egyetlen ilyen vádat sem emeltek vagy akár csak említettek. Talán csak a romkocsmát belülről sosem látott, feltételezett Fidesz szavazó hiszi el, hogy mondjuk a Kék ló bezáratásával csapást lehet mérni a magyar drog- és emberkereskedelem szíve közepébe. Ráadásul minden érintett jó előre jelezte, hogy a törvénymódosítás pontosan olyan visszaélésekre ad majd alkalmat, amelyek jé, éppen most történnek. Rogán Antal efölötti csodálkozása ezért éppen olyan hiteltelen, mint egy bárcás kurva pironkodása a szex shopban.

A hatalomnak ilyen jelszavakkal takarózó sunyisága amiatt is fájdalmas, mert az emberkereskedelem és a fiatalkorúak prostitúciója véletlenül pont óriási probléma idehaza. És a romkocsmák vegzálása segít rajta legkevésbé. Ellenben Magyarország látja el Nyugat-Európa bordélyait megfenyegetett, nem egyszer rabszolgasorban tartott lányokkal, amiről viszont a kormányzat és hatóságok mintha tudomást sem akarnának venni. A legérintettebb megye rendőrfőnöke egyenesen oda nyilatkozik, hogy nincs ilyesmiről tudomása. Amiként valószínűleg az sem fogalmazódott meg a tandíjat erőszakoló képviselők fejében, hogy ez a lépés milyen mértékben fogja felpörgetni a már jó ideje jelenlévő iskolapénzért folytatott prostitúciót. (Az pedig már vastagon bulvárszint, de nem független a kérdéstől, hogy a kuncsaftok között egyáltalán nem számítanak ritka vendégnek az erkölcsbajnok politikusok.)

Gondoljunk bele: az állami tisztviselők meghamisítják a róluk nem túl hízelgő képet festő szakmai drogjelentést. Egy sor szállodában a portás rutinszerűen rendeli a vendégeknek a csajokat, Szabolcsból tucatjával exportálják Amszterdami kirakatokba a megfélemlített, sokszor családjuk által eladott lányokat. Mégis bulizó fiatalok törzshelyeire szállnak rá. Kezeletlen, égető problémák mögé bújva megpróbálni tönkrevágni egy élő és működő dolgot, ritka gusztustalan cselekedet.

Aki egy kicsit is kilépett saját járási rendszerünkön túlra, az valószínűleg szembesült vele, hogy az éjszakai élet a világvárosokban természetesnek számít. London, Párizs, Róma, New York, de még Bécs, Prága, Pozsony vagy Moszkva is ismeri a jelenséget. (Jó, igen, talán Phenjan és néhány amish település kivétel. Ott valószínűleg tényleg sűrűbb éjszaka a csend.) Mindehhez Budapest egy egészen sajátos és unikális miliőt és mikrokörnyezetet hozott létre. Fura fintor, hogy ez a kontextus a nincsből, a szakadt régiből, a kommunista félmúltból jött létre. Mégis a hiba, a sérült, a retro, az életben szétgyűrt tárgyak és környezet a hazai diákokon túl külföldről is vonzza az embereket, talán mert valami olyan pluszt találnak, ami az otthoni rendezett, steril, tökéletesre designolt terekben nincs.

Ami vonzó és érdekes, az persze a sok emberrel vonzza a problémát is: ahol isznak, ott hangosan beszélnek is, zenélnek is, hánynak is, jönnek és mennek is. És nyilván nem teljesen nyom nélkül, még ha a zömében diákokból és turistákból álló közönség a töredékét sem okozza annak a kárnak, amire mondjuk a Fradi vagy a Dózsa B-közepe képes a közvagyonban és egymásban. A spontán életjelenségek gyűjtőhelyeit persze be is lehet tiltatni (megszüntetve így egyébként a jelentős önkormányzati bevételeket is). Vagy meg lehet próbálni olyan megoldásokat keresni, amelyek nem pusztán zsarolásra jók, leépítenek és megszüntetnek, inkább kialakítják az élni és élni hagyni kultúráját. Jelenleg a romkocsmák betiltása nagyjából ahhoz hasonló lenne, mintha a pub-kultúrát tiltanák be az angoloknál, felszámolnák a német sörházakat esetleg a francia kávézókat, vagy a New Orleans-i jazz-klubokat.

Nehéz értelmezni, miért valami olyasmit akarnak tönkretenni, ami éppen hogy életet visz ebbe a sok szempontból egyre szomorúbb városba, ráadásul világszerte is elismert érték, valódi hungarikum. Igazából csak találgatni tud az ember. Tényleg plusz pár tucat szavazatért? Vagy ezzel is a diákokat akarják szívatni, hogy rászállnak merengéseik bűnös hátországára? Az éjszakai élet átszervezése során a konkurencia kinyírása folyik? Vagy nagyjaink tényleg nem láttak még európai nagyvárost éjszaka? Nem elég állambarát vagy keresztényi a Szimpla vagy a Mexikói büfé? Orbánt nem védte meg a terrorelhárítás és szálka ment a seggébe, amikor legutóbb a Fidelitasszal leült egy hasonló helyen? (Upsz, jut eszembe, a találkozóról elhíresült Ötkert egy fideszes képviselő fiának proc helye, szóval népnemzetileg bevizsgált objektum, náluk nem is kopogtatott a yard.)

Igen, biztosan lehet és kell is finomítani a körülményeken, a higiénián, finomabbra hangolni a környéken élőkkel a viszonyt. Amiként az üzemeltetők mindig jelzik is, hogy partnerek ebben, és van hova fejlődnie a vendégseregnek is. Ez egy állandó folyamat a sűrűn lakott európai városok mindegyikében, cserébe azért, hogy élő metropoliszok és nem sötét kőkripták. Viszont az a sunyiság és lekezelő csendőrködés, amellyel jelenleg a kérdéshez nyúl a hatalom, csak még jobban megerősíti azt a benyomást, hogy még messze nem ért véget a Kádár-kor. És azok a 70-es évekbeli díszletek a romkocsmák falai között, úgy néz ki, ismét divatba jönnek a falakon kívül is.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

„Túléltük a Magyarország elleni elsöprő erejű, de végül kudarcba fulladt támadást.” „Az ellenség nem érti, hogyan sült fel, de elég, ha mi tudjuk.” (Matolcsy György)

„A Békemenet a rendszerváltozás történetének egyik legnagyobb pillanata, mely megvédte a szuverenitását, a demokráciát és a magyar kormányt akkor, amikor az forradalmi lépésekre kényszerült, és szembekerült a múlt erőivel.” (Kövér László)

„Az oktatás átszervezése az elmúlt két és fél év egyik legnagyobb tette.” (Orbán Viktor)

Arra gondoltam: nem lenne elég egy kicsit kevesebb elsöprő győzelem és világra szóló diadal, mielőtt a fejünkbe szállna a dicsőség és túlságosan elbíznánk magunkat? Hová tesszük a rengeteg zsákmányt? Mit kezdünk a számtalan hadifogollyal és iriggyel? Mi lenne, ha cselből szüneteltetnénk a hódításokat, és pihentetnénk kicsit a Magyarországon világhíres hadvezéreket? Legalább a nagyobb ünnepek idején. Hogy a világ maradék része egy pillanatra azt higgye, van esélye? Esetleg meghagyhatnánk ezen szánalmas veszteseknek a méltóság látszatát: megőrizhetnék barbár és primitív szokásaikat otthoni használatra, elég lenne a konyhában kitenni a vezénylő tábornokok képét, vagy ilyesmi. Ezzel megmutathatnánk, hogy a győztes sereg és ideológia fölényét nem kell elviselhetetlen megaláztatásnak érezniük. Így szégyen nélkül, nyíltan kifejezhetnék hálájukat, ahogy titkon mindig is érezték. Hadd örüljenek a felszabadításnak, hiszen ez a győzelem voltaképp közös diadal! A szív diadala, a szabadság felemelő lesújtottsága, az önátadás boldog melankóliája! Mert nem szégyen a hála, és a sírás sem túlzás ilyenkor. Hiszen tudják ők is, hogy a győztesek viszik a nagyobb terhet: tehetségük és erejük fényes, de súlyos páncél erényükön. Csak bírják, győzzék egészséggel, kitartással, hittel! Fel ne adják, meg ne inogjanak, mert jaj, mi lesz velünk, ha csillaguk már nem világítja be az árva, szomorú földet?! 

Hát hová jutnánk nélkülük?! Hová?!

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!