Újabb felvonáshoz érkezett az LMP királydrámája: ismét a szakmailag legfelkészültebb, azonban politikusként talán legkevésbé alkalmas személy, Schiffer András viszi tovább a különutas ökolobogót. A kérdés már csak az, ki fogja követni?

Az amerikai pártok előválasztási procedúrájának van egy óriási előnye. Az egész folyamat mind a párt, mind a szavazók számára olyan, mint egy hosszú és alapos teszt vagy közvélemény-kutatás. Afféle kóstoló abból, hogy mire képesek a párt jelöltjei, mennyire tudják megszólítani a híveket, tudnak-e érvelni, szimpátiát kelteni, azaz képesek-e olyan támogatást szerezni a saját táborukban, amivel esélyesek lesznek az elnökválasztáson. Kimerítő, de roppant hasznos eseménysorozat, amelyben csiszolódnak a későbbi kampányelemek, felmérhető a népszerűség, kipróbálásra kerülnek a stábok, jelszavak és módszerek. És mivel a nyilvánosság előtt zajló nyíltsisakos vetélkedésről van szó, nem zárt ajtók mögötti puncsolásról, így a finisre forduló republikánus vagy demokrata jelölt tényleg számíthat a hívei és párttársai egységes támogatására. Mivel fair küzdelemben vívta ki a legitimációt, és győzött a jobb jelölt, így általában nem kell félnie hátbatámadástól sem. És mivel az ő stílusa és programja győzött, így a nagy versenyre annak fő vonalai is készen állnak.

Magyarországon ez a megközelítés jobbára ismeretlen. Pártjaink az európai, azon belül is jobbára a keleti stílusú építkezést gyakorolják. Ebben a párt belső erőviszonyai, „politikai és központi bizottságbeli” csatáinak eredményeképpen alakul ki a végeredmény, osztódnak le a lapok, külső tesztre legtöbbször nem kerül sor.

Külön pikáns, ha ezt a keleti metódus vegyül a bázisdemokráciával, mint az LMP vagy a 4K esetén. Az egész kicsit olyan lesz, mintha dezodort fújnánk az izzadtságra. A hiperpolitikus kremlinológia találkozása a lelkes és naiv amatörizmussal egészen sajátos helyzeteket képes eredményezni. Éppen olyanokat, mint amit az LMP esetén láthatunk, ahol keresztül kasul szelik egymást a tagság, a kongresszusi delegáltak és a frakciótagok állásfoglalásai, preferenciái és szempontrendszere. A tagság együttműködne, a delegáltak kis többséggel leszavazták az együttműködést, a frakciótagok pedig személyes csatáikat vívják.

Az ilyen ellentmondásokkal terhelt, rengetegféleképpen elromlani képes szervezeti felállást két dolog vihet sikerre. Az egyik egy mindenki által elfogadott, kiemelkedő képességű vezető, emberfeletti türelemmel és empátiával, aki a tagság és a pártelit gyakran különböző szempontrendszerei, mint afféle Szkülla és Kharübdisz között képes elnavigálni a szervezetet.

Vagy pedig egy nagyon felkészült, elegáns és következetes profizmussal működő összetartó stáb és szervezet, amelynek meggyőző ereje a megbízhatóság és szakértelem. Ilyenkor a vezetők akár tervezetten rotálódhatnak is, mivel nem a személyes karizma, hanem az olajozott belső működés adja a fő meggyőző s előrevivő erőt.

Ha a kettő együtt van, akkor az royal flush, ha viszont egyik sincs meg, akkor az bizony betli. Az LMP pedig egyelőre erősen közelít egy terített betli felé.

A HR felől: arccal-névvel jól beazonosítható figurát a párt szinte eddig csak Schiffer személyében tudott felmutatni. Viszont éppen Schiffer András talán a leginkább magának való, legmizantrópabb alkat az egész pártban. Ez az út tehát nemigen járható. (Nyugodtan próbálja ki bárki, hogy az LMP frakcióból egymás mellé tesz öt fényképet és öt nevet, és megkéri a környezetében élőket, hogy próbálják meg összehúzni a neveket az arcokkal.)

A másik irány szintén elveszni látszik. A profi szervezetmenedzseléssel eddig is sok gondja volt a pártnak, és az is hamar kiderült, hogy nem beszélhetünk összeszokott, együttműködő társaságról. A zöld rendszerkritikusok saját rendszerükben nem úgy működnek, mint egy profi csapat, inkább mint egy csapat kamasz. A meggyőzés helyett gyakoribb a dac és kifárasztásos módszer. A kommunikációban és nyilatkozatokban több a frusztrált és hisztis napközis hangsúly, mint a megbízható politikusi megnyilvánulás. Ahogy a jelenleg döntés mögött sem a meggyőződés és kiérlelt álláspont érződik, hanem mintha azt mondanák a győztesnek: „akkor csináld, ahogy akarod, vazzeg”.

Márpedig a fiatalsággal és tisztasággal szembeni szimpátia a politikában édeskevés. Értékelhető eredményhez megbízhatóság, komoly profizmus és önbizalom kell. Ehhez nem elég megnyerni pártbeli szavazásokat. Az ideológia önmagában szintén csak kifújt meleg levegő. Létre kell hozni egy erős, felkészült, összetartó csapatot, akár magukban, akár másokkal. Mégpedig olyat, amely nem meghasonlott keserűséget, hanem fertőző optimizmust sugároz. Mert akár együtt, akár külön, mások csak annyira fognak bízni bennük, mint ők magukban.

Egy biztos: ha nincs csapat, nem lesz tömeg sem.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Megérdemeljük-e a változást, ha nem készültünk fel rá?

A múlt hétvégi Együtt 2014 vs. LMP meccsből és utóéletéből leszűrhető néhány érdekes tanulság. Az egyik, hogy ennek a lényegében eredmény nélküli oda-vissza tapogatózásnak váratlanul milyen nagy visszhangja volt, és mennyi indulatot gerjesztett.

Az tisztán látszik, hogy az együttműködési javaslat elutasítás után az LMP egyelőre nem találja az utat. Jelenleg se irányvonal, se vezetőség. Schiffer András, a „Csillebérci győző”, aki a kongresszuson sikerre vitte a különutasság határozatát, ugyan elindult a frakcióvezetői posztért, a frakció azonban 8:7 arányban leszavazta, más pedig nem vállalta a megmérettetést. Egyelőre tehát teljes a patthelyzet, a párt egyik szárnya blokkolja a másikat, a vezetők oda-vissza puccsolják egymást. Hogy is írta József Attila: „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.”

The North Pole

Emlékszik még valaki az idén nyáron indított „Új Pólus” nevű ellenzéki kezdeményezésre? (Csak a válasz után ér meglesni ezt a linket.) Nem nagyon, vagy csak homályosan, igaz? Amolyan játszótéri homoksüti-party jellege volt és az is maradt: nem vette komolyan senki.

Pedig a szereplők tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint az elmúlt pár hét eseményeiben. És a benne résztvevők: azaz az LMP, 4K a Milla és a Szolidaritás is szóról szóra ugyanazt mondta, mint most. Ebben a kezdeményezésben elvileg tehát mind együtt voltak a „tiszták”, mégsem történt semmi.

De vajon miért?

Nyilván hiányzott valami a képletből. Például a súly és a tét. Az Új Pólus nem mozgatta meg a remény-tartalékokat, egyszerűen nem tudott elég hihető és lelkesítő alternatívával szolgálni. Az átlagember azt sem vette észre, hogy létezik.

A Milla és a Szolidaritás valószínűleg felmérte, hogy a punnyatag „Új Pólusból” a választásokig hátralévő időben franc se lesz. Így hát bevállalták a technokrata, válságmenedzser Bajnait, akinek szintén jól jött a tömegbázist szolgáltató Milla, és az országosan jelenlévő Szolidaritás. Az „Új Pólus” impotensnek bizonyult, befulladt ideálképével szemben tehát felállítottak az E14 rizikósabb, de kormányváltás szempontjából reálisabb alternatíváját.

Ilyen helyzetben találta magát októberben az LMP: az egykori fő szervezőből hirtelen külső meghívott vendéggé vált. Legyorsulták, és rendezői helyett statisztaszerepet kínáltak neki.

Lássuk be, ehhez azért nem könnyű vidám pofát vágni.

Most pedig áll a bál, zajlanak az események, pedig tulajdonképpen csak egy dolog változott: megjelent a színen Bajnai, és persze vele együtt egy masszívnak tűnő támogatottság, ez pedig színt vitt a semmibe.

Az első tanulság tehát, hogy mintha az ellenzék szereplői jobbára csak a múlttal való konfliktus fénytörésében válnának érdemben láthatóvá. Ezen kontrasztanyag nélkül nem igazán képesek megfesteni maguk körül a vizet.

Együtt távolodás

E14-ügyben elsőként, amolyan megelőző becsúszó szereléssel, a mérési hibahatáron belül mozgó 1%-os támogatottsággal rendelkező 4K nyilatkozott. Az általában is lopakodó módban működő frissen bejegyzett párt most is szinte csak annyi időre tűnt fel a radaron, amíg kinyilvánította, hogy nem fog össze az E14-el, egyedül akarja megnyerni a választásokat, majd visszahullott a hideg űrbe.

Azonban az LMP múlt hétvégi (korántsem éppen egyhangúlag meghozott) együttműködést elutasító határozata izzította be igazán a diskurzust. A döntésre adott sajtóreakciók amolyan fordított gaus-görbe eloszlást mutattak: a vélemények alapvetően két szélsőérték körül csoportosultak.

Az egyik végpont szerint az LMP eljátszotta a kormányváltáshoz szükséges összefogás lehetőségét, és ezzel tulajdonképpen Orbán malmára hajtja a vizet. Ráadásul az új választási matematika szerint külön indulva saját magát is kigolyózza a parlamentből. Azaz nem csak a Fidesz leváltását remélőkkel, hanem saját magával is alaposan kiszúr. Emellett többségében azok érvelnek, akik nincsenek túlságosan elájulva az LMP eddigi teljesítményétől, és akik számára Bajnai elfogadható figura. Emellett elegendőnek érzik azt a távolságtartást, amit az E14 eddig az MSZP-vel, a DK-val, és az ex-SZDSZ-es arcokkal szemben mutatott.

A Schifferrel fémjelzett különutas döntést támogatók ellenben azzal érvelnek, hogy így a párt megőrzi tisztaságát, kiáll elvei mellett, miszerint számukra elfogadhatatlan a múltban bármilyen szerepet vállalt politikussal való együttműködés (itt most nagyvonalúan lépjünk túl azon, hogy Schiffer éppen Gyurcsánnyal és Bajnaival dolgozott együtt anno az Új Nemzedék nevű KISZ-utódszervezetben). Ez az elvhű gerincesség, állítják, valószínűleg többet is hoz a konyhára, mint ahányan az együttműködés elutasítása miatt elfordulnak tőlük. Ez a végpont érdekes módon elsősorban nem Bajnai szerepére koncentrál, hanem szinte automatikusan hozzácsapja az E14-hez az MSZP-t, Gyurcsányt és Kunczét, növelve így a fény-árnyék hatást.

Ha összeadjuk ezt az előzményt, magát a csatlakozási felkérést, és az esemény utózöngéit, akkor azt látjuk, hogy az alapvető gondot nem a folklór jellegű összeesküvés elméletek jelentik, miszerint Bajnai-Milla nem más, mint Gyurcsány szálláscsinálója, vagy éppen Orbán fizetett ügynöke. Hanem maga a tárgyalásképtelenség.

Lose - Lose

Az E14 – LMP rangadó egyik szomorú tanulsága, hogy a tárgyalási, egyeztetési készségek és képességek tekintetében jelenleg az ellenzék nem áll túl fényesen. Egyelőre a résztvevők szinte mindegyike alapvető, amatőr hibákat követett és követ el. Ráadásul a folyamatban sok helyütt tetten érhető az a szektás betegség, amely a Fidesz példáján teljes érettségében és pompájában tanulmányozható.

Az E14 részéről:

• Bár érthető a tökölést elunó Milla és Szolidaritás fentebb vázolt „árulása”, az együttműködési bizalmat mindez valószínűleg nem segítette elő.
• Szintúgy nem volt túl szerencsés lépés, hogy a hivatalosnak tekinthető felkérést az LMP kongresszusa előtt két nappal küldték el. Ez így majdhogynem ultimátum jellegűen hatott, hiszen szinte egyáltalán nem hagyott időt a párton belüli érdemi egyeztetésre, még ha sejthető is volt, hogy befut valamiféle meghívás.
• Az E14 szervezeti struktúrája, vezetői szerkezete és építkezési elvei meglehetősen homályosak, kiforratlanok, mintha folyamatos alakulásban lennének, amihez nehéz egyértelmű viszonyt kialakítani.

Az LMP részéről:

• A párt részéről a legnagyobb probléma, hogy az egész együttműködési kérdésben végig passzív és reaktív képet mutatott, ami a tanácstalanság és az önbizalomhiány jele. Az Új Pólus idején ez a bénultságban volt érzékelhető, az E14-el való párbeszédben pedig abból, hogy nem fogalmazott meg saját álláspontot, feltételrendszert, nem tudta, és azóta sem tudja az ügy kapcsán pozitívan kifejezni a saját üzenetét.
• Tovább erősödött a pártról az a kép, hogy politikai sikertelenségének egyik oka a súlyos belső megosztottság, amely szinte megbénítja a pártot, elszívja erejét és figyelmét az érdemi cselekvéstől. Nem igazán világos, hogy személyes ambíciókról vagy elvi szembenállásról van-e inkább szó, a legvalószínűbb persze, hogy ezek valamilyen keverékéről.
• Schiffer továbbra is az Új Pólus kezdeményezést próbálja erőltetni, holott az minden fronton teljes kudarcnak bizonyult.

Az ellenzéki térfélen egyelőre tehát tart a tapogatózás, sok bénázással tarkítva. Ami figyelmeztető jel, hogy úgy tűnik, az egyes csoportok a retorikai szándékon túl nem találják a megfelelő formát a kormányváltó tartalomhoz. Azaz az eszközt a célhoz.

Pedig mindez nem spórolható meg vagy trükközhető ki a folyamatból. Ha érdemben jutni akarnak valamire és valódi alternatívát akarnak felmutatni, akkor a szereplőknek egyaránt potensnek és kompetensnek kell mutatkozniuk a társadalom felé. Hiszen ha a közös cél érdekében egymással sem képesek érdemi párbeszédet folytatni, élhető kompromisszumot kötni, hogyan lesznek majd képesek kezelni a kormányzás során a rengetegféle, gyakran ellentétes érdekű társadalmi és szakmai érdekcsoport ügyes-bajos dolgait? Hogyan lesz ebből új demokratikus kultúra?

A tárgyalási, együttműködési alkalmasságot bizonyítani kell, mivel olyan kormányzó politikai erő már van, amelyik az egyeztetést és kompromisszumot a gyengeség jelének tekinti, és mindent makacs agresszivitással, szektás szűklátókörűséggel próbál megoldani. Az ellenzéknek a mit mellett el kell sajátítania a hogyan művészetét. Be kell bizonyítania, hogy képes konstruktív vitákból kölcsönösen előnyös megállapodások, vagy legalább egyértelmű, tiszta képletek létrehozására. Máskülönben sosem lépünk ki a diktatúrák eszközhasználatának és beszédmódjának bűvköréből.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Az, hogy mostani döntésével LMP nagyjából kivégezte magát, még nem feltétlenül jelent nagy veszteséget az ellenzéki összefogás számára. Az Együtt 2014 megúszta például, hogy az ökopárt saját belső feszültségeit hozzájuk importálja. És mivel még pozitív válasz esetén is valószínűleg az lett volna az LMP egyik feltétele, hogy ne Bajnai legyen a miniszterelnök-jelölt, így azt is elkerülték, hogy meddő vita folyjon arról, hogy az összefogás kidobja-e a nyerő lapot a paklijából.

„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással”

Valahogy végül megoldották. Azzal, hogy dacosan elutasították az együttműködés lehetőségét is a Bajnai-féle Együtt 2014-el, a párt aktív eutanáziát hajtott végre magán. Az eddigi tapasztalatok alapján mindez persze benne a volt a pakliban. és most, hogy a valóság fenyegető betüremkedését sikerült elhárítani, a párt visszatérhet kedves elfoglaltságához: a belső hatalmi harchoz. Hétvégi kongresszusán ugyanis az LMP semmi másról nem határozott, minthogy folytatja ugyanazt, ami eddig sem működött. A felkérés elutasítása mellett nem fogalmazott meg stratégiát, nem tett közzé alternatív javaslatot, nem jelentett be akciót, nem erősített meg irányvonalat és nem adott programot a zsarnok környezetbarát módon való elkergetéséhez. A kongresszus pusztán jóváhagyta a parlamenti küszöb alá vezető irányvonal folytatását.

Természetesen kínos lehet azzal szembesülni, hogy az Együtt felkérésével még pillanatnyi jelentőségüket is kölcsönbe kapták egy alig egyhónapos egyesülettől. Valóban nem lehet könnyű azzal szembesülni, hogy nem ők az ellenzék kovásza.

Az viszont már több mint bűn, inkább hiba, hogy erre a választóktól érkező egyértelmű jelzésre nem tudnak rugalmasan reagálni, hogy az adott helyzetből kihozzák pártjuk és az – elvileg – képviselt társadalom számára elérhető optimumot.

Lehetett volna más

Az LMP számára jó ideje elveszett az a momentum, amit az Együtt megragadott. De korántsem veszett el minden. Az ökopárt által fontosnak tartott értékek képviselete nem csupán egy mindent vivő váltópárt pozíciójából lehetséges. Az együttműködéssel éppen azokhoz juthattak volna el, akikhez eddig önerőből nem sikerült: a szavazókhoz.

Ehhez az kellene, hogy az LMP a politikában ne csak azt vegye észre, ami visszataszító: a korrupcióra, visszaélésre való lehetőséget, a balkáni úrhatnámság eszközét. Mert így csak a prűd viktoriánus Anglia rögeszméjéig jut, amelynek mindenről ugyanaz jutott eszébe: szex, punci, kuki. Akkoriban a prűd briteknél nem is volt hisztérikusabban átszexualizált társadalom.

Jávor Benedek megpróbált túllépni a magánügyként, lombikban tenyésztett pártéleten, nem jött össze.

Pedig ha tényleg úgy tekintenének magukra, mint érdekek és társadalmi célok hatékony összehangolóira, a kölcsönösen előnyös megállapodások diplomatikus létrehozóira, mindenki számára élhető kompromisszumok megteremtőire, akkor éppenséggel meg is fordíthatnák a politika előjelét.

Az LMP lehetett volna például az Orbán leváltását ígérő összefogás hangja és képviselője a parlamentben. Ezt jelenleg senki más nem tudta volna megtenni, és ehhez végre nyomatékosító tömegbázist kaptak volna. Így mindjárt értelmet nyerne mondjuk az egyébként szólóban elbukó népszavazási aláírásgyűjtés, szimpatizánsok tömegei jelenhetnének meg a tiltakozó akciókon. Lehettek volna az összefogásban a közjogi és alkotmányossági kérdések, a korrupcióellenesség és a környezetvédelem képviselői.

Igen, ez is lehetne a politika: az együttműködés tudománya, a felelős cselekvés és meggyőző érvelés művészete. A saját szerep és súly okos felmérése, a célhoz vezető folyamatok aktív alakítása.

A bezárkózó szektásság azonban inkább a helyzet félreértését jelzi. Az LMP jelenleg semmi olyasmivel nem rendelkezik, amellyel pozitívabban tudna kijönni a felkérés elhárításával. A mumusként felhozott MSZP-vel való összefekvést éppen az együttműködésben való részvétellel tudta volna kivédeni. Ezzel a lépéssel újabb szavazókat azonban nem tud nyerni a párt, sőt, az eddig is sovány táborának az Együtt 2014 megjelenésével elkezdődött elvándorlása most valószínűleg folytatódni fog. A megváltozott választási szisztéma miatt a váltásban reménykedők feltehetően a legerősebb ellenzéki erőre voksolnak majd. És mivel a rendszer nagyon bünteti a harmadik-negyedik helyezett veszteseket, a külön indulás a párt parlamenti jelenlétét valószínűleg lenullázza.

Az elvhűség szép érv lenne, ha a pártnak lenne markáns, következetes, cselekvő politikája. Ilyet azonban a folyamatos hezitálások és belháborúk folyamán eddig sem tudtak előállítani. Az LMP vezérkarának önmarcangoló megosztottsága most még nyilvánvalóbbá vált. Sőt, jelenleg még az sem világos, hogy egyáltalán ki fogja képviselni a többségiként elfogadott álláspontot. Jávor Benedek helyben lemondott, Karácsony Gergely a Facebookon ábrándult ki, az elvileg győztes Schiffer András viszont kijelentette, hogy ő nem akar frakcióvezető lenni. Ergo a párt szavazók és érdemi vezetőség nélkül szeretne kormányváltó erő lenni.

Az LMP tengerszinten önerőből állította elő a súlytalanságot.

Szelaví

Az LMP döntése azonban váratlanul azt az egységet is létrehozta, hogy az összefogás (erős túlzással persze), de tényleg teljesen „civil” lehet, ugyanis partnerei között így nem lesz parlamenti párt. A pártpolitika jelenlegi mértékű elutasítottsága mellett ez nem feltétlenül hátrány.

Támogatottsági szempontból sem veszít sokat az Együtt, hiszen támogatóinak egy része éppen az LMP-ről váltott, ez a mostani kongresszusi döntés pedig valószínűleg újabb átigazolókat jelent majd. Ha saját lépteit nem rontja el, az Együtt úgy nyalhatja le a támogatottságot a LMP-ről, mint gyertyáról a lángot a szél.

Ez az eset tehát leginkább némi presztízsveszteséggel jár az E14 számára. Az Együtt akkor teszi legokosabban, ha enyhe szomorúsággal és józan higgadtsággal fogadja a döntést, és csendben lelép az LMP-szavazóival. Nyugodtan tehetik, valóban nem rajtuk múlt, hogy az ökopárt nem akart hangsúlyos szerepet vállalni a formálódó együttműködésben.

Úgy tűnhet, hogy a helyzet nyertese eddig a Fidesz, mivel beválik a választójogi taktika: az ellenzék önmagát szalámizza le. A kép azonban inkább tisztult: a társadalmi elégedetlenség nyomására létrejön-e egy eddig nem létezett, új erő? Azaz lesz-e civil rendszerváltás?

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

A választási kampány átszabása egy valódi ppp-konstrukcióra alapul: pánik, pénz, prosztóság.

Az épp úgy értelmetlen, mint szükségtelen és bicskanyitogatóan cinikus választási regisztrációt sikerült megfejelni egy hasonló szellemiségű választási kampánytörvény tervezettel.

A lényeget kiemelve: a választáson indulók plakátokon és szórólapokon kívül csak a nyomtatott sajtóban, a közszolgálati médiában, illetve a közösségi médiaszolgáltatóknál hirdethetnek. Ellenben a kereskedelmi médiumok és az internetes hírportálok mellett a körzeti, valamint a helyi médiaszolgáltatóknál sem szabad majd politikai hirdetéseket közzétenni.

Mégpedig újfent azért, mert: csak. Illetve a kibővített érvelés szerint: csak b+!

A Fidesz minden létező módon megüzeni, hogy nem akar tisztességes versenyt egyenlő pályát egyenlő esélyekkel. Orbán nem a levegőbe beszélt, amikor felvetette a demokrácia lecserélésének ötletét. Éppen cseréli. 

Pánik

A megszaladási jelenségek sorában a közjogi területet ért rombolás a leglátványosabb, a haláltánc itt már tulajdonképpen fülönforgó break party.

A regisztrációs és a kampánytörvény csupán a végpontjai annak a folyamatnak, amelynek egyik legbizarabb és leglátványosabb jelensége az alkotmányosság megsemmisítése. Itt nem csak arról van szó, hogy a Fidesz bármiféle egyeztetés nélkül egypárti alkotmányt írt, sokkal inkább arról, amivé az alkotmányt tette. Az alkotmány ugyanis immár nem a legfontosabb alapjogok biztosítéka, egyfajta szilárd hivatkozási alap. Ehelyett a kormány kezében elkezdett éppen ellenkező módon, afféle jogi szemétlerakóként funkcionálni. Ha a kormánypárt attól tart, hogy egy lépése alkotmányellenes lehet, és fennakadhat az alkotmánybíróságon, akkor nem a szabályozást igyekszik módosítani, hanem egyszerűen beleírja azt az alaptörvénybe. Így abszurd módon éppen azért kerül be valami az alkotmányba, mert alkotmányellenes.

Így lett alkotmány- vagy az azt kiegészítő sarkalatos törvények része az egykulcsos adó, az MSZP bűnössége, a havernak gründolt akadémia, a bírói nyugdíjkorhatár, az alkotmánybírók kiherélése, vagy az agyament választási regisztráció részletszabályai. A Fidesz afféle trezorként tekint a kétharmados alkotmányra, ahova behordhatja kedves kacatjait és biztonságba helyezheti a lopott holmit. És mivel a képviselők nagy lelkesedéssel használják az alkotmányíró varázsceruzát, így az alaptörvény tartalma jelenleg körülbelül annyira stabil és állandó, mint egy kocsmai wc-falé.

Mindennek egyik következménye az lett, hogy a kormány teljesen leszokott bármiféle indoklásról vagy érvelésről. Ennek megfelelően a választási kampány rendelkezéseihez sem érkezett semmiféle indoklás vagy racionális érv. És mivel a regisztrációhoz hasonlóan ez is rengeteg értelmetlenül korlátozó szabályozást tartalmaz, nem lenne csoda, ha végül ez is az alaptörvényben kötne ki.

Nézőpont kérdése, hogy mindezt cinizmusként vagy pánikként értelmezzük. Lehet éppenséggel a pánik jele is, hogy a Fidesz a választási kampányt is ilyen kétségbeesetten próbálja saját szűkülő választótáborához igazítani. Mintha nagyon is rettegnének attól, hogy a dupla vagy semmi hazárdjátékra átírt választási matematika egy tisztességes versenyben őket nullázná le. Inkább biztosra mennek, és mindent elkövetnek a kockázat minimalizálása érdekében, legyen annak eszköze bármennyire bizarr vagy abszurd.

A Fidesz retteg az általa félig vagy egyáltalán nem kontrollált információs csatornáktól, mint a kereskedelmi tévék vagy az internet, ezért ezeket egyszerűen, kínai stílusban kizárja a politikai tájékoztatásból.

Vajon milyen logika mentén helyezhető el az a hungarikum, hogy politikai hirdetést a népszerű kereskedelmi csatornák nem, csak a leggyérebben nézett köztévé sugározhat? Ráadásul azt is a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozná meg, hogy az egyes pártok hány alkalommal és milyen időtartamban jelenhetnek meg. Az pedig ugye megvan, hogy ezt a választási testületet a jelenlegi parlament, kétharmados többséggel választja majd meg 9 évre? Azaz nemes egyszerűséggel több cikluson keresztül is a Fidesz határozza majd meg, a kampányban ki és mennyit szerepelhet a képernyőn. Úgy látszik, Böröcz István elvtárs és Szalay Egypártilag Kiegyensúlyozott Annamária nertársnő már kevés a fülkeforradalmi rend és fegyelem fenntartásához a médiában.

Pénz

Pikáns mozzanata a kampányszabályozásnak, hogy a szabadság körbenyírását, milyen elegáns egyszerűséggel köti össze a Fidesz a pártpénztár karbantartásával és az oligarcha-etetéssel.

A tervezet a legnézettebb csatornákról egyszerűen mindenkit kitilt, értelemszerűen ezzel nullára írva a hirdetési konkurencia bevételét. A nyomtatott sajtóban és a közszolgálati médiában szereplő hirdetések költését szintén szigorúan szabályozza a törvény. Azonban a fizetett közterületi plakátokon való megjelenést egyáltalán nem szabályozza. Itt csókolom szabad a gazda! És jé, ezen a területen éppen Simicska Lajos és Nyerges Zsolt cégbirodalma bír döntő befolyással. Már-már szíven ütő ez a véletlen egybeesés! Ilyen véletlent, hogy az a Simicska, aki a kormányváltás után meghétszerezte(!) hirdetőcégeinek nyereségét, pont belekerül a tutiba. Államilag odaterelik neki a teljes politikai hirdetési piacot és kinek-kinek olyan árat mond, amilyet akar. Micsoda mázli, nem?

Biztos Lajos is zavartan mosolyog a sors iróniáján, hogy ha a politikai ellenzék országos szinten láthatóvá akar válni, akkor bizony az ő markába kell perkálnia vastagon. Hát így jártatok kispofáim, ha nyerni akartok, fizessetek a Fidesznek. Persze nem nyertek majd, de legalább segítetek kitömni a pártkasszát. Zseniális, igaz?!

Mindeközben a választási kampány igazi rákfenéjének kezelése, a pártfinanszírozás átláthatóvá tétele sehol sincs. Ennek a beígért törvénynek se híre se hamva, az ígért kampányszámla sehol. Ja de nem is, Orbán múltkor bedobta, hogy a pártok ne kapjanak pénzt. Amijük meg még maradt, abból vegyenek plakátot Lajosnál. Hehehe... 

Prosztóság

A legszebb az egészben, hogy most már az egész teljesen nyíltan zajlik. Ahogy a választási regisztráció esetében, itt sincs kétség afelől, hogy a Fidesz a nyugati demokráciák gyakorlatával éppen ellentétes célt tűzött ki maga elé. Nem részvételre akarja biztatni az állampolgárokat, hogy növelje a megválasztott kormány legitimitását. Éppen ellenkezőleg: megszűrni és távol tartani igyekszik a szavazókat, hogy lopakodó módba kapcsolja a szavazást, és csökkentse a kockázatot.

A legjobb bizonyíték erre, hogy a regisztrációs időszak megkezdése előtt például tiltott a kampány. A kormány saját belátására bízza, hogy a „megfelelő mértékben és módon” tájékoztassa majd a polgárokat. Mondjuk beleteszi a Magyar Közlönybe, azt úgyis sokan olvassák. Az ő célközönségük nagyobb arányban néz köztévét, kevesebbet használja a netet, és a regiszrációs és Kubatov-lista alapján kis erőfeszítéssel mozgósítható. A saját maguk állította választási bizottság pedig éberen őrködik majd, hogy a folyamatba ne csússzon hiba.

Akárhogy is forgatjuk: közvetett és közvetlen módon végül sikerült államosítani a választási kampányt is. Mégpedig úgy, hogy ennek alapján éppen legelemibb feladatait nem látja el: az állampolgárok széleskörű tájékoztatását a demokrácia működtetéséhez szükséges választási lehetőségekkel kapcsolatban.

A Fidesz nem akar bizonytalan kimenetelű demokráciát játszani, inkább biztosra megy. A legitimitás mértéke számára nem tényező, kit érdekel, ha csak 150.000 szavazó is választja meg őket? Egyáltalán, kit érdekel a szavazó? A politikát gólra, azaz hatalomra játsszák, nem szavazóra. Oszt jónapot!

Ezek a totálisan önkényes döntések már a látszatát sem akarják kelteni a demokratikus elveknek vagy a közjó szolgálatának. Nincs hozzájuk sem érv, sem indok. Nem mintha bármivel indokolni lehetne őket. Hát nem is fáradnak vele. 

Fiatal Autokraták Szövetsége

Mégpedig azért, mert a Fidesz pontosan felmérte, hogy van egy jókora réteg Magyarországon, amelyik jól reagál a pátosszal marketingelt autoriter hatalomra. Amely réteg számára teljesen mindegy milyen szabadságjogokat von meg éppen a kormány, mennyire analfabéta hibákat vét a gazdaságban, miként szigeteli el az országot a civilizált nemzetektől. Amely réteg örömmel megtesz bármit, ha megkapja a szerethető, karizmatikus vezér és a gyűlöletes ellenség képét.

Mindig voltak, akik mogyoróért adták a szabadságukat, hiszen sosem volt rá szükségük. Horthy, Rákosi, Kádár is megtalálta ezt a réteget, rendszerük aranyfedezetét. S bár nem rögtön, de Orbán is kitapintotta, hol húzodik ez a gazdag telér. (Az MSZP csak próbálja tapogatni.)

S Orbán megtanulta a szerepet is, mellyel ezt az egyiptomi szisztémát el tudja adni az arra fogékonyaknak. Mert nem bibói értelemben vett demokrata ő. Orbán a társadalmat olyan piramisnak képzeli el, mint aminek mennyei mintájára pártját már megalkotta: a csúcson ül Felcsúti Ramszesz, a nap fia, az Arany Hórusz, alatta a papság, akik ápolják a kultuszt, majd a közszolgáló közrendűek hálás tömegei, végül sötét gödrökben fetrengve a társadalomból kivetettek – bűnöző hajléktalanok, drogosok, nyugdíjpénztáros eretnekek, ellenzékiek, terrorista bloggerek.

A gond csak az, hogy akik belülről ismerik a pártot, azt mesélik, hogy odabenn, Fidesz-Utópiában bizony terror van, riadt kussolás, és fortélyos félelem igazgat.

És már minden új nap és törvény ehhez szoktat minket idekint is. Az értelmetlen és megalázó regisztráció és a cinikusan korlátozó államosított kampány sem kivétel, hanem a szabály.

Hát tanuljunk hallgatni, vagy nyissuk ki a pofánkat!

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Miért és miként változik önpusztítóvá az erő politikája?  Miért érzik úgy egyre többen, hogy a politika süket és vak, és nem hallgat a józan észre? Hogyan falja fel a fülkeforradalom gyermekeit? Haláltánc első rész.

Megszaladás és Danse Macabre

Megszaladásnak hívja a biológia, amikor egy faj életében valamilyen szelekciós hatás egy tulajdonságot optimális paraméterein túl, minden korlát nélkül változtat, növel. Mégpedig olyan mértékig, hogy az a faj létét is fenyegeti. Ilyen a pávakakas ragadozókat vonzó hatalmas, udvarlásra kifejlesztett farktolla, vagy az ősszarvas hasonló okból óriásira növesztett agancsa, mely végül lehetetlenné tette az életét, és kihalt.

Ugyanez a törvényszerűség megfigyelhető társadalmi szinten is. És úgy tűnik nálunk épp mostanában lesz egyre látványosabb ez a megszaladás. Ha példaként csak az elmúlt néhány hét eseményeit vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a hatalmi szelekció olyan típusú önerősítő folyamatokat hozott létre, amelyek egyre súlyosabb rendszerhibákhoz és végső soron értelmetlen szenvedéshez és katasztrófához vezetnek.

A folyamat hátterében ez esetben a kontroll nélküli cselekvésre módot adó kétharmados erőpolitika áll. Ez a momentum egyszerűen kiiktat bármiféle hagyományos politikai eszközt (tárgyalást, egyeztetést, kompromisszumot) és az önérdek vezérelte agressziót olyan általános modellként kezeli, amely már középtávon is a társadalom működőképességét veszélyezteti.

A haláltánc műfaja maga is egy megszaladásra adott művészeti válasz volt a középkorban: a pestisjárványok tömeges pusztítása állt kialakulása hátterében. Idehaza ma a pestis nem más, mint az elbutító, mindent lebíró hatalmi gőg, a lelket és szellemet támadó fekete halál. A híreket olvasva akárha az egyes hatalmi területek képviselőinek groteszk bokázását látnánk. És egyre több az olyan szakma, csoport, közösség, amely e bizarr csontzenére mintha a középkori szövegekkel együtt mondaná: „Vado mori” – „Elmegyek meghalni”.

Táncoktatás

„Elmegyek meghalni. Bölcs beszédű vagyok, egyebeket beszédemmel megrekesztöttem, de az halál megrekeszte engemet, azért elmegyek meghalni.”

Az egyik legszomorúbb halotti beszéd és temetői valcer talán az oktatásé. Ez a terület az egyik állandó áldozata a rövidtávon gondolkodó spórolásnak. Legalább 10-20 év, mire az oktatásba fektetett figyelem, tőke és munka megtérül, ilyen távlat a választási ciklusra lüktető politikus-agy számára azonban szinte már felfoghatatlan. Ezért folyamatos a rángatás, kapkodás, átszervezés. Az úgynevezett „oroszlán-ciklus” itt majdhogynem száz százalékos alapossággal működik. Az új, győztes hím megöli elődje kölykeit, amiként a magyar politikusok elődjeik munkáját, eredményeit, tüntetik el kínos alapossággal.

Tulajdonképpen nincsen olyan iskolai vagy egyetemi csoport, amely ugyanazon feltételekkel tudná befejezni a tanulmányait, mint ahogyan elkezdte. Van osztályozás vagy nincs, a rendszer épp bolognai vagy nem, a tanterv hol saját, hol központi, állandó kérdés van-e tandíj, hitel, röghöz kötés, meglesz-e még jövőre is az egyetem, és ki fogja működtetni az önkormányzat, az állam vagy egy egyház: mind folyamatosan frusztráló bizonytalanságot szül.

Minden kormány felmondja a leckét az oktatás fontosságáról és a tudás alapú társadalomról, de igazán még egyik sem hitt benne.

A mostani rezsim pedig az egyeztetés nélküli erőpolitika eszközét használva sajnos különös kegyetlenséggel pusztít a romokon. Mintha a racionalitás és hatékonyság utolsó morzsáit is el akarná tüntetni a rendszerből. Az ámokfutást pedig a folyamatból tökéletesen kizárt tanárok, szülők és szakma egyaránt elhűlve figyeli.

Mindez még a kormánypártok saját lehetőségeihez és képességeihez mérten is megdöbbentő. Orbán valamiért elhatározta, hogy megalázza és móresre tanítja Pokorni Zoltánt. Ezért ezt a rendkívül fontos, jövőt meghatározó területet a döbbenetesen fogalomtalan, és ásatag szemléletű Hoffman Rózsára, és a bármiféle modernitás esküdt ellenségének számító KDNP-re bízta. A számítás kiválóan bevált, hiszen Pokorni energiáját tökéletesen leköti a kármentés, de szinte még szilánkokat sem tud belsősként kimenteni a józan ész számára abból az őrületből, ami az oktatás körül zajlik, amiként sorozatban mondanak le az oktatásügyi államtitkárok is. De Orbán bízik Rózsában, az oktatás országos pusztulása pedig jáulékos kár.

A finanszírozás és fenntartói felelősség kérdése maga a rémálom, és jól példázza a megszaladás jelenségét.

Ahogy a Fidesz még alig pár éve a hülye népszavazáson eltöröltette a tandíjat, most 180 fokos fordulattal, minden állami ösztöndíj megszüntetését dobja be. Természetesen bármiféle szakmai egyeztetés, felmérés, hatástanulmány (és pláne népszavazás) nélkül.

A felsőoktatás finanszírozása és az egyetemek puszta létének  kérdése már-már  úgy tűnik, mintha valamiféle pletykaszinten dőlne el, aminek eredményéről utoljára az érintett intézményeket és hallgatókat értesítik. A közgazdász és jogászképzés elleni villámháború pedig akár egy irracionális bosszúhadjáratnak is felfogható a kormányzattal szembeni gazdasági és jogi kifogásokra válaszul. Más indok és magyarázat ugyanis nem érkezett.

Az iskolákkal kapcsolatban a KDNP első dolga volt, hogy az egyházi intézményeknek magasabb fejpénzt csikarjon ki, mint amit egy értéktelen ateista gyerek után adnak, rögtön megborítva a rendszert. Emellett az oktatási koncepció kidolgozásába szinte kizárólag a kisebbséget jelentő egyházi szakemberek vettek részt. Innentől már csak gurult a kő. Az önkormányzatok szinte versenytárgyalást írtak ki a feltőkésített egyházaknak, hogy vegyék át iskoláikat, mivel maguk nem tudták megoldani a finanszírozást

És a tét egyre emelkedik: az önkormányzatiság megszüntetése keretében az állam most besöpri az iskolákat is. Szokjuk meg: Pesten mindig mindent jobban tudnak. Természetesen ezt is kapkodva, átgondolatlanul, improvizálva, agyament módon szétvágva ugyanazon iskolát állami és önkormányzati darabkákra. Ja, és persze mindezt megfelelő forrás biztosítása nélkül. Az egész olyan átgondolt, mintha valaki úgy akarna csirkepaprikást készíteni, hogy bevág egy kézigránátot a tyúkólba.

Mindezen már csupán hab és marcipán az olyan improvizált cinikus és ostoba ötletek tömkelege, mint a röghöz kötés, a kéttannyelvű iskolák vegzálása, a lófelmérés, az egyetemek fejére ültetett állami komisszár, a mindent előíró, ideológiai torzsszülöttként világra jött központi tanterv, az angol helyett a német első nyelvvé tétele, és a legpimfebb, de a kádári gyökereket és szocializációt pontosan mutató köpenyhordási ötlet.

Elszabadult hajóágyú. Mintha Magyarországot tényleg egy kínai összeszerelő üzem igényszintjére szeretné kalibrálni a kormányzat egy vékony, saját magát szűk körben újratermelő elittel. A szemléleti nyitottság társadalmi mobilitás és korszerű tudás helyett egy befelé forduló, tekintélytiszteletre és paternalizmusra épülő jövő látszik kibontakozni. Kevesek bölényfejű butasága, szemben sokak elvesző reményével.

Az oktatás elmegy meghalni.

Antiszociális politika

„Elmegyek meghalni. Szegény vagyok, és semmit velem el nem viszek, ez világot megutálom, mezéjtelen belőle kimegyek, és elmegyek meghalni."

Az Orbán-kormány nem csinál titkot abból, hogy kizárólag az egészséges, jól kereső középosztálybeli szavazót veszi teljes emberszámba. Amilyen például a parlamenti padsorokban ül: aki annyit ér amennyije van. Neki kedvez adóval, végtörlesztéssel, neki takarítja ki az egyetemről a mezítlábasokat, rugdalja el a szavazástól a prolikat, neki oszt földet és állami forrásokat.

Egyfajta választói darwinizmus ez. Az a réteg, amely eleve vagy éppen a nehezített pálya miatt nem tud, esetleg nem akar voksolni, és nem tudja megvédeni magát, az teljes lelki nyugalommal aprítható, kriminalizálható, kitörölhető és eltüntehető.

A Fidesz számos alkalommal megmutatta, milyen problémamegoldási módozatot lát üdvösnek a „kellemetlen” elemekkel kapcsolatban. Erős rendpárti imidzset igyekszik felmutatni a neki kedves rétegnek, és egyszerűen becsukja a szemét minden neki nem tetsző jelenség előtt, vagy gyorsan adminisztratív „megoldást” kreál a problémára.

A hajléktalanságot szociális, egészségügyi és társadalmi probléma helyett, amivel így foglalkozni kellene, egyszerűen bűnné nyilvánította, és rúgott még egyet azokon, akiknek se reményük, se képviseletük (és persze se szavazatuk).

Az elmúlt hét híre, hogy a kormány a téli hajléktalan ellátásban résztvevő szervezetek számára eddig még a pályázatot sem írta ki. Az a társaság, amelyik egy délután alatt képes alkotmányt módosítani, egy éjszaka elég neki a választási törvény átszabásához, két hónapnyi tanácsadásért sürgősséggel átutal egymilliárdot a szívének kedves piakutató cégnek. Nos, ennél a társaságnál az emberek tucatjaira váró fagyhalál nem éri el az érzékenységi küszöböt. Szintén múlt heti hír, hogy mindeközben nem adják át, a 345 millióból épült ellátóhelyiséget sem. Ahogy a Drótban mondja Bunk Morland nyomozó: ezek az emberek „ott halnak meg, ahol nem számít”.

A családon belüli erőszakot ugyanígy akarta láthatatlanná bűvölni a kormány, gyáván eldugva, elhazudva, mintha a tagadás, és az atyáskodó hímsovén kioktatás segítene sértetlennek megőrizni a nemzeti együttműködés kipingált díszletét.

A hatalom kábítószerfüggők problémáját szintén hatalmi és adminisztratív eszközökkel látná jónak kezelni. A szakma által kidolgozott drogprevenciós stratégiát félredobva itt is az eszetlen kriminalizálást vette elő. Hiába a nemzetközi példák, egészségügyi és szociális szakemberek munkája, az adminisztratív szigorkodás egyszerűbb és jobban kommunikálható. Az meg kit érdekel, mi lesz a nem szavazó, beteg kis köcsögökkel? Majd megtanulják, hogy füvezni, csíkot tolni annak éri meg, aki kap hozzá mentelmi jogot.

Így már szinte nem is okoz meglepetést a hír, hogy az elhazudás, eltagadás szemléleti vakságát már a tényekre is kiterjeszti ez a fajta gondolkodás. A neki nem tetsző adatokat, kényelmetlen megállapításokat, egyszerűen törlik a szakmai drogjelentésből. Mert akkor azok nincsenek is. A valóságnak nincs kétharmados radírja és ceruzája, úgyhogy bekaphatja.

Ezzel az önkéntes vaksággal, gyáva eltagadással, manipulációval a Fidesz pontosan úgy viselkedik, mint anno a Kádár-korszak tette a szegénységgel, homoszexualitással, és minden számára kényelmetlen jelenséggel kapcsolatban. Eltagadta és kriminalizálta. Nyomor például nem létezhetett a megvalósult szocializmusban fürdő Kádár-landen, ahogy persze munkanélküliség sem. (Ezért volt nagyon fontos például a Solt Ottília által 1979-ben létrehozott, akkor ellenzékinek és illegálisnak számító SZETA, azaz Szegényeket Támogató Alap munkája, amely erre az eltagadott valóságra hívta fel a figyelmet.)

Hiába van több egykori vidéki koleszos srác a kormánypárt vezérkarában, a Fidesz számára a szolidaritás nem létező fogalom. Ők is nagyon jól tudják, hogy a saját lecsúszásának lehetősége miatt rettegő átlagpolgár nem ejt majd könnyet a páriává tett szerencsétlenek miatt. A hajléktalan, a bántalmazott, a szenvedélybeteg, a szexuálisan más, úgyis mind csak teher, eltüntetni, szőnyeg alá söpörni való zavaró kosz, bármennyit lehet rajtuk spórolni.

Ha az erő és hatalom megszereti magát, nem marad benne sem alázat sem együttérzés. Talán sosem volt még olyan érzéketlen a szenvedés iránt magát keresztényinek nevező szervezet, mint éppen a Fidesz és a KDNP.

És e gyáva érzéketlenség és nemtörődömség miatt sokan elmennek meghalni, akiken pedig akár segíteni is lehetne. Nem is csak feltétlen pénzzel, de törődéssel, emberséggel, humánummal.

„Elmegyek meghalni. Engem nem siratnak, sem énértem nem imádnak, de elfeledtetöm még az enyimtől is, mikoron én meghalok.”

Jogában áll hallgatni

„Elmegyek meghalni. Bíró vagyok, ki immár sokakat megfedtem, de az halálnak ítéletit rettegöm, és elmegyek meghalni.”

A megszaladás egyre gyorsuló, önerősítő folyamat, amelyben az egyik rossz döntés szüli a másikat. Az erőpolitika természete, hogy a kontroll lehetőségét biztosító többnézőpontú megközelítést a gyorsaságra és hatékonyságra hivatkozva kizárja. Így egyre inkább bezáródik, saját mítoszainak és előfeltevéseinek foglya lesz, és koherencia látszatát már csupán makacssággal és még autoriterebb döntéshozással tudja fenntartani.

Ennek igazolására és támaszára pedig előbb-utóbb kiépíti ennek az alkalmi gyakorlatnak a hosszú távú, tartós jogi, hatalmi kereteit is. Mert a vitáról, érvelésről való leszokás nagyon gyors és egyirányú folyamat. A megszaladási ponton átlépett és a dolog ízére ráérzett erőpolitizálás nem ismeri a békés konszolidáció fogalmát, megszerzett területet magától sosem ad fel.

Hogy a társadalmat erőszaktól óvó és szabadságát biztosító jogból az egyeduralkodó hatalom megszaladásával miként lesz fegyver és rács a szabadságon (lásd alkotmány, választás, kampány, szólás- és véleményszabadság), arról a következő posztban lesz szó.

(Az idézetek az egyik legszebb magyar nyelvű haláltánc parafrázisból, az 1510-es Példák könyvéből származnak.)

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Helyzet van. Bajnai színre lépése három hét alatt átrendezte az ellenzéki térfelet. Az egykori miniszterelnök egyben a létező legnehezebb feladatot is kikapta magának. Egy személyi és érdekellentétektől szabdalt, rendkívül vegyes összetételű ellenzéki konglomerátumot kellene valahogy együttműködésre bírnia. Mégpedig a Fidesz által buherált új választási logika miatt lehetőleg úgy, hogy másfél év múlva a kormányváltást kívánó szavazó lehetőleg csak két rubrikával találkozzon: Fidesz / Nem Fidesz. Ez valós esélyt teremtene a jelenlegi rezsim leváltására, és megvalósítaná Orbán legrosszabb rémálmát: saját fegyverével győznék le. Minden más részleges megoldás, vagyis a kormányváltó szavazatok megosztottsága, viszont az ellenzéket még a mostaninál is jelentéktelenebb szerepre kárhoztatná.

A dolgok állása

A kérdés, hogy az ellenzéki oldalon meg tudják-e játszani úgy a csavart labdát, hogy abból végül ne öngól legyen.

A Medián szerint a szavazói hajlandósággal bíró, pártot választani tudó honfitársaink 22%-a voksolna az Együtt 2014 tömörülésre, míg az MSZP-re 15%, az LMP-re 4% a DK-ra pedig 3%. Erős kezdés Bajnaitól, ami azt jelzi, hogy a politikailag tudatosabb és aktívabb választók csoportjában az „Együtt 2014” jelentős megszólító erővel rendelkezik. Mindennek pedig a bizonytalanokat és impulzusszavazókat távol tartani igyekvő választási regisztráció miatt is nagy jelentősége van.

A számok alapján tehát eddig ez a kezdeményezés találta leginkább telibe a bizonytalanok remény-zónáját, amire az is utal, hogy nagyszámú új szavazót tudtak behozni az egyik pártot sem választók senkiföldjéről.

Az angolszászok ezt a helyzetet hívják „momentumnak”. Ez a körülmények olyan szerencsés együttállása, amely elősegítheti a siker elérését. Az viszont már a résztvevőkön múlik, hogy ezzel tudnak-e élni, képesek-e kiaknázni a helyzetben lévő potenciált. Bajnai vizsgája az lesz, hogy van-e annyira taktikus politikus, hogy a bal oldalt megtartva, szavazókért a jobb oldalra is átnyúlva felépítse az összefogást.

A mutatvány nem lehetetlen, de ehhez képest valószínűleg Indiana Jones is könnyebben szlalomozott a csapdák között.

De mi segítheti és mi gátolhatja ezt az akadályfutást?

Gordon-bontás

Az egyik meghatározó tényező, maga Bajnai Gordon személye.

Az ellenzék elmúlt két éves szereplése leginkább egy fej nélküli csirke rohangálására emlékeztetett: kivérző pánik és irány nélküli vergődés, mielőtt mennek a levesbe. A leszerepelt, alkalmatlan vagy tapasztalat és súly nélküli figurák és kocsonyás politizálásuk nem tették túlzottan bizalomgerjesztővé az ellenzéki alternatívát. Az ellenzéki szereplők egyszerűen képtelenek voltak támogatottságra vagy értékelhető politikai cselekvésre fordítani a társadalmi szinten tapintható csalódottságot.

Az egyenletbe egyértelműen Bajnai hozta a változást. Visszanézve megmosolyogtató, mennyi hiszti előzte meg október 23-ai fellépését. A Milla végül pontosan azt tette, ami ellen vehemensen tiltakozott: kampányszínpadot biztosított Bajnai visszatéréséhez. Szerencséjére. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Bajnai szereplése nélkül mind a politikailag éretlen Milla, mind a tanácstalanná vált Szolidaritás szimplán megrekedt volna az ellenzéki kisbolygó-övezetben. Vicces, de ez az élenjáró kisdobosnak tűnő menedzser a szavazók szemében azt adta meg az ellenzéknek, amit Juhász Péter, Kónya Péter, Gyurcsány Ferenc, Schiffer András vagy Jávor Benedek nem tudott: arcot és komolyságot.

Pedig legtöbben feltehetően csak annyira emlékeznek Bajnai ügyvivői kormányzásából, hogy abban az egy évben nem volt különösebb botrány. De mivel jelenleg hetente kettő az átlag a ritka mód gusztustalanokból, és úgy négy-öt a kisebb balhékból, így érthető a békevágy. És a hőzöngő izmozás, cinizmus és agresszív ostobaság kontrasztjaként Bajnai békés, józan, szakértői imidzse épp megfelelhet a célnak.

Ha.

És itt kezdődik az Indiana Jones-os rész.

Megtört szívek szállodája

Ha például lesz mire szavaznia a kormányváltóknak. Szervezetileg érthető az egyesületi forma iránti vonzalom egy olyan időszakban, amikor az átlag polgár kiköp, ha a párt vagy politikus szót meghallja. Gesztusnak megteszi ez az illendőségből felvett szűzkurva jelmez, de inkább időnyerésre és manőverezésre jó. A választók éppúgy nyilvánvalóan választható pártként tekintenek rá, amiként a többi párt is vetélytársként. Mivel itt adminisztratív púposkodással a Fidesz is besegít, az Együtt egyszerűen mozdulhat el a pártként bejegyzett választói összefogást képviselő ernyőszervezet irányába.

A játék lényege innentől: úgy libikókázni a belépők támogatottságot hozó és elutasítottságot kiváltó értékével, hogy az egyenlet végén kijöjjön a váltáshoz szükséges kritikus tömeg.

Lényegi kérdés például, hogy Bajnai szavazókat vonzó ereje elég lesz-e ahhoz, hogy az ellenzéki választói tömörülés szervezésének súlypontját az MSZP hatósugarán kívülre helyezze. A szocik támogatottságát lefőző eredmény ennek egyik fontos eleme.

Ezzel egyrészt rugalmasságra kényszeríthetik az MSZP-t, elérve, hogy azok elveszítsék azt a kényelmes pozíciót, amelyből összefogás nélkül is létrehozhatják a számukra kedves Fidesz-MSZP kétosztatú felállást. Ekkor már az MSZP-nek kellene magyarázkodnia, hogy miért nem vesz részt akár áldozatok árán is a Fidesz-rezsim leváltásában.

Másrészt, az MSZP meghatározó jelenléte azonnal befagyasztaná a szavazói tábor szélesítésének lehetőségét, nem jönne létre új pólus, és nem változna semmi a politikai emésztőgödörben.

A Együtt egyik legnehezebb feladata, hogy egyszerre támogató, de hangsúlyozottan külső partnerként kezelje és ugyanakkor 8-10 százalékos kispárttá olvassza az MSZP-t, pluszban elfogadtassa Mesterházyval, hogy mindenki jobban jár, ha nem jelölteti magát miniszterelnöknek (egyébként tényleg).

Tehát az Együttnek úgy kellene megnyernie a szoci szavazatokat, hogy magát az MSZP-t csak az udvarba engedi be. Persze mindezt az MSZP-ben is tudják, és egyelőre a diplomatikus hallgatásig vagy semmitmondásig merészkedtek el.

Az LMP még a szociknál is nagyobb dilemmában van. Az Együtt az ő amúgy sem túl széles szavazóbázisukat is nyúlja, ezzel a parlamenti küszöb alá tolva a zöldeket, akik számára így nemhogy az új vezető erő, hanem a mérleg nyelve szerep is elveszni látszik. Ugyanakkor az együttműködés számukra váratlan esélyt is jelenthet. Mégpedig azzal, hogy akár meg is találhatják a hozzájuk leginkább passzoló szerepet. Tegyük fel, ha például a közös tárgyalásból úgy jönnének ki, hogy az összefogásban ők képviselik a környezetvédelem és a jogállamiság területét. Ez esetben megtarthatnák az arcukat, és azzal foglalkozhatnának, amihez van tehetségük. Vihetnék a rendszerkritikus ökopolitikát, és nem kellene görcsölniük az általános váltópárt funkcióval, amely szerep jócskán lötyög rajtuk. Némi bölcsességgel és kompromisszumkészséggel ebben a helyzetben benne van egy klasszikus win-win szituáció lehetősége.

Nehezebb azonban a helyzet azokkal a szereplőkkel, amelyek mögött nem áll szavazói támogatás, cserébe jelentős elutasítottságot vinnének a közösbe. Mint például Kuncze Gábor vagy Gyurcsány Ferenc. Gyurcsány természetesen semmit sem kockáztat, épp olyan vehemenciával kampányolt a Milla ellen, mint jelentkezett első körben támogatónak. A DK csak azzal veszthet, ha kimarad. Az Együtt szempontjából azonban az üzenet érthetően inkább ez: Kösz Feri, inkább ne segíts!

Árnyjáték

Emellett továbbra is ott a kérdés, hogyan és mivel/kivel tudja megszólítani a Bajnai-féle tömörülés a mérsékelt jobboldali szavazókat, mert bizony rájuk is szüksége lesz. Erre legalkalmasabb persze hiteles, vállalható konzervatív figurák felkérése lenne (pl. Sólyom László, Ángyán József, Tulassay Tivadar), szimbolizálva egyfajta pártok fölötti nemzeti kiegyezést.

Végére ötletelésként: a fenti dilemmák feloldására a legpraktikusabb talán egy afféle árnyékkormány felállítása lenne. Ebben egyrészt meg lehetne találni a különféle csatlakozók számára legalkalmasabb szerepet, mint egy afféle előzetes koalíciós tárgyalásként. Másrészt a tömörülés napi szinten adhatna alternatív javaslatot, választ a felmerülő politikai kérdésekben, demonstrálva úgy a szakértelmet mint a közös fellépést. Ha jól csinálják, talán tényleg sokan elhinnék, hogy sikerül majd nekik Együtt 2014-ben.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Temetni jöttem az Alkotmánybíróságot, nem dicsérni.

Uraim, azért írok most Önöknek, hogy fontolják meg lemondásukat.

Mégpedig amiatt, mert az Önök szerepe véget ért. Hivataluk nevetség tárgya lett, s már csupán csörgők a hatalom sipkáján. Kérem, gondolják meg, részt akarnak-e venni egykor szebb napokat látott hivataluk végső megcsúfolásában.

Ha felvennék a kesztyűt, a feladatuk most az alapjogot korlátozó választási regisztráció alkotmányba emelése elleni harc lenne. De mivel a magánnyugdíj törvény idején is elkéstek a magántulajdon védésével és inkább a kiváró hezitálást választották, hogy ne kelljen döntetniük, így nem táplálok illúziókat.

De a teljes megalázást még elkerülhetik. A lemondás erkölcsi gesztusához általában szükséges egy kiváltó ok vagy indok. Az alkotmányba erőszakolt előzetes regisztráció pedig lehet ez az utolsó csepp. Még megmenthetik a lelkület!

Tudom, nem könnyű mostanában a talár. Önök, uraim, talán még mindig szokják a megalázottság és lefokozottság állapotát, ami számunkra, mezei állampolgároknak már jó ideje napi rutin. Mert igen, Önöknek volt szebb korszakuk is, jól emlékszem rá. Karakán, következetes. Az Alkotmánybíróságnak sokáig volt szakmai és morális tekintélye. Mérvadónak számított, mely nemegyszer bátor, mégis higgadt döntésekkel igyekezett óvni az alapjogokat és a demokráciát. Emlékeznek hányszor dicsérte önöket az MSZP, az SZDSZ vagy épp a Fidesz?

S a Fidesz derék, becsületes párt.

Ennek azonban vége. Önöket megfélemlítették, lefokozták, megalázták. És egy megfélelmlített, horpaszon rúgott, béna Alkotmánybíróság most csak dísz, bojt a Fidesz banánköztársaságán. Pardon Banánországán.

Azzal, hogy cinkossá avatják Önöket egy alapjog sárba tiprásában, Önök az utolsó morzsáját is elveszítik méltóságuknak és tekintélyüknek. Előzetes normakontrollt kérni a választási regisztrációt magában foglaló törvényre, miután azt egy egyéni módosítóval pontról pontra beleírták az alkotmányba, nem pusztán arcpirító cinizmus, hanem az Alkotmánybíróság, és még inkább az állampolgárok közösségének pofánröhögése.

S a Fidesz derék, becsületes párt.

Ezért temetni jöttem az Alkotmánybíróságot, nem dicsérni. És Önök éppen úgy tudják, mint én, hogy „a rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele”. Hát ne növeljék tovább a szégyent, ami Önökre és az Önök pecsétjével ránk hullna. Kérem, mondjanak le!

Uraim, talán emlékeznek, leveleztünk is, ameddig ezt lehetett. De ez már elmúlt, távolságtartási végzés van róla, hogy állampolgár nem közelítheti meg önöket. Miként arról is, hogy népszavazás nem kezdeményezhető alkotmányban foglalt elemekre. Emellett eltörlik a népi kezdeményezés intézményét is.

Így, uraim, polgártársaimmal egyetemben béna és eszköztelen vagyok. Fórum és jogorvoslat nélküli védtelen politikusaink iPaden összedobott egypárti alaptörvényével és annak egyéni érdekek mentén, napi szinten belegányolt ostobaságaival szemben.

S a Fidesz derék, becsületes párt.

Védtelen és eszköztelen vagyok, csakúgy mint Önök. Ebben kvittek vagyunk. Igaz, én nem vagyok alkotmánybíró, és legalább emiatt nem kell szégyenkeznem. Ezért, mivel jogfosztott alattvalóként mást nem tehetek, ezen levélben írom meg Önöknek, mivel vádolom a kormányt. Egyben kérem Önöket: mondjanak le!

A választójogi törvénnyel kapcsolatban vádolom tehát a kormányt:

Kontársággal

• A négyévente megismétlendő előzetes választói regisztrációval kapcsolatban a kormány a mai napig semmilyen elfogadható érvet nem hozott fel. Miközben ez a lépés indokolatlan akadályozása és korlátozása a választójognak, valamint szükségtelen akadályt gördít az állampolgári alapjog gyakorlása útjába.
• Bár álindokként az idehaza és külhonban élő magyar állampolgár eltérő kezelését hozták fel, a különbségtétel egyrészt megmaradt (a külhoniak csak pártlistára szavazhatnak), sőt új elemmel is bővült, miszerint csak a külhoniak regisztrálhatnak levélben.
• A kormány lesöpörte a szakminisztérium alkotmányossági aggályát.
• E nagy súlyú, minden állampolgárt érintő törvény kapcsán sem politikai, sem civil szervezetekkel, sem az állampolgárok közösségével semmiféle egyeztetés nem történt (pl. népszavazás).

Cinizmussal és hatalommal való visszaéléssel

• A kormánypárt semmibe vette a regisztráció ötletének elsöprő, 80%-os társadalmi elutasítottságát.
• Az egyéni módosító indítvány módszerével szintúgy elcsalta a szakmai és társadalmi egyeztetést.
• A törvény vitáját az éjszakai sávba suvasztották, amely vitán botrányosan alacsony volt a képviselői részvétel.
• A választások felügyeletére a vegyes összetételű, minden párt részvételét biztosító Országos Választási Bizottság helyére egy pártfüggő saját intézményt állít fel 9 évre kinevezett tagokkal.

Szószegéssel és hazugsággal

• A kormány egyszerűsítésnek és szélesítésnek állította be az eleve szükségtelen, nehézkes és részvételt szűkítő regisztrációs folyamatot.
• Elterjedt gyakorlatnak állította be az előzetes választási regisztráció nemzetközileg kivételnek számító és egyre gyérülő gyakorlatát, amely ráadásul ilyen szigorú és korlátozó formában sehol a világon nem működik.
• A könnyű regisztráció melletti érv volt a levélben történő regisztráció ígérete. Ezt a tervezetben először indokolatlanul csupán egy kéthetes időszakra korlátozták, majd ennek lehetőségét a belföldi állampolgárok számára végképp eltörölték, míg a külhoniak számára meghagyták.
• Mivel így csak személyes vagy ügyfélkapun keresztül történő regisztrálásra van lehetőség, ezzel sok idős, beteg vagy mozgásképtelen ember számára tették aránytalanul nehézzé a választásokban való részvételt.

S a Fidesz derék, becsületes párt.

Tisztelt alkotmánybírók, amennyiben Önök jóváhagyják a választási alapjog korlátozásának alkotmányba foglalását, úgy nemcsak hagyják újfent megalázni magukat, de egyszersmind legitimálják a jogtiprást, amely jogok megvédésére pedig felesküdtek. Ha pedig már se becsület, se törvényesség, akkor mi marad? Cím és fizetés? Önök valóban beérnék ennyivel?

Uraim, jó lelkiismerettel nem védhetnek egy abszurd és jogtipró Alkotmányt. Tudom, hogy itthon a lapításnak és megalkuvásnak van hagyománya, s azt is, hogy az utóbbi időben ez önöket is megkísértette néhányszor. Mégis, ha nem kívánnak harcolni a jogainkért, és jelenleg törvényesen nem ítélhetik el azt, ami történik velünk, úgy tisztelettel arra kérem Önöket, mondjanak le! Ha most lesz tartásuk, talán megőrizhetik emberi és szakmai méltóságuk egy darabját, és példát mutathatnak.

Máskülönben az állampolgárok lesznek kénytelenek végleg lemondani Önökről.

____________________________________

A választási regisztrációval kapcsolatos eddigi posztok a Pézsmán:

http://pezsma.blog.hu/2012/10/03/a_torveny_kapujaban_390

http://pezsma.blog.hu/2012/10/02/tartozkodo_kerelem_880

http://pezsma.blog.hu/2012/09/20/kubatov_nekem_tetszik

http://pezsma.blog.hu/2012/09/19/listasag_fel_egeszseg

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Jó lenne tudni, kinek szólt be az időjárás, hogy most ő kerül sorra?! Esetleg az IMF-el cimborál? Tagadja a Turul-hitet? Nem regisztrált a Nemzeti Csapadékképző Hivatalnál?

Az időjóslás állami monopolizálásának ötletére valószínűleg Kádár-koponyája is elismerően biccent valahol egy gyűjtő vitrinében. Az eset már nem is állatorvosi ló, inkább mamut: a valaha élt legnagyobb és legszőrösebb szárazföldi emlős, a közönséges gyapjas hülyeség eleven díszpéldánya.

Persze az egész nem a meteorológiáról szól. A szakmai pro és kontra érveket sokan több helyen kifejtették az elmúlt napokban. Ami érdekesebb, hogy az időjárás államosításával a Fidesz saját törzsfejlődésében elérkezett az MSZMP-kompatibilis megoldások praktikumához. Ezek a módszerek kidolgozottak, a felnőtt lakosság a génjeiben hordozza őket, az idő pedig tesztelte hatékonyságukat.

Az meteo-eset modellértékű és jól mutatja, hogy a „fülkeforradalmárokat” mennyire a régi szocialista reflexek mozgatják.

Ennek a kádári reflexnek a működése nagyon egyszerű:

• végy egy állami intézményt
• lásd el valamilyen adatkezelési feladattal
• rendelj hozzá apparátust
• finanszírozd közpénzből

A többi innentől már automatikus:

• Az apparátus függővé válik a közpénztől, azaz az államtól.
• A felhasználóktól (lásd még: állampolgárok) már el sem kell szigetelődnie, mivel sosem volt köze hozzájuk.
• Az intézmény éli a maga intézményi életét: fő- és alosztályokat növeszt, igazgatókkal, helyettesekkel, osztályvezetőkkel és ezek koordinálóival, adminisztrálóival és felügyelőivel. Lehet, hogy valaki foglalkozik közülük az intézmény céljában megfogalmazott dolgokkal is, ez néha elkerülhetetlen, de ennek nincs jelentősége.

A kulcs a feladatként kapott adatkezelés lesz. A gondozott információ bármi lehet: hír (MTI), tévéadás (MTVA), statisztikai adat (Statisztikai Hivatal), bibliográfia (OSZK), térkép-információ (FÖMI) vagy épp a napi középhőmérséklet és szélirány (OMSZ). Nagyon fontos, hogy ez az információ kizárólag csak ennél az intézménynél legyen megtalálható és csak ő kezelhesse, az állami függés pedig teljes legyen. Amíg ez biztosított, addig az állami intézmény egészséges, szőre fényes, orra nedves, és jól idomítható.

És ezért fontos a monopólium. Ez biztosítja, hogy ne legyen verseny és semmi ne szökkenhessen szárba a hatalom kontrollján kívül. A verseny ugyanis egyrészt bizonyíthatná, hogy lehet jobban, hatékonyabban is működtetni valamit, mint ahogy az állami intézmény teszi, ami persze csorbítaná tekintélyét. A kontrollon kívül elért siker konkurencia a hatalom számára, ami veszélyeztetné a rendet (és elharapózva könnyen elvezethet a hangos zenéhez, hosszú hajhoz vagy akár a rasszok közötti házassághoz).

A megoldás egyszerű és egyértelmű: cipőt a cipőboltból, megszüntetni a versenyt, államosítani és monopolizálni. Követni a keleti despotizmus szellemiségét, amely iránt kormánykörökben oly mély mostanában az áhítat. Senki nem lehet okosabb a szultánnál, kánnál, mandarinnál, főtitkárnál, vagy az ő megbízottjánál! Minden kincsnek a kincstárban a helye!

Az ilyen típusú hatalmat nem a szolgáltatói, hanem a tulajdonosi szemlélet, egyben a kihívástól való félelem mozgatja. Kontrasztként elég összehasonlítani a mostani adatmonopolizálási szándékot például az angolszász felfogással. Hogyan gondolkozik az összegyűjtött közadatokról a fényes kelet és a rothadó nyugat.

Enyém a vár, tiéd a lekvár!

Nálunk a szocialista örökség szellemében az állami intézmények egyszerűen túszul ejtik az adatokat. Az adat létüket igazoló hivatkozási alappá válik. Egy intézmény értelmét nem feladatmegoldó képessége vagy hatékonysága adja, hanem a léte. Saját létét pedig leghatékonyabban nem a teljesítményével tudja igazolni, hanem éppen az információs monopóliummal.

Hogy működik ez mondjuk Angliában vagy az USA-ban? A közpénzből létrehozott adatok kötelezően nyilvánosak, azokat közre kell adni. De ennél még tovább is mennek. Nem olyan régen az angoloknál például külön versenyt hirdettek, hogy ki tud minél ötletesebb, hasznosabb, hatékonyabb online alkalmazásokat létrehozni a nyilvánossá tett adatokból. Ők ugyanis a másik oldalról, nem a tulajdonos, hanem a szolgáltató szemszögéből néznek a kérdésre. Azt vallják ezek a hanyatló puhányok, hogy mindenki úgy jár jól, ha a közösség hozzáadott értékkel növeli ezeknek a nyers adatoknak a társadalom által hasznosítható értékét. Nem csoda, ha a végüket járják.

Az egyik szemlélet tehát eltiltja az állampolgárt a pénzéből létrehozott információtól, eszköztelenné és kiszolgáltatottá teszi, a másik felfogás pedig éppen arra biztatja, hogy bánjon vele minél szabadabb és kreatívabb módon.

Nálunk pedig ahelyett, hogy azt tanulnánk el, hogyan vonható be a felnőtt állampolgár a konstruktív, közös hasznot hajtó tevékenységbe, egyre határozottabban jön vissza az állampolgárt kiskorúnak, alattvalónak kezelő hatalmi logika. És egyre inkább újra azok leszünk, akikkel rendelkeznek, de akik nem rendelkezhetnek semmi fölött.

A meteorológia kapcsán most épp arról van szó, hogy az állami intézményt meg akarják védeni a piactól, hogy verseny nélkül kényelmesen tudja kitermelni saját működési költségének tőle elvárt 60-70%-át. Erre pedig a monopólium a legkényelmesebb módszer. Így nem szükséges költséghatékony működésen, progresszív üzletpolitikán, kölcsönösen előnyös szakmai együttműködésen, felhasználóbarát szolgáltatáson törni a buksit. Mert apu elintézte, hogy ezekkel mind ne kelljen a továbbiakban sem foglalkozni.

Hogy az állami intézmény modellszerűen olyan maradhasson, amilyen 10-20-30-40 éve is volt: pazarló, deprimált, motiválatlan, gőgös, lekezelő, túlbürokratizált, korrupt és lassú. És ne zavarjanak be a képbe olyanok, mint mondjuk az időjárás-jelentésben az idokep.hu vagy a koponyeg.hu, akik hozzáadott értékkel (sőt, az időkép korszerű eszközök telepítésével is) képesek megnövelni az alapadatok értékét, fontos számukra a felhasználó elégedettsége, kicsik, innovatívak és alkalmazkodóak. Bizony, meg kell akadályozni, hogy ez a szemlélet elterjedjen!

Irodai kafkadőrök (Gémkapcsolt intézményi parancsolatok)

Fontos látni, hogy a politikai elit attitűdje többek között azért tükrözi máig tartóan a Kádár-korszak ostobaságát, mert a hatalma alá tartozó intézményi rendszer kiváló háttér és táptalaj ennek a mentalitásnak a megőrzéséhez.

És ami a politikamentes időjárás esetében igaz, az százszorosan igaz a közélettel, gazdasággal, kultúrával kapcsolatos állami intézményekre. Ezért lett állami monopólium a hírszolgálat, ezért etetik politikusok kézből a farokcsóváló közmédiát, ezért nem lehet szinte semmilyen közadathoz egyszerűen hozzájutni, ezért pokoljárás bármilyen állami intézményben az ügyintézés, ezért nem működik és béleli korrupció az egész miskulanciát.

Ezek az intézmények ugyanis pontosan ismerik és betartják saját túlélési szabályaikat:

Ne spórolj! Ha gazdaságosabban használod fel az erőforrásokat, akkor jövő évben alapból kevesebbet kapsz. Ezért a biztonsági játék az, ha folyamatosan forráshiányt jelzel, adósságot halmozol fel, ezt ugyanis előbb-utóbb úgyis leírják. A gazdaságos működés tiszta ráfizetés.

Ne törd meg a kontraszelekciós kört! Sose felejtsd el, hogy az előrejutás garanciája az alkalmatlanság, csak azt nevezik ki a felette állók, akitől nem félnek, hogy a fejükre nőhet. Ezért minden alkalmat ragadj meg szervilizmusod, önállótlanságod és alkalmatlanságod demonstrálására. Ha te nevezel ki, saját biztonságod érdekében kövesd ugyanezt a logikát.

Maradj túlterhelt! A túlterheltség hangsúlyozása egyrészt felment a határidők és a minőség követelményei alól, és így időben és minőségben bármeddig szétteríthető a feladatok elvégzése. Másrészt kiváló lehetőséget nyújt a korrupcióra, amellyel megváltható a gyors és pontos munkavégzés.

Keringesd a felelősséget! A legbiztosabb módja a döntési felelősség elhárításának, ha végtelen ideig keringeted a döntést az erre kiváló alkalmat adó túlbonyolított rendszerben. Delegáld, nevezd át, hivatkozz hatáskör hiányára, küldd vissza kiegészítésre, és végső esetben hívj össze egy bizottságot.

Folyamatos átszervezés! Az előzőhöz kapcsolódik: mozgó célpontot ugyanis nehezebb eltalálni. Ezért a folyamatos átszervezés sokat segít a felelősség és feladatok elöli menekülésben. Az átszervezés egyrészt lázas tevékenységet sugall, másrészt segít szétszórni a felelősséget, a vándorló, áthúzódó ügyek, feladatok, hatáskörök segítségével. Külön bónusz, hogy a folyamatos átszervezés végtelen lehetőséget nyújt a káder-kártyák újrakeverésére, fokozva így a bizonytalanságból fakadó függést.

(Ha tudtok még, írjátok meg a kommentekben!)

Az időjárás monopolizálásának ügye csak egy aktuális és feltűnő hülyeség-csepp abból a mocsárból, amely a hazai közhivatalok világát jelenti. Mivel a politikai elit tagjai ennek a mocsárnak a rákászai, ezért sorsuk szorosan összekapcsolódik. A pártpolitikai csetepaté miatt ennek a területnek a változatlansága és rohadása kevésbé van szem előtt, mégsem lehet egymás nélkül megváltoztatni őket. Aki itthon változást akar elérni, annak ezt a közeget és gondolkodásmódot is meg kell változtatnia.

Ha esik, ha fúj.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Most, hogy véget ért ez a sokak által várt, szép tüntetési ünnepnap, tartsunk egy gyors leltárt, mennyivel lettünk okosabbak, ha egyáltalán.

Pesti srácok

Ha demonstrációs regisztertonnában mérnénk a kormányerő és az ellenzék október 23-ai összecsapását, akár azt is mondhatnánk, hogy kihozták döntetlenre. Létszámban mind a Milla mind a Békemenet nagyjából teljesítette a saját normáját. Van azonban egy fontos különbség: míg az önünneplésben általában lubickoló Orbán két árnyalattal halványabb volt saját legjobbjánál, addig a nagyobb tömeg előtt most debütáló Bajnai a tőle vártnál egy fokkal jobban szerepelt. És volt még egy meglepetés: a magát vezető váltópártnak tartó MSZP egyszerűen nem volt a térképen, még a szinte mérhetetlen támogatottságú Demokratikus Koalíció is simán túltett rajta.

Az előre sejthető volt, hogy az utolsó pillanatban összetrombitált kormányt támogató Békemenet szerepe inkább afféle damage controll és emlékeztető oltás volt a híveknek. Fő üzenete valószínűleg sokkal inkább a Fidesz-szavazóból lett bizonytalanoknak szólt, miszerint ne csámborogjanak el, mert az erő még ideát van. Ebben a defenzív pozícióban Orbán láthatólag kényelmetlenül is érezte magát, beszéde majdhogynem kedvetlen volt, csupán az áprilisi békemenetes szöveg újramelegítése. Ráadásul úgy tűnik, kezd belebonyolódni a saját EU- és IMF-tárgyalásos kunkoraiba. Egyre kevésbé tudja megmagyarázni, mikor és miért is enged ill. nem enged a kormány (a szabadságharcban hova illeszthető például a „mondjanak egy számot, és teljesítjük” kitétel?).

Egyre egyértelműbben bizonyosodik be, hogy Orbán ellenzéki politikusként sikeres támadó politikája kormányzati szerepben nem csak hogy nem produktív, de meglévő politikusi erényeit rendre hibává fordítja.

Gyurcsány ellenben újra magára talált, az ő igazi terepén, a felelősség nélküli szónoklásban kinyílt mint a bazsarózsa. Pillanatok alatt megbocsájtott magának, valamint egykori és jelenlegi pártjának, és mindenkit arra biztatott, hogy emelkedjen túl a múlt himi-humi apróságain, egyébként is ő tüstént kész összefogni bárkivel. És valóban, ez a konstruktívnak tűnő partneri felajánlkozás az ő részéről tűnik a legegyszerűbbnek. Hiszen kivetett páriaként, egy jóval a parlamenti küszöb alatt vegetáló párttal nincs túl sok vesztenivalója, viszont sokat profitálhat abból, ha ügyesen forgolódik az ellenzéki olvasztótégely körül.

A nap hőse azonban egyértelműen Bajnai Gordon lett. Szónokként sötét lóként indult, ami kifejezetten előnyére vált. Mivel soha nem beszélt még ellenzéki szerepben ill. nagy tömegrendezvényen, így senki nem tudta, mit is várjon a kisdobos-frizurás menedzsertől. A pénzemberből lett politikus vajon meg tudja-e szólítani a közönséget, van-e nyelve és hangja egy ilyen szerephez? Mivel Bajnai visszatérése már jó ideje lebegtetett kérdés volt, ez pluszban fokozta a kíváncsiságot. Minderre még rátett egy lapáttal a Milla-tüntetés előtti burleszkszerű vita arról, hogy ő úgy lesz ott, mintha ott sem lenne, nem róla szól a dolog, mert ő egy politikus, és az olyat itt nem szeressük.

Pedig abban a pillanatban, hogy eldőlt, Bajnai beszélni fog, egyértelművé vált, ez a dolog bizony róla fog szólni, és a rendezvény pont annyira marad politikamentes civilkedés, mint amennyire mondjuk az Orbán-beszédbe torkolló politika-mentes Békemenet.

Középre nézz! Jobbra, balra nyitódj!

És bizony Bajnai megette a Milla vacsoráját. Lehetett érzelmes Balavány, gunyorosan éles TGM, agresszív kismalac Juhász Péter, a közönség a visszatérő kamasz Artúr királyfira volt kíváncsi, aki szépen, ahogy kell, le is nyúlta a közönséget. És nem sokkal többel, mint hogy a jóérzésű, de naiv civilek és háborgó értelmiségiek után adott a színpadnak egy politikust. Egy nem kiválót, de nem is kutyaütőt, egy ugyanilyen kvalitású beszéddel.

Igaz, a csapata erősen túlírta neki a szpícset, 33(!) perc - bakker, ennyi gombócból is sok! Mindenre legalább három körben tért vissza, azaz pont olyan volt, mint a Haza és haladás alapítvány minden szövege: kimért, alapos és kimerítő, 10 oldalanként egy-egy lazító sziporkával. A pasas becsületére legyen mondva, hogy ha nem is túl változatosan, néhol félrehangsúlyozva és kissé robotikusan, de elégséges dinamikával tudta végigmondani a szöveget. Igaz, eközben inkább hasonlított egy harcias foxira, mint egy felemelkedő néptribunra, de a többség valószínűleg nem is várt tőle mást, mint a megnyugtató normalitás képviseletét, amit ő megnyugtató normál üzemmódban szépen képviselt is.

Mindez leginkább amiatt volt fontos, mert ha nincs ez a fellépés, akkor a Milla továbbra is megmaradt volna a nagy nyilvánosság előtti zenére panaszkodás egyre punnyadó forgatókönyvénél. Mondhatni Bajnai megmentette a show-t, hogy ne a műsor első felét most is jellemző kínos amatőrködés legyen az egyetlen hozzáadott érték. Valami kellett, hogy a fórum, amit a Milla kitalált és sok melóval újra meg újra megszervezett, túljusson a Koncz Zsuzsás hangulatú szabadtéri bulik és Dopeman performanszok energiaszintjén.

Az igazi kérdés azonban csak most jön: mire elég ez a beszéd, és mit vetít előre? Maga a beszéd persze szép és helyes dolgokról szólt: összefogás, nyitottság, európaiság, jogállamiság, szakértelem fontossága. Ugyanakkor ezekben az általánosságokban szinte semmiben nem különbözött mondjuk a Fidesz 2010-es választási programjában lévő állításoktól és céloktól (tessék megnézni). És mint a Fidesz esetében is láttuk, a lényegi tartalmat nem az írott vagy szavalt malaszt, hanem valami egészen más adja meg. A program képviselői és a végrehajtása.

És máris elérkeztünk a fő kérdéshez: mi lesz a csapattal? Kik lesznek azok a hiteles, szakmailag és morálisan alkalmas figurák, akik a választók számára hihetővé teszik, majd a váltás után valóban végrehajtják a nem épp egyszerű konszolidációt, mi több a negyedik köztársaság felépítését?

Bajnainak ugyanis jelenleg csak egy vékonyka egyesülete van néhány szakértővel, tagok, országos szervezet és tömegbázis nélkül. Erre lenne ugye az a válasz, hogy az Együtt 2014 nevű választási szövetség majd magához gravitálja mindezen hiányzó erőforrásokat.

Ezáltal a következővel jutottunk előbbre az egy héttel ezelőtti állapotnál:

• A számos variációból 3 szereplő (Haza és haladás egyesület, Milla egyesület, Szolidaritás) kiemelt egy forgatókönyvet, mégpedig a választási szövetségét, mint általuk preferált utat.
• Nem kimondva, inkább valószínűsíthetően Bajnai Gordon lehet ennek a választási szövetségnek a miniszterelnök jelöltje.

Mindez még mindig túl képlékeny, kicsit nyúlós-nyaklós, de legalább már valami, lehet hozzá a többieknek viszonyt kialakítani, lehet gyurmázni a tésztát még úgy kábé fél-egy évig.

Mi lehet az esélye egy ilyen felállásnak? Talán mindenkinek feltűnt, hogy egyelőre egyetlen párt sincs benne, akik a politikusokat adnák. A fenti három szereplő eddig egyet tett a kalapba, Bajnait. Juhász Péter, bár érezhetően szeretne politikus lenni, nem az, Kónya Péter, aki talán maga sem tudja, hogy szeretne-e lenni, szintén nem az. (Igen, tudom, a Fideszesek sem azok, de ezt szeretnénk meghaladni, nem igaz?)

A választási szövetség tehát rögtön káder-krízissel indul.

Kérdés, mi szorítaná rá arra a pártokat, hogy bemenjenek egy nem általuk kezdeményezett választási szövetségbe, ahol az erőviszonyok kérdését alapvetően három egyesület szeretné meghatározni?

Az viszont tény, hogy a frissen alakult Együtt 2014 nevű formáció velük szemben egy közönséggel és egy Bajnaival vezet. Az ellenzéki pártok ugyanis összesen nem tudnak összerakni egy olyan politikust, akit 50-60 ezer ember még azelőtt megtapsol, hogy kinyitotta volna a száját. Aztán a szájnyitás végén még egyszer. És ez bizony kínos. Nem kicsit, nagyon. És most képzeljük el, milyen messzire katapultálná a választási szövetségtől a támogatókat, ha a kormányváltó stábban megjelenne mondjuk Gyurcsány, Szekeres Imre, Szanyi Kapitány, Hiller haver, Mesterházy Attila, Nyakó István, és hetente változóan, hogy az LMP-ből éppen kicsoda.

A másik nagy kérdés, amit Bajnai beszéde felvetett, az a középre való nyitás. Amiről Bajnai beszélt, az tulajdonképpen egy centrista néppárt (hm, nem pont ilyen volt 1998-ban a Fidesz?). Persze szép, hogy a választási szövetség mindenkit vár, aki, hát izé... aki nem akarja Orbánt. És az is világos, hogy ehhez meg kell szólítani a levált, csalódott Fidesz-szavazókat.

A kérdés: ezek a szavazók vajon besorolnak-e majd egy Bajnaival fémjelzett szövetségbe, bármennyire megtanulja is az Internacionálé mellé mondjuk a Székely himnuszt? És arról még nem is beszéltünk, mi van, ha megjelennek a fenti figurák is a fénykörben.

Ez így bizony nehezen fog menni. Különösen, hogy Bajnai csak annyira tartott önvizsgálatot és gyakorolt önkritikát, hogy közben legalább annyira megvédte, mint amennyire megtagadta a szocik 8 éves regnálását (szerepvállalása miatt nem is igen lehetett más választása). Ezzel javarészt érvénytelenítette is a Milla rendszerváltó jelszavát, máris egy mégsem lehet más a politika csapdába kergetve őket.

Így azonban a centrumpárt helyett rögtön egy balközép tömörülést kapunk, ami nagyjából fedi is a valóságot. Ezzel bizonytalan szavazókat talán, jobbos szavazókat azonban nem fognak tudni átcsábítani. Ergo, szerencsétlen széljárás esetén, ha nincs összefogás, tovább szalámizódhat az ellenzéki tábor.

A Zóna

Végül egy kissé elvetemült gondolatkísérlet arról, hogy vajon mikor lehetne egy ilyen típusú formációnak esélye a győzelem elérésére. Kérlek, szálljatok be ti is ötletekkel a kommentekben!

Mondjuk talán ha:

A) Kizárnák az MSZP-t a formális együttműködésből. Ennek előnye az lenne, hogy megmaradna az esély szavazatok szerzésére középről és akár jobbközépről.

Hátránya, hogy az ellenzéki pártok közül jelenleg szinte csak az MSZP rendelkezik mozgósítható és működőképes országos szervezettel. További hátrány, hogy a megosztott kormányváltó szavazatok majdnem biztos bukást jelentenének.

A legideálisabb itt egy távolságtartó, lazább együttműködés lehet, induló jelöltek esély szerinti megosztásával, választás után pedig koalíciós megállapodás kötésével. Mesterházyt le kellene beszélni a miniszterelnök jelöltségről, egyrészt mert alkalmatlan, másrészt mert fókuszt vesztene az összefogás. Minderre persze akkor lenne esély, ha a választási szövetség a közvélemény-kutatásokban szavazókat tudna elhozni az MSZP-től is, amely így már nem erőltetné a neki kedves Fidesz-MSZP kétpárti felállást. (Aki jobbat tud, szóljon!)

B) Olyan elismert szakembereket kell találni és jelölni az egyes kulcsposztokra, mint pl. egészségügy, oktatás, pénzügy, mezőgazdaság stb., akik lehetőleg még nem fürödtek meg a pártpolitikában, szakmájukban azonban elismertek. (Oké, tudom, könnyebb egy unikornissal keresztezett jetit találni, de akkor is, ajánljatok neveket!)

C) A szavazatmaximalizáláshoz és Fidesz-verő átszavazáshoz a centrum és mérsékelt jobb számára is hiteles és ismert figurákat kell bevonni. Olyanokat, akik nem csak balról vonzanak még szavazókat, de hiteles konzervatívként súlyt adnak a centrum gondolatnak, és képesek megszólítani a csalódott Fidesz-szavazókat. A Fidesz ebben kéretlen segítséget nyújt, mivel a forradalmi hevületben saját holdudvarát is rendesen megszórja, alázza. Na, az ő meggyőzésükhöz valódi politikusi bravúr és tehetség szükségeltetik, ami igazi próba lehet a szövetség számára.

Néhány lehetséges jelölt:

Ángyán József – az ő megszólítása szinte tálcán kínálja magát, ráadásul vele vidéken is meg tudna erősödni a jelenleg szinte csak Pesten erős egyesületi trió (már Budán is rezeg a léc, nem hogy a vidéki városokban és kisebb településeken).

Tulassay Tivadar – Schmitt Pál kontrollcézett doktorija kapcsán alaposan meghurcolt rektor jól szerepelt mind a bal- mind a jobboldali választói közvélemény szemében, nyugodtan mondhatjuk, hogy egy nehéz helyzetben bizonyított.

Sólyom László – ő szintén a két tábor között kompozó figura. Az Alkotmánybíróság elnökeként eltöltött időszakáról nehéz lenne rosszat írni. Köztársasági elnöknek az LMP jelölte, majd a Fidesz támogatásával választották meg (igaz, sajnos igen gusztustalan húzásokal). Elnökként nem kritikátlanul, de tulajdonképpen támogatta az ellenzéki Fideszt. Hálából azonban utódjával nem csak megalázták egykori tisztségét, de a tulajdonképpeni életművét jelentő Alkotmánybíróságnak olyan csúnyán és aljasul elvágták a torkát, hogy Sólyom nagy sokára megtalálta magában az erélyt a fiúkkal szemben is (lásd: az alkotmánnyal kapcsolatos állásfoglalásait, illetve az aszófői beszédét).

+ 3-4 név, Ide is kérnék még tőletek jelölteket!

És persze még úgy egy tucat hasonló kaliberű kaland. Aki Fideszt akar váltani, annak van házija!

Hm, vajon menni fog?

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!

Éljen Hannibál, éljen Nyúl!

A jelenlegi hazai politika egyik jellegzetessége, hogy a kormányzó erő azt szuggerálja: végső soron minden kérdés egy farokméregetős „gyáva nyuszi” meccs.

Game of chicken – a játékelméletben ez egy zéró összegű, nem kooperatív játék neve. Mindez annyit tesz, hogy a két játékos csak egymás kárára növelheti a saját nyereségét, és a nyereség maximalizálása érdekében együttműködés helyett kizárólag versengenek.

Életbeli példája, amikor két helyi vagány autóval rongyol egymás felé, és az a gyáva vesztes, a csirke, vagy nyuszi, amelyik először elrántja a kormányt. A politikában ilyen volt mondjuk az épp most félévszázados Kubai rakétaválság, Hruscsov és Kennedy nukleáris chicken-játszmája, de volt ilyen vetülete az 56-os forradalomnak is. A játék jellegzetessége, hogy mindkét fél nem nyerhet, viszont könnyen végződhet dupla vereséggel, azaz teljes katasztrófával.

A közelmúltban idehaza ez a játszma folyt úgy általában minden politikai és gazdasági kérdésben: alkotmány, alkotmánybíróság, médiatanács, magánnyugdíj, bíróságok, földosztás, oktatás, választási törvény, stb. Tulajdonképpen nem is létezett más problémakezelési minta. A közös jellemző, hogy nincs konszenzuskeresés, kompromisszumkészség, tárgyalásos út, együttműködés, csak full gáz és reflektor. Ez persze sokban köszönhető Orbán Viktor konfliktus-kereső személyiségének, akit mintha állandó bizonyításkényszer hajtana az erőfitogtatásban. Még ott is, ahol ennek a játéknak se értelme, se haszna. Nevezhetjük akár fordított McFly-szindrómának is:

A probléma az, hogy a game of chicken az egyik legrosszabb prognózisú játék-típus, és közeli rokona az orosz rulettnek. Lehet benne nyerni egyszer-kétszer, de a katasztrófa előbb-utóbb garantáltan bekövetkezik.

A kormány lemészárolhat intézményeket, megalázhat egyes társadalmi csoportokat, felrúghat írott és íratlan megállapodásokat, mivel az aszimmetrikus hatalmi viszonyok miatt a gyengébb vagy kevésbé agresszív játékosok kitérnek előle. De a játék logikája miatt egyszer csak a visszahatás is hasonló erejű lesz, amiben vagy ő bukik nagyot, vagy jön a frontális ütközés és a totálkár, ami a legrosszabb kimenet.

A stratégia része az agresszivitás és elrettentés is. Egy sofőr annál nagyobb eséllyel nyer, minél kevésbé tűnik racionálisnak és beszámíthatónak. Erre az ellenfél egyetlen racionális válasza ugyanis az, hogy feladja és elviseli a gyáva nyuszi hálátlan szerepét, hisz így legalább életben marad.

A döntő mozzanat a teljes, végleges és visszavonhatatlan elkötelezettség kinyilvánítása, mert így gyakorlatilag csak az ellenfél/ellenség kezében van választási lehetőség: meghátrálhat, vagy ellenkező esetben a bekövetkező katasztrófa miatt magára vessen.

A kormány jelenleg is több ilyen játszmát futtat. Az egyik legnyilvánvalóbb az IMF-vel való meccs. A kormány demonstratívan többször is megtette, hogy kész tények elé állította „ellenfelét”, azt üzenve, hogy számára már nincs visszaút, odaátról tessenek manőverezni.

Bár ez ügyben jelenleg úgy tűnhet, hogy a Bokrost lekőröző Matolcsy-csomaggal, és Orbán „mondjatok egy számot” kiszólásával a Fidesz rántotta félre a kormányt, ez valójában max indexelés. Orbán már régen nem akar együttműködő Európa-politikát folytatni, neki ez mind csupán belpolitikai muníció-gyűjtés, és jelenleg számára még a karambol is több haszonnal jár, mint a megegyezés. Az ország leamortizálódása ebben a képletben érzékelhetően valamiféle járulékos kár.

Ezért lehet látványosan szószegő a partnereivel, és ezért tettetheti hülyének magát, amikor a hitelért cserébe várt testsúlycsökkentésre a zsírégető testmozgás helyett úgy reagál, hogy láncfűrésszel levág négy lábujjat, és drámaian megkérdezi: na, mennyit vágjunk még, hogy elég legyen, kutyák?!

Rizikó

A történet legszomorúbb eleme azonban, hogy Orbánnak a magyar társadalommal kapcsolatos viszonyára is igaz ez a chicken game felfogás, ami egyszerre tragikus és katasztrofális.

Ilyenek azok a húzások, amelyek mögött semmiféle társadalmi támogatás vagy egyeztetés nem áll, és a döntéshozó részéről az egyetlen érv a „félre az útból”! Mint például a felsőoktatás totális tandíjasítása vagy éppen az előzetes választási regisztráció ügye.

Jelenleg ez az értelmezési keret az uralkodó minden területen, amihez kiválóan passzol a kormányzat által olyannyira kedvelt háborús retorika. És mindez igaz a holdudvarra is. A békemenet szervezésének egyik indoka például az, hogy a „belső támadások felerősödtek”. Ez az ötvenes évekből előguberált beszédmód jól tükrözi az általános  logikát, amely igyekszik mindent és mindenkit élet-halálharcot vívó táborokra osztani. Ez tökéletesen illeszkedik a fenti logikájú játszmába, a totális hívek és totális ellenzők armageddoni összecsapásába, ahol a gyávák megszégyenülten kitérnek a dicsően továbbrobogók útjából.

Ennek a kételymentes ámokfutásnak kellene összetartania a tábort, vállalva a szélsőségesen irracionális tetteket is, hiszen azok éppen a győzelem biztosítékai.

Nem túl biztató kép, és a Fidesz kormányzása sajnos jelenleg pontosan ezt a stratégiát követi.

Ráadásul a játékelméletben további fontos elem a megelőző játékok kimenetele. Mérő László tolmácsolásában: ha valaki egyszer meghátrált, akkor legközelebb is ő fogja feladni, mivel ekkor már mindketten ismerik az előző játék lefolyását. A győztesnek pedig nem áll érdekében feladnia korábban megszerzett vérszomjas hírnevét, ami újra a korábbi vesztest kényszeríti kitérésre.

Nagy valószínűséggel ez a mechanika a magyarázata annak, hogy miért ekkora a csend és a remegés nálunk a nyuszifarmon a rombolás közepette.

Ráadásul a fent említett irracionális agresszió a félreugró vesztes számára egyben felmentést is ad. Hiszen így meg tudja magyarázni a vereséget: az ellenfele „őrült”, nincs mit tenni, jobb nem hergelni stb. Így a játék egy zsákutca, ahonnét nincs visszaút.

Úgy tűnhet tehát, hogy a Fidesz chicken game stratégiája kiválóan működik: részegen, kiszerelt a fékkel és behegesztett kormánnyal újabb győzelmek felé robog.

Kérdés, mit lehet ilyenkor tenni? Elkerülhető-e egyáltalán a katasztrófa?

Superchicken

Az eleve feladással szemben alapvetően két megoldás lehetséges. Az egyik, amikor a mindenen átgázoló nyerési szériában lévő sofőr találkozik egy még elszántabb és még irracionálisabbnak tűnő ellenféllel, aki pluszban mondjuk egy köteg dinamitot is szerel a kocsija elejére, lelocsolja magát benzinnel és a robogás közben vidáman csattogtatja öngyújtóját. Az utóbbi napokban éppen egy ilyen hír érkezett: a kajászói gazdák önkényes földfoglalása. 

Az üzenet egyértelmű: ha a földosztó hatalom látványosan szarik a helyiekre, akkor ők ezt látványosan visszaszarják. Ha ugyanis az ígéretekkel ellentétben egyetlen helyi gazda sem kap földet, ellenben az államtitkár telekszomszéd cimbije még többet is kap, mint amire pályázott, akkor nincs miről vitázni. Mivel érvnek és vitának helye sehol nincs, és várhatóan nem is lesz, fel hát a traktorra, és indulhat a csirkézés:

A bizarr az, hogy a kajászói gazdák döntése akkor jön be, ha minél többen csatlakoznak hozzájuk. Azaz szegnek törvényt, és licitálják túl a korrupció pofátlanságát az önkényes földfoglalás vakmerőségével. És a veszély is nyilvánvaló: ha a kormány nem akar nyuszinak mutatkozni, azaz visszavonni, újrapályáztatni, és ezzel a nyuszi-imidzssel felbátorítani a többi kisemmizett, átvert gazdát, akkor még jobban be kell keményítenie.

Ez a hátrányból induló superchicken stratégia tehát a játék elfogadása, a nyílt konfrontáció, ahol a minél makacsabb és végletesebb eszközöket használó fél győzedelmeskedhet. És ahol persze egyben a legnagyobb az esély is a légzsák nélküli nagy csattal végződő karambolra.

The name of the game

A másik lehetőség jóval bonyolultabb és másféle bátorságot igényel. Ennek lényege, hogy igyekszik kimozdítani a szituációt a chicken game keretei közül.

A kormányzati kommunikáció jelenleg minden erővel igyekszik megerősíteni, hogy csoportok, sőt személyek harcáról, illetve háborújáról van szó. A békemenet szervezői például egyenesen Orbán Viktor megvédését tekintik fő feladatuknak, mondván, az ő felkent személye a szabadság záloga. A békeharc mellé a személyi kultusz szinte automatikusan sorol be.

A csirke-játék logikája ugye az lenne, ha az ellenzék kiállítana egy saját kiskakast, egy emberként felsorakozna mögé, és már indulhat is a klánháború, amelyben az győz, aki nagyobb farkat és tarajat mutat. A békemenet Milla-tüntetésre való rászervezése pontosan ezt a logikát követi, és azt sugallja: annak van igaza, aki nagyobb demonstráló tömeget villant. És akár akarja a Milla akár nem, ez bizony így egy Orbán-Bajnai szkanderré változik.

A versengő tömeg-textúra alapú érvelés azonban egyedül az érvek kizárására jó.

Az alternatív megoldás az lehetne, ha a személyekre és pártokra vetített kakaskodás energiáját az érintett állampolgárok konkrét ügyekre tudnák terelni. Ezekben ugyanis a szimpla kék sarok – piros sarok logika már korántsem elég. A hitvita helyetti konkrét kérdés kikényszeríthetné a konkrét válaszadást. Ennek segítségével pedig megfordulhat a jelenleg uralkodó feudális logika, ahol a hívek a pártok érdekeit szolgálják, őket védik vagy támogatják. Ennek éppen fordítottja állna elő, amikor az állampolgár a konkrét ügyekre adott válaszok és érvrendszer alapján választ a pártok közül.

Jelenleg tény, hogy a regnáló Fidesznek, csakúgy mint a kétpárti váltógazdaságra törekvő MSZP számára (amint stratégiai anyaguk is kifejti) ez a jelenleg is zajló game of chicken a legkedvesebb forgatókönyv. Ebben ugyanis nem kell magukat érveléssel, szakmaisággal fárasztaniuk, bőven elég a fanatizálás és a populista érzelmi politizálás, amelyben nagy gyakorlatuk van.

Ennek eredménye azonban már rövid távon is csupán egy társadalmi roncstelep, teljes balkanizálódás.

Nincs mese, hogy ezt elkerüljük, nagyon gyorsan meg kell változtatni a játékot. Ha pedig a társadalom végre megunja az útról minduntalan erőszakkal lepofozott nyuszi-szerepet, akkor vegyes stratégiával kell készülnie. Egyrészről sarokba szorított helyzetekben ötvözni kell a bátorságot és a szolidáris kiállást: ide tartozik a sztrájk, bojkott, demonstráció, népszavazás, azaz egy demokrata minden tiltakozásra alkalmas eszköze. Másrészt pedig minden erővel igyekezni kell átformálni a játékteret, hogy abban az irracionális erőpolitika helyett a mi érdekeinket szolgáló ügyközpontú, érvelő viták kapják a fő helyet.

Máskülönben: game over.

Ha tetszett, kövesd a Pézsmát a Facebookon is!